Huszonkettő? Az enyém - szép piros az is, itt szomorkodik a gardrób tetején - a nyolcvanas évek elejéről származik. 81-82 telén már tuti azzal bohóckodtam a Börzsönyben, meg a Pilisben. Emlékszem egy túrára: felmelegedés, lefagyás jött egymás után, így a végén, a legkeményebb januárban sík jég borította az egész Börzsönyt. A kétnapos túrán huszonnyolcszor estem hanyatt, ezzel a hátizsákkal a hátamon - csúszott a bakancsom talpa - , végül az egész társaság már csak a puffanásokat számolta. Viszont szerencsére apukám még kiskoromban megtanított esni (praktikus gáncsolásaok útján), így kutya bajom se lett.

A holmi megjárta Angliát is, 100 dollár, 30 nap, Interrail, '86 nyara. Egy idő után tulképpen már semmi másra nem vágytam, mint hogy egyszer kiapakolhassak a hátizsákból. Szoktam mesélni, hogy mikor hazaértem, anyám elsírta magát, és nekiállt zöldbabfőzeléket főzni. Két ruhaszámot sikerült ledolgoznom a versenysúlyomból, hála az éhezésnek és a teljes hónapon át elcipelt csehszlovák hátizsáknak.

Viszont a lakóbusz kuplerájáról meg az jutott eszembe, amikor családilag elmentünk a Zsigulival Spanyolországba 82-ben. Kemping, pb-gázfőző, konzerv, ahogy kell. Hazafelé, Svájcban elkapott egy hidegfront esővel, ronggyá ázott mindenünk. Akkortól - az utolsó két éjszakán - apám inkább kifizette a panziót, csak ne kelljen még egyszer felverni a tökvizes sátrat, felfújni a penészes matracot. Hegyeshalomnál a vámos meglátta a tetőcsomagtartón a hatalmas műbőr készséget, benne a teljes kempingfelszerelés, és felcsillant a szeme: nyissuk ki. Oké, mondta a papa, de levenni csak segítséggel tudja. Kinyitotta, a pacák bedugta a kezét... aztán visszahúzta, némi zöld nyákkal borítva... mehettünk.