Egy időben Jósvafőn szerettem volna nyugodni. Van ott egy fantasztikusan gyönyörű temető, meredek hegyoldalban, pazar kilátással, igen romantikus. Az a probléma még legyőzhető lett volna, hogy nem vagyok református, márpedig ez felekezeti temető - állítólag ha rendesen fizet az ember, a hozzám hasonló hitetlen katolikust is befogadják :) -, de aztán idővel rájöttem, mikor arra kerül a sor, már nem nagyon fog érdekelni a kilátás, meg a miliő. Viszont mekkora kitolás azzal, aki mondjuk akarna hozni egy szál virágot a síromra.

Na jó, félretéve az idétlenkedést, ugyanazt gondolom, mint te, csak másfelől közelítek. A sír nem az elhunytról, hanem a túlélőkről szól, ezért megőrjít, amikor valaki folyton arról beszél, őt majd hová és hogyan temessék. Neki ez legyen mindegy, ha kérhetem. Ellenkezőleg: aki temet, az dönthesse el, ő márvány, urna, felirat vagy a négy fal között emlékezne-e. Ha ez a félreértés nem volna az élők generációi között, nem lenne akkora kavarodás a temetőkben sem - lásd lenti eszmefuttatásomat a szóróparcelláról.