Őszintén szólva a pofám leszakadt, mikor annak idején az új kiadások előszavában oldalakon keresztül csak arról nyekeregtek, hogy az eredeti Dűne „tele van letisztázatlan pontokkal”, ezért eccerűen muszáj gyártani hozzá az új könyveket valagszámra, mert különben befejezetlenek maradnak. A Dűnét igen nehéz követni, és nem is mindenki képes/hajlandó rá, de ha sikerül, akkor kerek egész (az utódoknak nem nagyon sikerült, részben ezért is következetlenek az új könyvek a Dűnével, de ezt szintén nem mindenki veszi észre). Azt a bizonyos összefoglalót a kiadó egyik embere írta, neki pedig az a dolga, hogy az új könyveket is megvetesse az olvasóval. Nem hülye a kiadó, látta, hogy az új könyvek igényelnek némi támogatást létjogosultság-ügyben.

Nem bűn a Dűnét kizárólag történetként élvezni, és nem bűn olyan folytatást szeretni sem, aminek csak történetként van értéke. Nem is ezzel van a nagy gond, meg nem is azzal, hogy „vannak eltérések az eredetihez képest”, hanem hogy az új könyvek egész univerzuma egy batár nagy eltérés; eseményestül, technológiástul, szereplőstül (már ahol a klasszikus szereplők is felbukkannak). Ha úgy olvasod, hogy közben nem felejted el a felét, akkor észreveszed Te is. Mennyire jó egy folytatás, ami nem azt próbálja folytatni, aminek állítólag a folytatása próbál lenni? Szerinted egy folytatásnál ez nem volna alapdolog? Ez a minimum, amit egy előzmény-utózmány szerzője megtehet: hogy ami már adott, azt nem buzerálja.

Ha simán csak az volna a gond, hogy a Dűnéhez képest gyengék ezek a könyvek, meg hogy szellemiségben hozzá se tudnak szagolni az eredetihez, akkor nem szóltam volna semmit. És sajnos többhöz volt szerencsém 3-4 oldalnál.