gigászi Favicc Creative Commons License 2012.12.01 0 0 502

nemrég olvastam egy mondást. A közösséget nem az tartja össze , hogy azonos dolgokat szeretnek, hanem hogy úgyanazt utálják

 

 

A közösséget az azonos (vagy nagyon hasonló) ösztönök, reflexek, szükségletek, érdekek, értékek, eszmék, célok konkrét együtthatása tartja össze. Itt hangsúlyos a „konkrét” fogalma, ti. nincs közösségminta. Mást jelent a közösség a navahóknál, mást a Krisna-tudatúaknál, a szabadkőműveseknél, mást a kommunistáknál, mást a dominkánusoknál, az irgalmasoknál, a hippiknél, mást a RAF-nál, mást a kibucokban s persze megint mást a pirézeknél (noha ezt ma még nem minden frakcióvezető-helyettes tudja).

 

A csürhe (amelyre Te gondolsz) nem közösség.

 

A közösségekben gyűlölnek is, szeretnek is. Nem minősíti a közösséget sem a gyűlölet, sem a szeret.

Vagyis a „szeretés” (amelyről „olvastál egy mondást”) eo ipso nem tart össze semmit.

A szeretet (lényegét tekintve) individualista tünemény.

A szeretet kultikus, mitikus alakja, Jézus, az első nagy (s a mártíriumából adódóan tökéletes) individualistája az emberiségnek, vesd össze: „Elói, Elói! Lamma Sabaktáni” (Mk. 15.34).

A jézusi szeretet nem közösségképző erő, részint azért, mert hiányzik (illetve dehogyis hiányzik!) belőle az érdek mint a közösség egyik legfőbb kovásza, részint azért, mert a jézusi szeretet nem értékképző, hanem maga érték, méghozzá az egyetlen érték. Ahogy Ancsel Éva fogalmazza: „A szeretet-mitológiák és a szeretet mint norma ott jelenik meg, ahol az emberi összetartozás természetes kötelékei szakadozni kezdenek. A másik ember iránti szükségletet a hiány hozza világra” (a szerző kiemelései).

Márpedig a hiánnyal szemben az ember egyedül áll (miként Jézus), s ami nem más, mint a József Attila-i „világhiány”-ból adódó kényszer-pozíció.

Ha szeretsz valakit, lényegileg nem annak teszel jót, akit szeretsz, hanem magadnak. A szeretet révén úgy érzed, nem állsz egyedül a világgal (a „világegésszel”) szemben, tehát, ami a legfontosabb: a szeretet-érzés akkor (lehet) teljes, ha te szeretsz, s akkor nem teljes, ha „csak” téged szeretnek. S ami a legérdekesebb (szerintem): még az ún. „kölcsönös szeretet” sem alakít ki a két egymást szerető ember között úgynevezett közösséget. A „kölcsönös szeretet” nem egy, hanem két embert tesz individuummá („párosult magány”-nyá), sőt individualistává; oldja a „világhiány”-érzetet, ugyanakkor a két (egymást szerető) embert elválasztja a társadalom egészétől.

József Attila nem véletlenül fogalmaz többes számban:

 

Jaj, szeressetek szilajon,

hessentsétek el nagy bajom!

Eszméim közt, mint a majom

a rácsok közt le és föl,

vicsorgok és ugrándozom,

mert semmit nem hiszek s nagyon

félek a büntetéstől.

 

Halandó, hallod-e dalom,

vagy zúgod csak, mint a vadon?

Ölelj meg, ne bámulj vakon

a kifent rohamkéstől –

nincs halhatatlan oltalom [vö. Elói, Elói! Lamma Sabaktáni – gf.],

akinek panaszolhatom:

félek a büntetéstől.

 

Mint fatutaj a folyamon,

mint méla tót a tutajon,

száll alá emberi fajom

némán a szenvedéstől –

de én sirok, kiáltozom:

szeress: ne legyek rossz nagyon –

félek a büntetéstől.

 

Tehát József Attila szerint nem azért kell, hogy szeressenek, merthogy az jó, hanem azért, hogy „ne legyek rossz”. Már persze olyan értelemben, hogy valójában nem vagyok rossz:

 

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,

de jól érzem magam.

Csak az zavar e semmiben,

mért nincs bűnöm, ha van.

 

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.

De bármit gondolok,

az én bűnöm valami más.

Tán együgyű dolog.

 

Mint fösvény eltünt aranyát,

e bűnt keresem én;

elhagytam érte egy anyát,

bár szivem nem kemény.

 

És meg is lelem egy napon

az erény hősein;

s hogy gyónjak, kávézni hivom

meg ismerőseim.

 

Elmondom: Öltem. Nem tudom

kit, talán az apám -

elnéztem, amint vére folyt

egy alvadt éjszakán.

 

Késsel szúrtam. Nem szinezem,

hisz emberek vagyunk

s mint megdöföttek, hirtelen

majd mi is lerogyunk.

 

Elmondom. S várom (várni kell),

ki fut, hogy dolga van;

megnézem, ki tünődik el;

ki retteg boldogan.

 

És észreveszek valakit,

ki szemmel, melegen

jelez, csak ennyit: Vannak itt

s te nem vagy idegen...

 

Ám lehet, bűnöm gyermekes

és együgyű nagyon.

Akkor a világ kicsi lesz

s én játszani hagyom.

 

Én istent nem hiszek s ha van,

ne fáradjon velem;

majd én föloldozom magam;

ki él, segít nekem.

 

Ez a szeretet-individualizmus lényege! Részint: „majd én föloldozom magam”, részint: „ki él, segít nekem”.

 

Előzmény: mankócska (500)