Ami az anyagi kárpótlást illeti (ebből indult ki a beszélgetés), szerintem nem volt rossz megoldás a kárpótlási jegy. Mondom én, akinek az említett nagyanyja (valószínűleg sajátos kuriózumként) nem kért kárpótlást a tőle elvett lakitelki birtokért, mert - mint mondotta volt - annak idején nagy megkönnyebbülést jelentett neki, hogy magáévá tette az állam. Pesti tanítóként, orvos férjjel rengeteg macerát jelentett ugyanis, az adókról nem beszélve. (Ma ott áll a lakitelki népfőiskola. :-)) )

Ami számomra elképesztő, az az, hogy maga az állam nem képes eldönteni, akkor most sajnálja-e a kisemmizetteket, vagy tíz körömmel ragaszkodik ahhoz, amit a fujjfujjkommunisták anno elvettek. Kedvenc példám a műtárgyügy. Tizenpár éve volt egy állami alapelv, miszerint amit rendesen lepapírozva vettek el, azért jár a kárpótlás; amiért valamilyen nemzetközi egyezmény keretében már kártalanítottak - bármilyen nevetségesnek tűnjék is az akkori összeg a mai aukciós árak ismeretében -, az sajnos renonsz; amit viszont nem államosítottak "rendesen", azt vissza kell adni, és punktum. Ehhez képest most újrakezdi az állam a szívózást azokkal az örökösökkel, akiknek - korábbi perek eredményeként - már bírósági végrehajtó segedelmével adtak vissza némely tárgyakat a múzeumokból. Az ész megáll, de tényleg.

Nem tudom, megoldás lett volna-e, ha mindenki visszakap mindent. Egy ilyen irtózatosan hányatott történelmű országban ez talán több megoldatlan problémát vetett volna fel, mint amennyi kedvező fordulatot hozott volna.