Itt a második Tompox lemez.

 

The Dark Side of the Sun.

 

Meghallgattam.

Sokszor.

Fülhallgatón, fejhallgatón, háttérzeneként, fotelban ülve – odafigyelve, meditatíve – sokszor.
A zenekar magára talált. Sokan vádolták őket, sőt egy ideig még saját maguk is besétáltak abba a csapdába, hogy a Solaris zenei örököseként tekintsünk rájuk.

Ennek most már végérvényesen vége szerintem. A Tompox megtalálta a saját stílusát, elfoglalhatja méltó helyét a magyar progrock zenekarok között. Most már egyre határozottabban kirajzolódik, hogy milyen a Tompox szerzőpáros (Balla Endre – Pócs Tamás – és a zenekar) fejében szóló zene. Egyre élesebben látható és hallható az egyedi stílusa, tisztán látható, tapintható a stiláris elkülönülés a mérvadónak gondolt zenekar hangzásvilágától.

 

Ez most itt és most (hölgyeim és uraim) a Tompox!

2013-ban. Ilyen a Tompox.

 

Ez a második lemez – ha ez lehetséges - még eklektikusabb, mint az első hanganyaguk. Kissé talán néhol kesze-kusza, összevissza. Két lemez után úgy ítélem, hogy kissé túlcizellált. Túl erős és túl sok benne a zenei motívum, egy számon belül is megszámlálhatatlan dallam ritmus és dinamikaváltás van. Nagyon kevés az igazán „fülbemászó és dúdolható”, megjegyezhető dallam. A dalok javarészében félpercenként „történik valami más”.

 

Olyan ez, mintha egy szakács felnyúlna a polcra: Koriander? – Hmmmm, az is finom, tegyünk bele. Ez mi? Vaniliaaroma? - az is finom, tegyünk bele. Szilvalekvár? Szeretem - tegyünk bele… És hiába az egyes hozzávalók egyenkénti remek volta, az összehozott végeredmény „nehezen emészthető”.

 

Az a lelkesedés, ami a zenekar tagjainak arcán látszik koncerteken és játékukon átszűrődik a lemezen, dicséretes. A tenni akarásuk példás. Játékstílusuk kiegyensúlyozott.

 

A lemezzel a fentiek ellenére elégedett vagyok, nem a zenekar hibája, hogy én másként látom az ízlésemhez passzoló eklektikát.

A legnagyobb kedvencem ezen a lemezen a Sunrise - ami talán a legegységesebb szám az egész lemezen.

 

• Van azonban két dolog, ami mindenképpen zavaró.

 

Egyrészről a zenészek játékában figyelhető meg néha egy-egy pici pontatlanság. Ez koncerten 'elmegy', de egy stúdiófelvételen a hangmérnöknek vagy zenekarvezetőnek, vagy magának a hibázó muzsikusnak ilyenkor illendő azt mondania, álljunk le, ezt el kell játszanom még egyszer. És még egyszer és mindaddig, amíg TÖKÉLETES nem lesz. Ezen pici hibák, pontatlanságok okán az egész lemeznek olyan „Stúdiókoncert” jellege van.

 

Másik bajom a lemezzel, hogy nagyon rosszul szól, gyakran egy közepes MP3 hangminőségével vetélkedik. Nem vagyok zenész, nem tudom, hogy a a keverés, a sok dinamikakompresszor, limiter vagy miegymás okozza-e, de olyan egyben álló tömb a hangzáskép. Sűrű, szirupos. A hangszerek egymás alá, egymás mögé bújnak, még a szólószerepet játszó gitár, fuvola, szinti is néha mintha a „többi hangszer mögül” hallatszana.

 

Utóirat: az utolsó szám „P.S. with Friends” véletlenül került a lemezre? Sem stílusában sem témájában nem illeszkedik sehová.

 

Összefoglalóan javaslom, hogy vegyétek meg ezt a lemezt, talán én is jobban megkedvelem az idő múlásával. És gyertek el időnként meghallgatni a Tompoxot élőben, koncerten is!