Pedig szerettem a ballagást. Az egész középiskolát imádtam, igaz, az különlegesen toleráns hely volt, a korban elképzelhetetlen szabadságfokkal, és hülye, frusztrált gyerekből ott csináltak belőlem közelesen normális felnőttet.

A ballagásról sok emlékem van, de a kedvencem, hogy az alattunk járók nagyon rejtegették, mi lesz kiírva a falra a vedlett, kopottas iskolaudvaron. A suli nevéből következően adódott volna, hogy "A cél halál, az élet küzdelem, és az ember célja e küzdés maga". Vagy valami ilyemi. De nem. Azt tették ki papírbetűkből, hogy "Akkor sincs vége".

Na, érj ki órányi gyaloglás után, elgémberedett karokkal, szemerkélő hóba, és sírás nélkül mondj beszédet ezt látva párszáz ember előtt. :) De én résen voltam, mert ismertem a barátaimat, így olyan szöveg volt megírva, betanulva, hogy azon csak röhögni lehetett. :-)