Furcsa ez, tényleg. Voltak nehéz időszakok az életemben, amikor szinte hetente kaptam magam azon, hogy már megint Rákoskeresztúron vagyok, a családi sírnál. Kábé tíz rokon fekszik benne, a felét sem ismertem személyesen, az első az üknagyanyám, 1922-ben halt meg. Mégis, nagy bánatomban rendszeresen ott voltam, olvasgattam a neveket, dátumokat, és valahogy az élethez gyűjtöttem erőt. Mostanában ritkán megyek, de ha nem volna, rettenetes veszteség lenne. Közben meg a testvérem húsz éven át felé se nézett, tavaly ősszel nekem kellett itinert adnom, hogy odataláljon. Nála akkor jött el a pillanat, hogy hirtelen fontos lett. Bálványimádás, persze, de a nagyon érzelemteli fajtából.