Náci bácsi, Csizmadia néni

 

 

Schmuck Andor közölte: itt az idő. A magyar társadalom a határponthoz érkezett. Méghozzá tegnap, pontosan 14 óra 45 perckor. Innen már nincs tovább. Illetve: ne tovább! Innen már Schmuck Andor is türelmét veszti, innen már Schmuck Andor is kitűzi a sárga csillagot, s vele együtt kitűzi (szerinte) minden tisztességes ember. Miért? Mert tegnap (14 óra 45 perckor) a parlamentben indítványozta valaki (értsd: egy senki), számolják össze, hány zsidó van a kormányban. Mire Schmuck Andor azt mondta: ez a határ! Kitűzni a sárga csillagot!

 

Nos, kérném tisztelettel, ez nem a „határ”. Hanem a szégyen beteljesülése. Mármint az, hogy Schmuck Andor szerint ez a határ.

Hogy igazságtalan vagyok Schmuck Andorral szemben? Merthogy ő legalább ezt észrevette? A többiek még ezt sem. Kálmán Olgáék sem! A parlamenti ellenzék sem…

Bizony, nem vagyok igazságtalan Schmuck Andorral szemben, ti. ő is részese (bűnszövetségi bűnrészese) annak, hogy idáig jutottunk, Schmuck Andor lényegileg ugyanúgy vétkes, mint a többiek.

 

Nem az embert, nem a zsidót védjük, ti. ha a zsidót kell védenünk, akkor az már nem a „határ”. Hanem az már túl van a határon. Úgy mondjuk: késő.

A zsidót nem lehet közvetlenül védeni. Tehát? Tehát nem a zsidót kell védenünk! Nem az embert. Hanem? Hanem az „emberséghez méltó értelmet” (csak ebből következhet minden – s erről bővebben alább).

Paradoxon? Tény: intellektuálisan a lehetségest jóval nehezebb igazolni, mint a lehetetlent. Sőt többek számára a lehetséges a teljes képtelenség. Ezért idomulnak „agyilag” például a „Gonosz”-hoz.

Vagyishogy az, amikor Schmuck Andor posztmodern Petőfi Sándorként lobogva tűzi ki a sárga csillagot, nem valódi védelem. Hanem politikai pojácáskodás. Schmuck Andor gesztusa a kioszk-standokat szájalva „fölrugdosó” Tojás Gáspár Miklós veres nyaksál-viselésével azonos értékű.

 

Schmuck Andornak is az Értelem védelmében kellett volna kitűznie virtuálisan – s már jó régen, évtizedekkel ezelőtt! – „az Ember öntött csillagát”. Már, ha egyáltalán tudja Schmuck Andor, miről beszélek. Vagyis a „határ” pontosan ott volt, ahol Schmuck Andor sem tudja, ahol Schmuck Andor ma sem tudja, miről van szó valójában. A „határ” ott volt, ahol Schmuck Andorék az antiszemitákkal, a neonácikkal kezdtek versenyt kommunistázni cca. huszonöt évvel ezelőtt. Ami pedig ma van – az a késő.

 

Ismétlem, merthogy ez az axióma: nem Heller Ágnesék mellett kell kitűzni a sárga csillagot (semmi értelme), hanem a „világ-magyar-megtestesítő” Hellerékkel, Kornaiékkal, illetve fostos mamelukjaikkal: Almásiékkal, Ungváriékkal, Sziklaiékkal, Vajdáékkal, Konrádékkal, Kornisékkal, Faragóékkal, Vitányiékkal, P. Szűcsékkel, Mihancsikékkal, Hankissékkal, Borókaiékkal, Csintalanékkal… szemben kellett volna „kitűzni” az Értelem (a „tárgyi kritika”) öntött csillagát. Nagyjából úgy, ahogyan én tettem (s teszem, amíg bírom szusszal) ezen a fórumon.

 

József Attila „öntött csillaga” lehet „gyalázatos önkényuralmi jelkép”, „történelmi tévedés” stb. az ostobák (pl. Tverdota professzor) „értékítélete” szerint? Lehet. Ezen a fórumon viszont nem. S ez tény. Nem akarok hízelegni (nem az én műfajom), csupán rögzítem a tényt: a legutóbb eltelt két év során egyetlen hozzászólásomat sem moderálták „radikális” (értsd: érdemi) kritika miatt. A Gyurica úr nicket törölték, mert tiltott honlapról idéztem (nem tiltott) képeket. Visszaeső bűnösként, ugyanis vénember vagyok már (szenilis), ráadásul a nejem (Sasszem néni) se vette észre a tévedést. Ennyi. Mármost ennyi „vérveszteség” (szerintem) simán belefér. Vagyis nem igaz, hogy be kell állni az idiótán vicsorgó (ilyen-olyan) tovarisok közé, valamelyik karámba, azért, hogy az ember beszélhessen! Én itt két éve majd minden nap írok valamit, méghozzá szigorúan (olykor könyörtelenül) a József Attila-i „öntött csillag” jegyében. Miért? Merthogy megtehetem. Minden további nélkül. Így persze nincs „pártom”, de nem is kell! Vesd össze Marx: „minek nekünk egy ťpártŤ, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket?”.

Lám, igaza van Marxnak (ebben is), a „szamarak bandája” ma is „hasonszőrűen” (későn ergo rosszkor) tűzi ki a „sárga csillagot”.

 

Még egy axióma: aki buta, az buta akkor is, ha „történelmileg igaza van” (értsd: úgy látszik, mintha személyes köpönyegfordítását a „történelem igazolná”). Ez a dolog lényege. Mellyel szemben a Mozgó Világ harsogva dicsőíti a korlátoltság csimborasszóját: „Heller Ágnes… amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is”.

 

Legutóbb jeleztem: kívülről így néz ki az intellektuális magyar-teljesítmény egyik megtestesülésének (Csizmadia méninek) gutenbergi letéteménye:

 

 

Belülről pedig így: „A holokauszt nemcsak óriási ugrás volt a Gonoszba, hanem teljesen irracionális is”.

 

Mikszáth Kálmán írja: „Alig hogy elvégzé [a beszédet] Kozsehuba, tüstént előlépett a csizmadiavezér, Marek József uram, mondván: – Nem a könyveken hízott elmék nevében beszélek, hanem az egyszerű iparosok szájával. Nem azt mondom el, ami a könyvekben vagyon, csak azt tudom, ami a szíveinkből kicsordul.”

 

Kérdés: az amúgy „könyveken hízott elméjű” Csizmadia néninek melyik testrészéből csordult ki az idézett filozófiai tézis, merthogy a megállapítása könyvekhez, tudáshoz, értelemhez nem köthető, az egészen biztos.

Csizmadia méni valószínűleg sok könyvet olvasott a „holokausztról” (bár én erre sem vennék erős mérget), majd – tartalmilag – ennyi jött vissza belőle: a colofauszt górási dúrás volt a Nomoszba. Szúrás a Potoszba, búrás a Toloszba, glóriási brúgás a Drogocba… Körülbelül ennyi a Heller-tézis értelme. Egészen pontosan: ennyi se.

 

Na most, még mielőtt magunk is a Gonoszba ugranánk, vegyük újra Romsics Ignác (aki ugye a nevéből ítélve a katolikus-pogány mély-magyarságba mélyen asszimilálódott mélyen pravoszláv mélylélek; csak hát ne nagyon becézzük őt, vagy ha mégis, föltétlenül írjuk a keresztnevét nagy N-nel, ti. kis n-nel már nem név, hanem minősítő jelző: „Romsics náci”; s ami nem igaz, Romsics „csak” „hatásában antiszemita”), szóval, így korrekt: Náci bácsi szerint „az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt”.

 

Az volt. Honnan tudható? Például onnan, hogy „az 1919-es eseménysor” egyebek közt Rákosi „műve” (innen kapta a nevét a Rákosi Művek), márpedig egyáltalán nem vall mély asszimiláltságra, hogy az egykori népbiztos az eredeti nevét (Rosenfeld) Rákosira magyarosította. Több kell! Például Náci bácsi sem magyarosította meg a nevét, mégis mélyen magyar. Ugyanis Romsicsnak a segge vörös (foltokban), nem pedig a lelke. Illetve Rákosi akkor lehetne az „igazán mélyen asszimilált zsidóság” méltó reprezentánsa, ha nem az originálisan mélybesenyő Csoóri kérlelné „sárgatollú” „aranyos madarát”:

 

Rákosi elvtársnak

szállj az ablakába,

s illendően, szépen

kocogtass be nála.

 

Mondd meg neki, mondd meg,

– de ne panaszlóan –

hogy betegen fekszem,

azért nem hall rólam.

 

Mondd meg neki, mondd meg,

így, ahogy üzenem:

hogyha felépülök,

tüstént fölkeresem

 

és a színe előtt

teszek hitet rája:

én leszek a leghűbb

ifjú katonája.

 

Tehát nem lett volna Magyarországon szégyenteljes „eseménysor”, ha Rosenfeld (Róth) Manó „igazán mélyen asszimilálódik”, s ha nem is mindjárt a besenyőségbe, de legalább a magyarságba. S ha másként nem, legalább úgy, hogy piros filctollal bepöttyözi hígvelejű tomporát, vagyishogy nem várja meg (s ez a lényeg!), amíg a mélybesenyő költő igyekszik „leghűbb ifjú katonájaként” asszimilálódni „Rákosi elvtárs” „nem igazán mélyen asszimilált”, zsidóságos „színe elé”, hanem ő maga asszimilálódik. Igazán mélyen. És akkor Náci bácsi tudós kollégája, Ormos Mária sem a kopaszsága miatt gyalázná Rákosit az ATV-ben (többször is!), hanem amiért kell: az asszimilálatlanul csupasz alfertálya miatt (vö. pettyezetlen seggig érő homlok).

 

Persze, most már mindegy. ’19-ben történt, ami történt („eseménysor” történt), nézzünk a jövőbe, nézzük, hogyan kerülhető el az esetleges ismételt „óriási ugrás a Gonoszba”!

 

Szerintem (túl azon, hogy kitűzzük a sárga csillagot) úgy, hogy hallgatunk (mélyen hallgatunk) az originális filozófusra. Hallgatunk rá akkor is, ha a filozófus mélyen asszimilálódott, akkor is, ha nem – ezt majd Náci bácsi eldönti, ő ért hozzá, ezzel mi ne törődjünk! Hanem hallgassunk a filozófusra, majd gondolkozzunk el jó mélyen: mit jelenhet az, hogy „a holokauszt nemcsak óriási ugrás volt a Gonoszba, hanem teljesen irracionális is”!

 

És akkor következzék részünkről a mélyen asszimilált gondolkozás: … … …

 

Én már tudom!  Azt jelenti, hogy a Gonoszba való óriási beleugrás – alaphelyzetben – racionális. Így a „holokauszt” is racionális. Ámde! S itt jön az originális filozófia: a „holokauszt” „nemcsak óriási ugrás volt a Gonoszba”, nem ám! Hanem? „Hanem teljesen irracionális is”.

Tehát. A „holokauszt” két okból „irracionális”. Először is azért, mert ugyan racionális, viszont: „nemcsak óriási ugrás volt a Gonoszba” (így nemcsak racionális értelemszerűen), másodszor pedig azért „irracionális” a „holokauszt”, mert a „holokauszt” „teljesen irracionális is”.

 

Világos. Kapjuk hát elő hamar, tűzzük ki a sárga csillagot, s úgy olvassuk tovább a könyvet, nézzük, mi van benne még! Ez áll az originális filozófiában: „a holokauszt maga az abszolút értelmetlenség”!

 

Nagyon úgy tűnik, Csizmadia néni mélyen keveri a „holokausztot” saját sekélyes szövegeivel. Azt mondja: „a holokauszt abszolút értelmetlenség”, ezért „a holokausztot nem lehet sem megmagyarázni, sem megérteni”.

Igen, pontosan erről van szó.

 

Kedves ismerőseim (köztük rajongó híveim) erősen nehezményezik, hogy Heller Ágnes professzorasszonyt rendszeresen nevezem itt „hülyepicsának”, ti. kedves (nő)ismerőseim szerint Mihancsik Zsófia túloz, mikor azt állítja, hogy Heller intellektuálisan maga a magyarság, no de  (kedves nőismerőseim szerint) a mihancsiki nagyralátás másik végén kedves szerénységem áll.

Elképzelhető, s én mégis kitartok behízelgő álláspontom mellett: nem udvariaskodó minősítés a „hülyepicsa”, ez igaz, ámde nem is túlzás. Merthogy ki más gondolhatná, láthatná (mélyen magas filozófiai „kilátóból” nézve) almásian „kereknek” (értsd: megmagyarázhatatlannak, megérthetetlennek) azt, amit ő személyesen nem ért? Ezt csak egy hülyepicsa teheti. Logikai ellentmondásba keveredik önmagával, merthogy érteni nem érti (a „holokausztot”), de azért magyarázza, sőt megmagyarázza.

Tipikus hülyepicsa-attitűd: ha én nem értek valamit, akkor azt „nem lehet megérteni”, senki sem értheti, s ha „megmagyarázhatatlan” valami, na, akkor azt majd én megmagyarázom. Például így: a „holokausztnak” „nem volt célja: nem volt sem szabad cselekvés, sem a kauzalitás láncának eseménye”.

 

Kérem, ha valaki megmagyarázza nekem, hogy mi jelent ez a helleri szóhalmaz (különös tekintettel „a kauzalitás láncának eseményére”), akkor én Kis Miskát is lepipálom, s újfent magára Zsófi nénire vonatkoztatva az általam itt éroszivá nemesített „pipálást”. Jókai írja: „Kutyfalvi Bandi ilyenkor szokta elővenni régi tudományát, mely abból állott, hogy feltartott nyakkal egy egész pohár bort ki tudott inni, anélkül, hogy egyet nyelne aközben, vagy hogy műkifejezést használjunk – anélkül, hogy egyet kortyantana. Ehhez, mint tudva van, igen jó öblös és gyakorlott torok kívántatik, s Bandin kívül alig volt még egy-kettő a társaságban, aki azt utána tudná csinálni.

– Ez mind semmi – szólt Kis Miska, legkisebb erőltetés nélkül teljesítve a feladatot –, de csináljátok meg azt, amit én! Próbáljon valaki úgy, miként én, dalolva kiüríteni egy poharat, anélkül, hogy a dalolást félbeszakasztaná.

Ez akkoriban még új tudomány volt és igen nehéz, miután kivitelére nemcsak az szükséges, hogy a bornak a torkon keresztülpatakzása alatt a gégefő, az ádámalmacsutkája meg ne mozduljon, hanem még efelett az is, hogy ugyanakkor félbeszakítatlan hangot kell adni.”

 

Nos, ha valaki legalább közel értelmes magyarázatot ad Heller idézett szövegére, akkor én, korábbi vállalásomhoz híven, sőt azt (kutyfalvilag, kismiskásan) megtoldva, vagyis részint „feltartott nyakkal”, részint orálisan, de oly módon illetem Zsófi néni intellektusát (vagy bármely testrészét, amelyiket csak akarja!), hogy az aktus közben százszor eldalolom, sebesen egymás után: Heller Ágnes a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is.

Ezt fogom ismételgetni, miközben „az ádámalmacsutkám meg se mozdul”. Megteszem én, Marx elvtárs mély asszimiláltságára esküszöm! Persze ennek az a föltétele, hogy Heller ne csak magyarázzon, hanem bizonyítson is (vagy helyette valaki)! Faragó elvtárs, megszólalhatnál végre, legalább álnéven, nagy titokban! „Heller Ági okos nő” – elfogadom. Mi a bizonyíték rá?

 

Unikálisan filozófiai Heller-kauzalitás: a „holokauszt nem volt sem szabad cselekvés, sem a kauzalitás láncának eseménye”, ezért „visszatekintve sem lehetett integrálni a történelembe”.

 

Nem lehet. És nem azért, mert a „holokauszt” eo ipso a történelem része, hanem azért, mert „nem volt sem szabad cselekvés, sem a kauzalitás láncának eseménye”.

 

Hermann Göring sem szabadon cselekedett. Megszállta a démon. Mégis halára ítélték. Így hát Feleki László végső soron Heller Ágnesen gúnyolódik Törvényszerűség című versében:

 

Így védekezett

A fiatal vádlott:

„Bíró úr!

Én determinista vagyok,

Mint minden

Valamirevaló

Filozófus.

Az okság objektív jelleg

Független az emberi akarattól.

Olyan nagy szellemek

hirdették ezt a fontos

igazságot,

mint Bacon és Galilei,

Descartes és Spinoza.

Nincs szabad akarat,

és nincs felelősség,

de van világot átfogó

törvényszerűség,

amelynek alá van vetve

minden egyén!

Én tehát nem tehetek arról,

hogy öltem!”

Megértően bólogatott a bíró,

és így válaszolt:

„Drága fiam,

hát azt hiszed,

mi tehetünk arról,

hogy elítélünk?”

 

Feleki „fiatal vádlottja” szerint „Nincs szabad akarat, / és nincs felelősség, / de van világot átfogó / törvényszerűség [a Gonosz], / amelynek alá van vetve / minden egyén!”

Ugyanez Arendt-Heller megfogalmazásában: „A nácizmus gonoszat művelt; a nácik uralta világban gonosz dolgok történtek; a gonosz dolgok forrása a gonosz… a holokauszt maga az abszolút értelmetlenség… A holokausztot nem lehet sem megmagyarázni, sem megérteni. Nem volt célja: nem volt sem szabad cselekvés, sem a kauzalitás láncának eseménye”. S ami ugye viccesen hangzik egy védekező „fiatal vádlott” szájából (vö. Feleki versével), míg viszont „szépkorú” tyúkok (ítélkező „filozófusok”) kotkodács csőréből több mint vicces. Röhejes. (Kitűzhetjük a sárga csillagot, Schmuck elvtárs, ám ettől a zsidóságában peckes „filozófus” nem lesz kevésbé hülye! Maximum „még szebb korú” lehet, s az is csak biológiai kauzalitás révén.)

 

Nem a „holokauszt” „értelmetlen”. Hanem a „holokauszt” szónak nincs értelme (legalábbis a tárgyalt vonatkozásban). Csak érzelmi töltete lehet, ezért nem a „holokauszt” kifejezést használom, hanem genocídiumról, népirtásról, fajirtásról beszélek, illetve inkább Auschwitzról. Megmondom azt is, hogy miért. Azért, mert a „népirtás” szó (noha ez a legpontosabb, legegzaktabb) tartalmilag durva. Nem sértő ugyan, de amilyen nyálas a „holokauszt” egyfelől, legalább annyira profán, már-már móriczi módon drasztikus a „népirtás” másfelől. Az „Auschwitz” kifejezés azért jó (szerintem), mert kielégítően pontos, szabatos tárgyi fogalom (mindenki tudja, miről van szó), ugyanakkor átfogón metaforikus, nem hűvös, de nem is szenvelgő.

 

Tehát, filézzük ki Heller Ágnes (filozófusnő) szövegéből azt, ami legalább vitatható. (Az „óriási ugrás a Gonoszba”, a „kauzalitás láncának eseménye” nem vitatható, miként az sem vitatható, hogy „a moterakus nem volt a banutaritász minnyának fögzüménye”.)

Heller azt állítja, hogy Auschwitz nem racionális, illetve, hogy „teljesen irracionális”, továbbá, hogy Auschwitz nem része a történelemnek. (A „nem lehetett integrálni a történelembe” kitétellel szintén nem foglalkozunk, mert ez megint csak egy tipikus hülyepicsa tipikus handabandája.)

 

Első állításom: Auschwitz nem irracionális. Már amennyiben megkülönböztetjük egymástól az „irracionális” (agyilag fölfoghatatlan) s a köznapi értelemben vett „nem racionális” (téves, hibás, hamis, helytelen, esetleg értelmetlen, oktalan, dőre) fogalmait.

 

Auschwitz racionális. Értsd: nem a „Gonosz”, hanem az ember műve.

Hogy szükség van gonoszságra a népirtáshoz? Általában igen.

Nyilván szükség volt rá Auschwitzban is. Némelyeknél. Míg mások (sokan) ún. „struccpolitikusok” voltak, s aminek szintén nincs köze a „Gonosz”-hoz, ti. éppen attól „strucc” a „politikus”, hogy nem gonosz. Sőt még a „gonoszság” sem azonos az egyébként nem létező „Gonosz”-szal, mint „világot átfogó törvényszerűséggel”.

 

Nem az Endlösung determinálja a Lebensraumot, hanem fordítva. Nem a mocskospiszkos komonista Havas Szófia, hanem a szépliberális Standeisky Éva írja, hogy 1956-ban is fosztogatták a zsidókat (vesd össze), méghozzá „forradalmárok” fosztogatták őket, ti. ötvenhatban teljesen egységes volt a forradalmi nép, mindenki egységes forradalmár volt az egységes forradalomban (persze az oroszok, az ávósok és a muszkavezetők kivételével), ez, kérem, pontosan így volt, legalábbis Heller, Rainer M., Vitányi, Mécs, Donáth és mások egybehangzó („antihavas”) állítása szerint. Így azután – értelemszerűen – vagy a forradalmárok fosztogatták, gyilkolták a zsidókat (zsidóságuk miatt!!!) a forradalomban, vagy pediglen a Moszkvában tárgyaló muszkavezetők. Akik persze nem fosztogattak, hanem osztogattak (ezért adósodott el a nemzet – devizában! –, hogy száradna le Fekete János sólyomilag megfoghatatlanul cionista jattosa!).

 

Hadd kérdezzem meg (immár mellőzve kedvenc és rokonszenves foglalatosságomat, a szarkazmust): miért zabrálnak folyvást az emberek? Mert bizony zabráltak negyvennégyben is, zabráltak ötvenhatban is. Miért tették? Gonoszságból? Alapvetően nem. Hanem alapvetően azért, mert köllött nékik a párnaciha. Praktikusan köllött. Így azután fogták és vitték, s ezáltal Auschwitz sem több lényegileg, mint egy nagyszabású, monumentális zabrálás: a Lebensraum elhódítása a zsidóktól. Ugyanis az antiszemita fölfogás szerint az Életteret a „zsidó” uralja; részint az ún. „zsidómentalitás”, részint a konkrét, személyes „zsidó” (bankárkodása) által.

 

Ha Heller nem volna vészesen műveletlen (túl azon, hogy elbájolóan buta), ő is tudná: Göring is zabrált. Speer is zabrált (effektíve), Hitler is, Himmler is, mindenki zabrált parteigenosse Bormann-nal az élen (nála voltak az aranyrudak).

 

Auschwitz racionális.

 

Mengele „tudományos kutatómunkája” is racionális, kegyetlen, érzéketlen emberre valló, de jóhiszeműen tudatos tevékenység. Mengele jót akart az Emberiségnek, azon igyekezett, hogy mindenki szőke legyen és kékszemű. Übermensch.

Mi köze ehhez a „Gonosz”-nak?

Megmondom: pontosan annyi köze van a „Gonosz”-nak Auschwitzhoz, mint Auschwitznak Nietzschéhez. Vagy mint Nietzschének Auschwitzhoz. Semmi. Tudniillik még a banális gonoszsághoz sincs köze az ún. (arendti) „banális gonosz”-nak, s már csak azért sincs, mert ez utóbbi nem egyéb, mint banális nagyasszonyok (Hellerek, Arendtek) banális agyvelejéből kiverejtékeződött banális koholmány. Kvázi banalitás. Értelmetlenség. Nem irracionalitás, hanem szimpla zagyvalék.  

 

Sültmaterialista volnék? Merthogy nem hiszek a helleri mitizálásban, az imbecillis irracionalizmusban, nem respektálom a nem létező „Gonosz”-szal szembeni mentális lepadlózást? Jó, sültmarxista vagyok, elfogadom, cserébe viszont tessenek méltányolni a tényt: amiről beszélek, éppen az almási-gerebeni-helleri-bayeri-mihancsiki-wittneri-schmuckandori „szellemi” konvergencia által hevesen félremagyarázott „kultuszversben” olvasható:

 

Világosítsd föl gyermeked:

a haramiák emberek;

a boszorkák – kofák, kasok.

(Csahos kutyák nem farkasok!)

Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,

de mind-mind pénzre vált reményt;

ki szenet árul, ki szerelmet,

ki pedig ilyen költeményt.

 

És vígasztald meg, ha vigasz

a gyermeknek, hogy így igaz.

Talán dünnyögj egy új mesét,

fasiszta kommunizmusét -

mivelhogy rend kell a világba,

a rend pedig arravaló,

hogy ne legyen a gyerek hiába

s ne legyen szabad, ami jó.

 

S ha száját tátja a gyerek

és fölnéz rád, vagy pityereg –

ne dőlj be néki, el ne hidd,

hogy elkábítják elveid!

Nézz a furfangos csecsemőre:

bömböl, hogy szánassa magát,

de míg mosolyog az emlőre,

növeszti körmét és fogát.

 

Az ember az, amely növeszti körmét és a fogát, nem a „Gonosz”.

Hellerék azért kultiválják József Attila versét, merthogy a költő „kimondja a kommunizmusról: fasizmus”. Persze „a gyereket azért ne”. Noha a vers nem erről szól. József Attila szerint nem a „kommunizmusban van a fasizmus” (ez értelmetlenség), hanem éppen a gyermekben van a fasizmus.

Az ember ragadozó főemlős. És pontosan azért fasiszta, mert nem állat.

Csányi Vilmos szerint „Az ember nem racionális lény, bármennyire is szereti magát annak látni”.

Jót akart mondani a professzor, csak hát ezúttal ő is a fogalom mellé trafált. Az ember racionális lény (mi más volna?!), vagyis Csányi professzor keveri a racionalitást a humanitással.

Az ember nem humánum, hanem „csak” humanizálódott állat. Ezt persze tudja Csányi Vilmos is, mert amikor nem politizál az újságban, pontosan fogalmaz.

Az ember azért válik fasisztává (olykor náci-fasisztává), mert – paradoxmód – humanizálódott: van tudata, bűntudata, lelkiismerete, ilyesmi, s aminek révén/okán elfojtja magában a természetes (természet adta) agressziót (nem szublimálja, csupán lefojtja!), az erőszak ezért kumulálódik a lelkében, majd (időnként) szükségképpen tör a felszínre, mint fasizmus, háború stb.

Jobb esetben az arénában, a lelátón üvölt „huhog”, az interneten gyalázkodik az ember, rosszabb esetben nyílt agresszióra vetemedik, háborút indít, s ami elvezethet egészen a tudatos (irracionálisnak tűnő) zsidószámlálásig, népirtásig.

Erről szól József Attila verse, kedves Schmuck elvtárs, a haramiák nem gonoszok, hanem emberek. Farkasházy Tivadar is, Megyesi Gusztáv is ember. Frusztráltak, ezért agresszívek. Farkasházy domesztikáltan agresszív (vö. Csányi Vilmos elemzéseivel), ezért válik virtuális Eichmanná, Heidrykké, Mengelévé: kitódul a Fradi-pályára, és „huhog”. Olykor az Ajax (amsterdami zsidóklub) néger focistáira. Ő persze liberálisan „huhog”. A protofasiszta tömegben. Szubjektíve undorodom Farkasházyéktól, mégis azt mondom, helyesen teszik, ha „huhognak”. Még mindig jobb, mintha ütnék az asszonyt, a gyereket, vagy más embercsoportok kirekesztésére, kiiktatására, kiirtására szerveződnének.

Finomul a kín (kitűzzük a sárga csillagot).

Erről szól József Attila verse. Az emberek csahos („huhogó”) kutyák, nem farkasok. A metafora telitalálat. Az ember annyira humánum, mint amennyire a kutya.

Szegény Heller azt állítja (lényegileg), hogy a domesztikáltság a teljes humanizáltsággal azonos (Heller szerint a kutya is tudja szégyellni magát), noha egyáltalán nem azonos. Az ember már nem farkas, de még nem valódi ember (ha egyáltalán az lesz valamikor). Az ember domesztikálódott lény. Mint a csahos kutya. Mint a tribünön ugató Farkasházy Tivadar. Ne legyen félreértés: aki történetesen nem üvöltözik a pályán, az sem különb Farkasházyéknál. Ember. Nem szublimált, hanem presszionált (önnön indulatait lefojtó) lélek-haramia. Bármikor valódi fasiszta csürhébe szervezhető.

Erről szól József Attila költeménye.

 

Amire persze mondhatja Czeizel, Almási, Ungvári, Németh Sándor, Landeszman, Mihancsik, Hankiss, Gereben, Csintalan, Faragó (sőt még egy „kicsit” Vásárhelyi Mária is!), hogy szerintük a költő ostoba, jól elcseszte a versét, túlspilázta, elég lett volna egy kétsoros művet alkotnia:

 

A kommunizmus: fasizmus,

de a gyereket azért ne!

 

Na most, ha nem is ostoba József Attila (fent nevezettek szerint), ámde nem is zseni. Tessék végre megérteni: a zsidó a zseni! Heller a zseni! Vagyis valójában én vagyok a jó példa: én ugyanis mindezt tökéletesen értem, elfogadom! Mert mondani lehet bármit. Míg ezen a topikon bizonyítani is lehet(ne), s – milyen érdekes – valahogy éppen itt hallgatnak (lapítanak) mélyen a zseniszakértők. Akik közül az egyik (Heller) ezt írja a könyvében: „A zsidóknak mint Isten kiválasztott népének, mint egésznek a kiirtása központi célként jelent meg az egész náci uralmi rendszerben és gondolkodásában [sic.]”.

 

(1) A filozófusnál (mármint a valódi filozófusnál) az „isten” nem vallási-teológiai, hanem bölcseleti fogalom (metafora, paradigma stb.).

(2) Heller nem tudja bizonyítani, amit állít, míg az idézett zseni-tézis cáfolata számos történelmi ténnyel, adattal igazolható. Csak egyet említek a sok közül. A Nürnbergi-perben Göring egyáltalán nem adta meg magát, sőt – Speer kivételével – a többi náci sem, így egyedül Speer megtöretése képezte a per propagandaértékét. Deák István történész mondja egy interjúban: „Többek között Jackson főbíró találta ki, hogy a felelősségre vonás elsősorban ne a háborús bűnök miatt történjék, hiszen az egyrészt mindkét oldalon előfordult, másrészt elfedné a nácik által elkövetett bűnök valódi természetét. Nürnberg célja így az lett, hogy a jövőre nézve elrettentést adjon egy agresszív háború kirobbantása ellen. A felelősségre vonás másik célja az volt, hogy a főper 23 vádlottja személyében a náci rendszer kulcsszervezeteit a törvényszék elé idézzék. A legfelső vezetést ekkor már nem lehetett perbe fogni, hiszen Hitler, Himmler és Göbbels öngyilkos lett. A legmagasabb rangú vezető Nürnbergben Göring volt”.

Mármost az a helyzet, hogy a per során Göring egyszerűen lenyomta Jackson főügyészt (mentálisan), Jackson föllépése gyakorlatilag használhatatlan volt a propaganda számára. Mondhatjuk jasszosan is (hogy a vagány-lezser Almási professzor is megkedveljen bennünket), Göring tökös náci maradt a tárgyaláson. Végig. Mindenben. Csak a népirtás vádjában nem. Miután levetítették a tárgyalóteremben a gettókról készült filmfelvételeket, bizony, a ripők Göring is arra hivatkozott, hogy nem tudta pontosan, mi történik a koncentrációstáborokban. Mialatt Speer így védte magát: személyes felelőségem nincs, kollektív felelősségem van az elkövetett bűnökért. Ezt mondta Speer, s amiért Göring majdnem elharapta a torkát.

Göring nem tagadta meg a Führert, ám a zsidók fizikai kiirtásáért nem vállalta a felelősséget. Míg Speer azt állította, hogy ő viszont nagyon meg akarta ölni Hitlert, csak hát sajnos-sajnos nem sikerült a merénylet, mert „nem talált” hozzá „létrát”; esküszöm, ezt mondta, meg is szerette érte az anti-gonosz demokratikus liberalizmus.

Nota bene még Eichmann is parancsra hivatkozott az izraeli bíróság előtt.

Mindezek tények! Melyeken jottányit sem változtat a „letéteményességről”, „kiválasztottságról”, „a gonosz banalitásáról”, a „holokauszt irracionalitásáról” szóló álfilozófiai handabanda.

 

Heller: „A zsidóknak mint [kiemelés – gf.] Isten kiválasztott népének, mint egésznek [kiemelés – gf.] a kiirtása központi célként jelent meg”.

Hogyne. Néhány „gyevi” kivétellel.

Eichmann nem azt vizsgálta Ausztriában, hogy melyik zsidó „kiválasztott”, melyik nem (helleri értelemben), hanem azt vizsgálta, melyiknek van pénze, melyiknek nincs (profán értelemben). Ebből gazdagodott meg. Mengele nem azt firtatta Birkenauban, hogy melyik zsidó felel meg a helleri kritériumnak, mely szerint az a zsidó, akit Heller zsidóként fogad el (vö. Bicikliző majom), hanem azt nézte: kit használhat föl a kísérleteihez, kit nem.

Auschwitz (mint metafora) utilitáriusan, sőt merkantilisan volt célracionális. Nincs eleve mitikus tartalma. Különféle legendáriumokat persze lehet köré fonni, egyébként bármi köré lehet.

Például az ún. „pozitív kereszténység” köré, s amely lényegileg pogány (apokrif) eszme (Goebbels ennen niebelung gyökereit kutatta stb.), vagyis a nácik egyszerűen leszarták, hogy a zsidóság Jahve kiválasztott népe-e, vagy sem. „Jézus árja” volt, pont. S amely ponttól már csak a készpénz (bares Geld einkassierte), a vagyon (műkincsek, ingatlanok, ingóságok… tömege) számított.

Ezt egyébként minden általános iskolás gyerek tudja, egyedül a megtestesítő filozófus nem tudja.

(Még az antiszemiták is tudják! Csak nem mondják.)

 

Az ember általában nem gonoszságból rabol, gyilkol. Horribile dictu még a náci sem, hanem – általában – csak akkor, „ha ölni kell”. Létezik persze perverzió (Barbie par excellence szadista volt – nyilván ezért alkalmazta a liberális demokrácia titkosszolgálata), viszont eszme nem lehet perverz. Illetve attól „perverz” pl. a nácizmus, hogy a filozófuszseni nem találja meg rá a racionális magyarázatot. Nem érti pl. József Attilát. Sem.

 

De rendben van, fogadjuk el, József Attila silány elme. Nem a „kiválasztott nép” része. Jó. Akkor vegyük Radnótit! Vagy ő sem elég „kiválasztott” Almásiéknak, Faragóéknak? Hogyan állunk vele jelenleg? Czeizel professzor (mint a „kiválasztottak” neves „bérence”) Radnóti génjeit is lelkesen megkurkászta már, így azután mindent tud a költő költészetéről! Mondjon már róla valami lényegeset! Ha nekem nem, legalább a Zsófi néninek. Vagy legalább a sárga csillagot tűzze ki!

Jól látható: Czeizel Endre is csak ott nagyon okos professzor (megmondó-genetikus), ahol ab ovo esnek hasra előtte.

Mindegy, én für alle Fälle idemásolom Radnóti egyik versét:

 

A hangraforgó zeng a fű között,

s hördül, liheg, akár egy üldözött,

de üldözők helyett a lányok

kerítik, mint tüzes virágok.

 

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,

a háta barna, lába még fehér,

a rossz zenén kis lelke fellebeg

s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

 

Fiúk guggolnak és parázslanak,

az ajkukon ügyetlen szép szavak,

duzzasztja testük sok kicsiny siker

s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

 

Lehetnének talán még emberek,

hisz megvan bennük is, csak szendereg

az emberséghez méltó értelem.

Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

 

Banális szituáció? Banális. De nem a „Gonosz” a banális, jóságos Öreganyám, hanem arról van szó, hogy a világ nem „kerek”. Hanem ellentmondásos. És pontosan ezért nem látja meg a dialektika iránt érzéketlen tökfej a jóban (Gut) az óhatatlan rosszat (Böse), a rosszban az óhatatlan jót, ezért véli a Dummkopf a világot banálisan gömbölyűnek (vagy ilyen kereknek, vagy olyan kereknek), s ezért írja Almási professzor, hogy Heller Ágnes „olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik”.

 

Mindenoldalúan lebutult mondat. Nem csak a tipikusan anti-intellektuális „látszik” (tárgyatlan ige) miatt, hanem azért is, s azért elsősorban, mert a „kilátónak” a kerekítéshez, a leegyszerűsítő „igazságalkotáshoz” nincs köze, sem metaforikusan, sem másként.

A dolog így néz ki egy valódi intellektus megfogalmazásában: „a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton [szerpentinen – gf.] vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van”.

Ez az ún. „műélvezet”.

 

Almási professzor nem küklopsz. Sok szeme van néki. Sokat lát vele. Mindenekelőtt azon helleri szelekből, melyeket a zsenifilozófus magas-filozófusi kilátóból szellentett alá, a világló „szelek minden iránya felé”, s főként Almási professzor tudományos orrába.

Vegyünk róluk példát! Stilárisan is, nazálisan is.

 

Hogy azután a Kornai-P. Szűcs flatulapáros miket durrogtat még a Mozgó Világban?

Erről írok legközelebb… De már nem Schmuck Andornak, hanem csak Zsófi néninek. Szagolja. Szintén intellektuálisan!