Régen nálunk az volt a szokás, hogy karácsonyra mindenkit magunkhoz fogadtunk (öleltünk, mondanám, de ez idiótán hangzik). Nagyanyám az elárvult nagynéniket, nagyapám a középiskolás hittan tanárát, meg az öreg titkárt, bácsikat, néniket, néha hiába magyarázták, ki kicsoda.

Aztán ahogy előrehaladt a generációs váltás, a gyerekek, majd az unokák szüleit, a hozott gyerekeket, előző házasságokból hurcolt apákat, anyákat, mostohatestvérek pereputtyát, a fene se tartja számon, hogy rokon, de legyen itt típusú embereket. Legboldogabb karácsonyomon harmincnál többen voltunk, olyan volt, mint egy latin fiesta, állt a boldogság a levegőben.

A fokozódó kiábrándultság bizonyára azzal is összefügg, hogy már én vagyok a masszív középnemzedék. Sőt. De legközelebb egy wellness-szállóban keressetek, ha a többiek ezt a rohangálást nem hagyják abba. :-)