Hàt igen. Amikor az ember fiatalon vàlaszt hàzastàrsat, sajnos többnyire a fizikai vonzalom alapjàn teszi. Gyakran alig ismerik egymàst. S aztàn amikor kezdik meglàtni egymàs hibàit, ha azokat nem birjàk elviselni, akkor kezdôdnek a civòdàsok. Sokan ilyenkor el is vàlnak, azért van annyi vàlàs manapsàg. Ha màr születtek gyerekek, akkor inkàbb megpròbàljàk egymàst elviselni (àltalàban az egyik fél engedékenyebb - ez lehet a férfi is -, s ebbôl lesz a szenvedô fél), gondolvàn hogy a gyerekeknek jobb igy. Màsrészt kialakult egy fajta ragaszkodàs egymàs irànt, vagy idealizàljàk a hàzassàgot (ha vallàsosak, akkor meg fôleg)... Szòval nem olyan egyszerû elhatàrozni a szakadàst sem. Ilyenkor a gyengébb fél enged, tûr, igyekszik kerülni a konfliktust, stb.  Ezek a dolgok àltalànosak. Azonban amikor az egyik fél (a tény, hogy gyakrabban a férfi) durva, sokszor iszik is, könnyen elveszti a hidegvérét, azt gondolja hogy minden bajànak a màsik az oka, akkor kezdôdik a poklokba valò leszàllàs. Aztàn mikor jòl a falhoz vàgta a feleségét, lecsillapszik és késôbb némelyik még bocsànatot is kér. Nemcsak a személyi hibàk okozhatnak  problémàt. Férfiaknàl pl. munkahelyvesztés, amikor attòl fogva elveszti önbecsülését, feleslegesnek is érezheti magàt (fôleg ha a felesége meg dolgozik, ez sértheti a hiùsàgàt). S még sok minden màs.