(Bocs, ha ezt is már elmeséltem.)

Az egyetemi előfelvett katonaságtól éppen leszerelve barátommal – későbbi esküvői tanúmmal – 68. augusztusában mentünk ki Lengyelországba, hogy hazafelé majd sok sportszert veszünk Csehszlovákiában. Visszafelé Dél-Lengyelországban azt mondta egy stoppolt Lada tulajdonosa, hogy ne menjünk át a határon, mert aznap hajnalban a testvéri országok megszállták Csehszlovákiát és ha vonatra szállunk, könnyen lehet, hogy kihajítanak a vonatablakon.

A leállt vasúti közlekedést pár nap múlva úgy oldották meg, hogy a Szovjetunióba kerülve indult egy kisegító vonat. Mivel ez háborús helyzet volt, senki nem vett vonatjegyet egy ilyen vöröskeresztes voantra, csak mi, ráadásul a kerülő út kilométerére. És nem is jött kalauz, csak valahol az Alföldön.

Lvov – Lemberg vasútállomásán sokat időzve, várva a Magyarország felé lassan szerveződő különkocsikat, ki kellett találni valamit, hogy ne haljunk éhen. Sok zlotynk volt, mert Lengyelben semmit nem tudtunk venni, sok cseh koronánk volt, hiszen ott be akartunk vásárolni sportszerekből, de nem volt rubelünk. Eladtam az orkánkabátomat az állomás előtti tejespultos asszonyságnak. A kapott pénzből az egész vagon meg tudott reggelizni és még maradt is belőle, hogy a magyar határ túloldalán elballagjunk a szovjet kisáruházba ezt-azt (fotópapírt és fa logarlécet) venni. Azért mertük elhagyni az állomást, mert láttuk, hogy az összeszedett sok száz útlevéllel úgysem bírkóznak meg egyhamar.

Amikor visszaértünk, egy hosszú pultra felállt három kiskatona és szinte egyszerre sorolták a kezükben lévő útlevelekből a neveket. Cskahogy ők nem ismerték a latin betűket. Képzelhető, hogy miként lehetett érteni mondjuk egy Jászárokszállási Töhötöm nevet.