Nem emlékszem arra, hogy bárki is eladott volna bármit a mi házunkból az ószeresnek, de mi biztos, hogy soha semmit. A drótos tótnak sem sokan adtak munkát városokban.

A köszörűs járt legtovább, még a nyolcvanas években is, de akkor már szemtelenül óriási összeg jött ki az ügyfél nagy meglepetésére. Emiatt nem is nagyon tért vissza ugyanoda, dehát elég nagy a város, sokáig tudták átverni a várost.

A jeges kissé közvetlenebb és nyomasztóbb élmény. Nyári szünetben fülelni kellett, hogy mikor kiabál a jeges és akkor lerohanni a lépcsőn a fémvödörrel az utcára.

A korábban lovaskocsi, majd később teherautó oldalain vastag ajtókon keresztül lehetett a rekeszekben tárolt jéghasábokhoz jutni. A négyzet keresztmetszetű (kb. 20x20 cm-es) és egy méter hosszú jégrudak 4 Ft-ba kerültek – a hatvanas évek elején –, amiből általában 1 Ft-ért vett mindenki, annyi fért a jégszekrény bádoggal bélelt jégtartójába. Azért is drukkolni kellett, nehogy a belső lyukas vég jusson az ember gyerekének...

A jegest meg kellett kérni, hogy a speciális szekercével ne csak levágja a szemmel negyedhasábnyi jeget, hanem néhány ütéssel még fel is aprítsa azt, hogy be lehessen tenni a jégszekrénybe.