A 100 alatti pulzus nem kóros - mondta nekem ma egy hete a sürgősségi kardiológia főorvosa. Ez a szép az orvostudományban: nem volt még két művelője, aki ugyanazt gondolta volna egy jelenségről. :-))

Mielőtt szépen visszaeveznénk a kellemesebb témákra, még egyet hadd kérdezzek tőletek. Hogy szerezheti vissza az ember a tb-kártyáját egy háziorvostól?

A hét egyik szép élménye volt, hogy a sürgősségin ajánlott nyugtató felíratása végett fölkerestem 13 éve nem látott háziorvosomat. Először lecsesztek, hogy nem jelentkeztem be (hogy be kell, az az információ nem lelhető föl az interneten), majd maga a doktornő sétált ki a betegek közé, hogy rivalló hangon ránk ripakodjon: egy órán belül vége a rendelésnek, mi meg itt sorakozunk, ez azért mégiscsak hallatlan, szégyelljük magunkat.

Ami engem illet, a következő másfél órában valóban beteg öregasszonyok ápolásával, egy valami leletre két órája váró, hisztérikus állapotba került asszony vigasztalásával, valamint az ajtó nyitogatásával foglalkoztam (az egyszerűség kedvéért nem engedték be, aki becsöngetett). Mivel kitartó vagyok, idővel mégis a doktornő színe elé kerültem, aki ezután hazugsággal gyanúsított meg, amiért makacsul állítottam, hogy a 200-as vérnyomásom kizárólag őneki köszönhető, egyébként teljesen normális szokott lenni. Ugyancsak rikoltozva követelte, hogy "adja az a valaki írásba neki", hogy tényleg nincs magas vérnyomásra utaló szemfenék-elváltozásom (meg mertem említeni, hogy ősszel voltam legutóbb teljes szemészeti kivizsgáláson).

A többit nem mesélem el, mert az emléktől is ideges leszek, ámde mivel időközben az is kiderült, hogy megvan a kartonom, ergo 13 éven át fölvette utánam a kártyapénzt, ennek most véget szeretnék vetni. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen még egyszer látnom a képét.

Ötletek?