Ketten ültünk akkor még egy szerkesztőségi szobában, és aznap épp ugyanazon a témán dolgoztunk a kollégámmal. Németh Kristóf színész, aki most a Játékszínt viszi, akkor épp a gödöllői művelődési ház igazgatója lett. Huszonévesen, nulla vonatkozó tapasztalattal, egy öreg motoros helyett. A kollégám ezt a bájgúnárt hajkurászta, én a polgármester monológját hallgattam, és közben, a fejünk fölött ment a tévé. Aztán egyszer csak mindketten letettük a telefont, bámultuk a lángoló romokat, az embereket, ahogy százával ugrálnak ki az ablakokból, a felrobbanó repülőket, az isten tudja, hová vezető elementáris pusztulást, és egyszerre szólaltunk meg: nem vagyunk mi normálisak, hogy ilyen szarságokkal foglalkozunk, amikor itt a világvége.