Talán lejött az alábbiakból, hogy úgy jártunk a nagy testvérnél, hogy nem volt oda érvényes útiokmányunk.

Ha van türelmetek, részletezem a Lengyelországból odajutás körülményeit.

Már napok óta dekkoltak a magyar asszonyok a megvett sok ágyneművel Wroclaw pályaudvarán, mert nem volt vonat Csehszlovákián keresztül, míg végre elindult a felmentő vonat keleti irányban. Késő este kellett leszállnunk egy nyitott peronon. A vonat visszament, mi pedig ott maradtunk az esőben.

Megállt mellettünk egy hálókocsis szerelvény, de az ajtói csukva voltak. Egy kalauztól megszerzett kulccsal kinyitottuk az ajtókat, majd benyomultunk a folyosóra. Akinek a hálófülkéből WC-re kellett volna mennie, nem tudta megtenni, mert sűrűn álltunk a folyosón.

Lvov – Lemberg állomásán leszállítottak és várhattuk a különkocsikat, hogy jöhessünk a magyar határ felé. (Ekkor következett az alább írt orkánkabáteladás.)

A különkocsikhoz adtak tolmácsként, kísérőként egy kárpátaljai fiatal nőt. (Érdekes, hogy ő nem is ismerte Lvov nevének Lemberg változatát.) Átmentünk a külön kocsiból a helyiek által elfoglalt vagonokba. Az egyterű kocsiban háromemeletes (!) ágyon feküdtek az utasok. Nem lehet itt kellően leírni azt a speciális szagkeveréket, amit ott a lyukas zoknik és a vodkák okoztak...