Te akartad... Akkor mesélek.

Volt bizony. A neten most hirtelenjében nem találom, a fiókban persze van, de fáradt vagyok lefotózni. Klasszikus címerpajzs, rajta könyv, Madách Gimnázium felirat, szolid vörös csillag. Volt nagyobb és kisebb méret, a Király (Majakovszkij!) utcai jelvényes gyártotta, stabil üzlet lehetett, úgy a hatvanas évektől. Elsős korunkban megkaptuk, azt hiszem, a nyakkendőre kellett tűzni, de senki sem csinált belőle faksznit: tűzted, nem tűzted, ahogy tetszik.

Az igazi vicc az volt, hogy készült ebből egy sokkal rondább változat is, az Aranykoszorús jelvény. Az kapta meg, akinek max két négyese volt a bizonyítványában. Aki folyton elnyerte, annak negyedik végén ünnepélyesen örökbe odaadták. (Na, van nekem ilyenem? Na...? Na...? Holnap lefényképezem, ha érdekel valakit. De tényleg nagyon csúnya.)

A történet azonban nem ez. Hanem hogy volt nekünk egy tanárunk, nagyszerű ember, bentlakó szinte a suliban, hajnaltól éjszakáig velünk volt, hétvégenként vele kirándultunk, szóval meghatározó figura. Harmadikos voltam, amikor karácsony előtt végigkérdezett minket - a kemény mag úgy egy tucatnyi emberből állt, a legkülönbözőbb osztályokból, Budapest legkülönbözőbb sarkaiból -, hogy ki hol lesz karácsony este. Aztán végigjárta a megadott címeket (tömegközlekedés persze már csak nyomokban, középiskolai tanárnak 82-ben autó, ugyan már...), és mindenkinek kikézbesített egy általa gyártott jelvényt.

Akkoriban adták ki Vonnegut Börleszkjét egy különös grafikával a címlapon, rajta - az összetartozás jeleként - egymásba olvadó fejű két figura. Ezt applikálta rá a tanár úr egy feketére festett kétforintosra, fehér festékkel, és ráforrasztott valami tűt is, hogy ki lehessen tenni a kabátra. Na, ezt a jelvényt hordtam egyfolytában, bár rettegtem, hogy egyszer elveszítem.

Megvan ma is. A zacskó is, amelyben az ajtó résébe csúsztatta.

Négy évvel érettségi után visszamentem a suliba tanítani, akkor már a tanár úr rég nem volt ott - velünk együtt elhagyta az iskolát ő is. De egy idő után azt vettem észre, hogy a gyerekek egy csoportja ugyanezt a jelvényt viseli. Picit más volt, mint mondjuk a népdal a nyolcadik mutáció után, meg persze profin elkészítve, semmi kétforintos, de mégis, határozottan ugyanaz. Rákérdeztem, mi ez. Mondták, ez a Hehe-jelvény, és csak a jófejeknek lehet ilyen. 

Hát ez oké, mondtam. Aztán mint nagyanyó a sámlin ülve, gondolkodtam egy kicsit azon, érdemes-e a fiatalokat azzal terhelni, hogyan is, miként volt régen. Nem tettem.

De hogy ezt a Hehét honnan vették, azt sosem fogom megtudni. :-)