Sziasztok!

Nem a találkozással van baj, hanem egyes emberekkel. Nem zavart amikor Opatiában a padon ülve, zsömlét szendvicset majszolva magyarokkal találkoztam (mármint ők ettek). Vagy Velencében, amikor az anyjuk éppen leteremtette a látszólag már leamortizálódott papucsférjét (komolyan megsajnáltam a papát). Vagy amikor udvariasan át akartuk adni a helyet a vaporettón, akkor derült ki, hogy a hölgy szintén magyar, aki az esti hajóindulásra várva járja a várost. Vele jót beszélgettünk. Nem biztos, hogy bárkit is lenéznék (vagy még nem utaztam eleget, hogy borzasztó példát lássakJ  A 80-as évek elején autóval utazva Bulgáriában magyar rendszámú autóval találkozva boldog integetéssel üdvözöltük egymást.

Amiből tanultam: 2001-ben, amikor először készültünk áthajózni Velencébe és próbáltunk kiigazodni a hajómenetrenden, a magyar hangot hallva mögöttünk igazán örömmel kérdeztem meg, hogy tudnának-e segíteni kiigazodni. Na azt a pofát, lenéző tekintetet soha nem felejtem el: hogy mit képzelek én, hogy megszólítom őnagyságát. Pedig nem voltam se szakadt, se tapló, csak magyar. Azóta óvatosabb vagyok, nem szólítok le idegen embereket.

A mosómedvéket meg nem itatjuk higítóval, mert sokkal értelmesebbek mint néhány ember (meg aranyos a pofijuk és szükség van még barátokra)

 Ismeritek a mondást: - Minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a kutyámat.

A fórum meg hadd éljen, kell a sok „információ”.