Emmának, együttérzéssel: akkoriban mondogattam, hogy én vagyok a délszláv háború utolsó áldozata. Ugyanis a színházzal (ahol hangosítottam) a háború vége után néhány hónappal mentünk Szarajevóba, egy nemzetközi fesztiválra. De valahogy annyira béna voltam, hogy még itthon, a reptér előtt, a buszról lelépve kibicsaklott a lábam. Ebcsont beforr, sőt a medvéké is, gondoltam, így persze elutaztam fájós lábbal.

Nagyon fájós. 

Estére már a háromszorosára dagadt a bokám. Három napon keresztül fél lábon ugrándoztam, mint valami túlméretes béka. Az első este megpróbáltam hazatelefonálni - a szálloda előtt vidáman cseverésztek a ENSZ-katonák, így azt hittem, egyszerű lesz, de nem volt az. Sehol nem találtam térerőt, végül a hotel lépcsőházának hatodik emeleti ablakán és egy tűzlétrán keresztül (még mindig fél lábbal) kimásztam a tetőre, úgy hosszas próbálkozás után néhány szóra tudtam beszélni az otthoniakkal.

De úgy emlékszem, hogy a fesztivált megnyertük.