És ilyen helyzetbe nemcsak alkalmazott kerülhet, hanem olyan (vállalkozó) is, aki évekig azt hitte, hogy vele ilyen nem történhet meg, hiszen ő a maga ura. Sok olyan külső körülmény előfordulhat, ami ellen nem lehet semmit sem tenni. Gondoljunk csak azokra, akiknek egyik napról a másikra egy tollvonással megszűnt a vállalkozása (játékgéptulajdonosok, trafikosok). Mások pedig a technológia fejlődés miatt kénytelenek befejezni az akár több évtizedes és egykor virágzó iparukat (pl. golyóstolltöltés, szemfelszedés, írógépműszerész stb.).

Sajnos nem csak szlogen, hogy folyamatosan meg kell újulni. A kapitalizmus nem áll másból, mint megkeresni, megtalálni a piaci rést és azt kiszolgálni. Bár tudomásul kell venni, hogy nemzetközileg hasonló arányú a vállalkozni tudó és akarók aránya, ami csak kb. 5-6%. Nálunk ennél jóval többen vállalkoznak, de a többségüket éppen azért hívják kényszervállalkozónak, mert eszük ágában sem volt önállónak lenni, csak rájuk erőltették ezt a jogi formát, miközben sokan a továbbiakban is alkalmazotti helyzetben maradnak.

Nem könnyű empatikusnak lenni a nehéz helyzetbe kerülőkkel szemben, pedig többségük nem tehet róla. Arról nem olvastam még fejtegetést, hogy ha túl nagy lenne a jó helyzetben lévőkben a szolidaritás, akkor egy-kettőre ők is tönkre mennének a túlzott adakozás és megsajnálás miatt. Nehéz megtalálni a helyes arányokat, mert csak kevesen tudnak, szeretnének Teréz anyák lenni.