És a végszó:

A kvantumelmélet első, a
tapasztalati tényeket helyesen leíró matematikai összefüggése, vagyis a Planck-féle sugárzási
formula a pontszerű fénykvantumok feltételezésével csak abban az esetben származtatható, ha
a fotonokra az ún. Bose-Einstein statisztikát alkalmazzuk, amint azt S. N. Bose indiai fizikus
1924-ben megmutatta [43]. Az így kapott elsőre szemléletesnek tűnő megoldás azonban
megtévesztő, mert olyan esetek is megengedettek, hogy például két egymással ellentétes
irányba haladó fotonra jut mondjuk egy bizonyos energiamennyiség, és nincs értelme annak a
kérdésnek, hogy melyik foton mennyi energiával rendelkezik. A múlt század első felében
Heisenberg, Pauli, Dirac, Feynman, Schwinger, és még sok más kiváló elme közreműködével
sikerült egy olyan egységes elméletet, a kvantumelektrodinamikát létrehozni, amelyben a
hullám-részecske kettősség egy magasabb matematikai egységben, az ún. kvantált térben
oldódik fel. Ezek az elvont fogalmak persze nem sokat segíthettek abban, hogy a kettős
természet megértéséhez intuitíve is közelebb kerüljünk, ugyanakkor a komplementaritás igen
nagy pontosságú természetrajzával szolgáltak. Ezelőtt nem volt még egy olyan fizikai elmélet,
amely ennyire pontos előrejelzésekre lett volna képes, s amely ugyanakkor a technikai
haladásra ilyen nagy hatással lett volna. A formalizmus tényleges kidolgozásában Einstein
nem vett részt, s a kvantumelmélettel kapcsolatos egyik 1935-ben megjelent nagyhatású
közleményét is elsősorban az alapfeltevések kritikájának szenteli [45]. Élete vége felé egyszer
megjegyezte, hogy ötven év elteltével sem jutott közelebb a kérdés megválaszolásához : “Mi
a foton ? Persze manapság minden gézengúz úgy gondolja, hogy tudja a választ, de becsapja
magát.”

Nos igen, a QED,