Tegnap egy olyan rendezvényen vettem részt, amiben Romhányi Józsefről beszélgettünk. Az egyik beszélő Rigó Béla volt, a másik a felesége, valami Romhányi Ágnes...

Elég sok érdekes dolgot tudtam meg, például azt, hogy Romhányi két és fél évig orosz hadifogságban volt. Saját bevallása szerint akkor tanult meg jól németül, ugyanis bekerült a fogolyzenekarba, így volt némi szabadideje, a táborban pedig meglepően jó német nyelvű könyvtár volt. Egyébként korán kezdte a rímelést, egyházi iskolába járt, és az atyák olyen irodalmi feladatokat adtak nekik, hogy pl. mit válaszolt Mátyás az anyja levelére. Ő persze versben írta meg, csak a két első sorát tudták felidézni:

Ne aggódj miattam, édesanyám drága,

Nem börtön, de otthon az én számomra Prága!

A későbbiekben operafordításból élt, míg valaki fel nem kérte esztrádműsorokba beugrónak. Ugye, az ilyesmi úgy volt kifizetendő, hogy körbejárták az éjszakai mulatókat, és ha teszem azt, Honthy Hanna kicsit késett, akkor Romhányi szavalt az állatverseiből. Aztán olyan népszerű lett ez a műfaj, hogy önálló számmá nőtte ki magát. Rájöttek, hogy fejlett a nyelvi készsége, és ezért megbízták a Flinstone család magyarításával.

Legjobban azon derültem, hogy a nagyon profi szinkronszínészeknek négyszer annyi idő kellett a munkához, mint a szokásso, mert állandóan szétnevették a helyzetet. Mint tudjuk, azért elkészült.

A Mézga család meg egy véletlennek köszönhette a létrejöttét, a rajzfilmstúdió egy német bérmunkában reménykedett, de nem sikerült elnyerniük. Miután annyi kitűnő szakember összetrombitáltak, Nepp József kitalálta a vázlatos cseleményt, és felkérték Romhányit a szövegírásra. Aztán úgy belejöttek, hogy még két rész lett utána, no meg a dr. Bubo.

Be kell vallanom, hogy ha valami nagoyn ködös pszihiáter-dumát hallok, mindig az jut eszembe, hogy ezt az illetőt Ursula nővér hatásosan tudná kezelni.