2008-ban Balatonfüreden dolgoztam. Busszal jártam egy másik településről, akkor még nem volt autóm. A füredi buszpályaudvar közelében mindig parkolt egy szürke E23-as. Arra már nem emlékszem, hogy a hegyesebb vagy a tompább orrú változat volt, de mindig vágyakozva néztem rá. Sokszor körbejártam, és megállapítottam, hogy elhasználtsága, lelakottsága ellenére még mindig tekintélyes jármű.

Sajnos tényleg elég rozoga kinézete volt. Látszott rajta az idő vasfogának tevékenysége, és az is, hogy nem garázsban állt. Talán még az is, hogy nemigen vigyáznak rá.

 

Furcsa volt, hogy mindig ugyanott állva látom, mintha sosem mozdulna el. Elszomorodtam a gondolatra, hogy talán nem is képes már elmozdulni onnan.

 

Aztán egy alkalommal nem a szokásos helyen láttam parkolni, hanem egy másik utcában, egy jó meredek lejtőn. De a lejtőn fölfelé állt, az emelkedő felé.

 

Láttam, hogy jön a gazdája. Gondoltam, megvárom, kíváncsi vagyok, milyen a hangja a legnagyobb cápának.

A tulajdonos beült, nekiállt indítózni.

Sikertelenül.

Újabb próba. Még most sem indul be...

 

Aztán harmadik nekifutásra végre nagy nehezen beindult a motor. Beteg, kerregő hangja volt.

 

És ekkor jött a meglepetés:

Az illető berakta egyesbe, kiengedte a kéziféket, és gumit csikorgatva elindult felfelé a meredek emelkedőn. Majd kettesbe kapcsolt, és még egyet csikkantott!

 

Ez a 30 valahány éves, lepukkant, öreg vén autó, a nagy tömegének ellenére, a meredek emelkedőn mind a két első fokozatban kipörgeti a hátsó kerekeit, hideg motorral!!

 

Na, ezek azok az élmények, amik nagy tiszteletet vívtak ki bennem a BMW-k felé. Nem a presztízs, amit a márkának tulajdonítanak.

 

(Azóta szerencsére már nem busszal járok; április óta én is boldog BMW-tulajdonos vagyok. De mivel nem cápa, ezért ez már offtopic lenne.)