Lawrence Norfolk új regényén, a John Saturnall lakomáján alszom el minden este. De nem azért ám, mert rossz - sőt! kifejezetten érdekes -, hanem mert rémesen fáradt vagyok.

Érdekes ez. Gyerekkoromban anyámék egy idő után megunták, hogy nem tudnak elég Delfin, meg indiános regényt betárazni, mert kíméletlen tempóban fogyasztom őket. Akkor beírattak a könyvtárba, mire oda-vissza kiolvastam a kerületi Szabó Ervint. Nyáron még önkéntes segéderőnek is elszegődtam, hogy pult alól olvashassam az olyan hiánycikkeket, mint Szabó Magda Abigélje. Az eredmény: mínusz 7 dioptria. Aztán jött a családi könyvespolc lelegelése, sok-sok négyzetméternyi huszadik század. Évekkel később jöttem csak rá, hogy a XIX. századi klasszikusokban súlyos hiányaim vannak - feltehetően az már olyan magasan volt, hogy a leghosszabb létráról sem értem el. :-) 

Ezt az egészet csak azért mesélem, hogy kilyukadhassak oda: egyetemista koromban egyszer csak ráébredtem, hogy esténként megint Delfineket, indiánosakat, pöttyös-csíkosakat olvasok. Napközben angolul kellett (volna) súlyos irodalmat, estére muszáj volt lazítani. Az utóbbi év/tized/ekben meg csak gyűlik, csak gyűlik a restancia. Van egy polcom, rajta a "ha megérem a nyugdíjat" kategória, Dosztojevszkijtől (psssssszt) az Ulyssesig. Emellett persze néha nagyon uptodate vagyok, mert egy-egy kurrens kortársat csak elolvasok, és mindenkinek villogok, hogy hát igen, a posztmodern halott :) - de a lényeget tekintve csak a stósz nő a nachtkaszlin.

Közben meg az a vicc, hogy egész nap olvasok, reggeli kávé előttől esti ájulásig. :)