Na, ez az egy, ami föllelkesít: végre új útvonalak. :-) Ma kigondoltam, hogy az öt kilométeres napi távot számos különböző ösvényen tudom teljesíteni onnan ide, szóval ez legalább jó. És közben nagylelkűnek is érezhetem magam, mert lemondtam a nekem járó parkolóról, mondván, nekem elég a tudat, hogy menő vagyok, a beállót vigye, akinek nagyobb szüksége van rá. :)

Tudom, unjátok már a költözős sztorijaimat, de azért még elmesélem Teodort.

Teodor fazsiráf, kerekeken, Leningrádban vettem 85-ben (meséltem már, Berlinen át jutottam oda). Valami kósza ötlet folytán úgy kábé pont húsz éve bevittem őt a céghez, hasonlóan infantilis kollégákkal húzogattuk a folyosón, igen vicces látvány, mert direkte görbe a kerekek tengelye, ezért ha húzod, hullámzik. Aztán költöztem szobáról szobára, Teodor jött velem, minden költözésénél kicsit húzogattuk. Vagy kilenc-tíz éve, hogy nem mozdult. Por lepte, rárakódott néhány pár cipő, pár tucat zacskó, efféle.

Na, ma előkerült. Leporoltam, és szépen végihúzogattam az épületen, hadd nézze meg még egyszer, utoljára. Volt nagy siker.

Aztán leszedtem a képeket a falról, kiborogattam a fiókokat, kiszedtem a repikönyvekből a felbontatlan borítékokat. Ahhoz képest, hogy már nyáron, amikor volt egy majdnem költözünk pánik, kidobtam az egész életművemet, azért ma is megtelt kát bazi nagy szatyor, meg vagy öt papírdoboz. Ez jött haza. Úgy két kenyeresládányi cucc meg a szemétbe. Pedig én aztán nem vagyok egy őrizgetős fajta, de tényleg. :)

Amikor odáig jutottam, hogy a számba kellett vennem a polc tetején egy nagyszerű idős kolléga ajándékait - nagyjából tizenöt éven át adott mindig pici tárgyakat karácsonyra, húsvétra, nőnapra, mikulásra a "fiataloknak", hát persze ez is relativizálódott időközben -, akkor azt mondtam, itt a vége. Teodor hazajön, ezek maradnak. A tojás, a csibe, a rénszarvas, a mikulás, a gyertya, a versikés kártya, a minden - mert ez a minden tényleg _ehhez_ a házhoz tartozik. Tessék vele együtt lebontani, mostantól minden úgyis nagyon, nagyon más lesz.