Diamanthart Großvater

über alles in die [marxistisch-leninistische] Welt

 

 

Freud kolléga projekciónak nevezi azt, amit Kornai professzor alkot a Mozgó Világban. Hárítás. Melynek az ún. „bűnbakelmélet” szerint „énvédő funkciója” van. Vagyis a „projekció” (ebben az értelemben) a politikus-professzori mocsoknak más emberekre történő rálőcsölése.

Van pozitív projekció is (a Gyurica-elmélet szerint). Mármost amíg Kornai professzor pozitív projekciója csak szimplán szánalmas („miután a szovjet tankok már betörtek Budapestre, politikai állásfoglalásként bejelentettem a kommunista párt helyi titkárának: vegye tudomásul, hogy nem vagyok marxista”), addig pl. Heller Ágnes pozitív projekciója röhejesen siralmas: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”.

A negatív (freudi) projekció jegyében Heller a maga privát szennyét az absztrakt Gonoszra, illetve annak diabolikus inkarnációjára: az „első férjére” (az „első férjem” „politikailag nyomás alá helyezett”, vesd össze: „ez a könyv alcíme, melyre Arendtet férje, Heinrich Blücher beszélte rᔠstb.), míg Kornai az ő hasonló mocskát (mivel férje még nincs) Marxra, Leninre, Sztálinra, Hruscsovra, Brezsnyevre és Maóra, vagyis (Hofi doktor ismert gyűjtőfogalmával) a „kapufára” hárítja. Miközben Hofi tekintélyes barátja és alkotótársa (néhai Szenes Iván) így fogalmazza meg a Kornai-Heller duett pulyka-táncdalszövegét: Marxék vittek rossz utakra minket, Sztalinék bűne nem a mi hibánk…

 

Kornai szerint a „radikális közgazdászok” „elzárkóztak attól, hogy belemélyedjenek a Szovjetunió vagy Kelet-Európa kommunista gazdaságának megismerésébe. Ez a szemükben valamiféle érdektelen, vagy talán találóbb, ha azt mondom: visszataszító, undorító jelenségnek tűnt, amihez nincsen semmi közük, és aminek nincsen kapcsolata azokkal a gondolatokkal, amelyeket tiszteltek és elfogadtak. Megítélésem szerint ez struccpolitika”.

 

Tehát nem a projektáló professzor a „struccpolitikus”, hanem a „radikális közgazdászok”. Igaz, a „radikális közgazdászoknak” semmi okuk a „struccpolitizálásra”, hiszen épp attól „radikálisok”, ámde kell valakinek „struccpolitikusnak” lennie, ha egyszer Kornai nem „struccpolitikus”, dacára annak – illetve épp azért! –, hogy rengeteg szutyok szárad a lelkén.

Kornai számára akkor vált minden világossá, amikor találkozott egy bűntelen kommunistával: „Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával, akit – noha semmiféle bűnt nem követett el – letartóztattak és megkínoztak. Addig a pillanatig nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében, a párt legfelső vezetőinek közvetlen utasítására a titkos politikai rendőrség kínvallatással kényszeríti foglyait hamis beismerő vallomásokra”.

És ezután következett 1956 októberének vége. Gimesék ekkor bízták meg Kornait egy újságcikk megfogalmazásával, melyben a Magyar Szabadság szerkesztősége a „kínvallató titkos politikai rendőrségnek” (az ÁVH-nak) a münnichi belügyminisztériumba való beolvasztása ellen tiltakozott volna, ámde Kornai a cikk megírását nem vállalta. Miért nem? Azért (bevallása szerint), mert „teljesen megbénította a politikai helyzet tisztázatlansága”. Megbénította. Azt a „magyar-intellektuális letéteményest” (a magyar forradalomban), aki előtt ugyebár már jóval korábban (nyomban az „öreg kollégával” való találkozás után) tisztázott volt a „politikai helyzet”: „a párt legfelső vezetőinek közvetlen utasítására a titkos politikai rendőrség kínvallatással kényszeríti foglyait hamis beismerő vallomásokra”.

És mit tett Kornai 1956-ban? Semmit. Sunyin lefalcolt. Lapított, majd 1957-ben Gimesre, Lőcseire köpött a belügyminisztériumba beolvasztott (s onnan csak később „elbocsátott”) „emberkínzó” „légiósok” (vagyis az egykori ávósok) kérdéseire válaszolva. Ismétlem: Kornai önéletrajza szerint (vesd össze).

Míg szerintem az ilyen ember szarember. Nem csoda hát, hogy mindenkit elátkoz, leminősít, inszinuál (ráadásul szemérmetlen szöveghamisítással), még az amerikai diákokat is „struccpolitikusoknak” nevezi, csakhogy elterelje magáról a saját figyelmét. Nem másokét, mert ugyan Kornai végtelenül buta, ám azt valószínűleg ő is tudja, ha kussolna, nem bántaná senki. Azért vicsorog (Marxra, Leninre stb.), mert belülről kényszeríti rá valami. Bűntudat? Én inkább, ha szabad ezt tennem, rongyemberség-tudatnak nevezem. Kornai még arra sem veszi a fáradságot, hogy legalább gyönge-közepesen megismerje azt a Marxot, azt a Lenint, akire idióta átkait szórja bőszülten.

 

Kornai professzor jelenséggel találkozott. Jónapot kívánok! – mondta a jelenségnek. Ámde! „Nem csak ifjú diákok között találkoztam e jelenséggel [ti. a „struccpolitikával”]. Most, amikor az előadásra készülve újra olvastam a marxista elméletet újraértékelő, nyitott gondolkodású és nagy műveltségű tudósok munkáit [tehát nem Marx munkáit – gf.], szemembe ötlött, hogy éppen a legkiválóbb munkák teljesen mellőzik a Szovjetunió, a reformok előtti Kína és a kelet-európai kommunista országok történelmi tapasztalatának és a marxi szocialista programnak az összevetését. Az olyan nevek, mint Lenin és Sztalin elő sem fordulnak e művekben.”

 

Még jó. Mármint, hogy a „Sztalin” nem fordul elő. Ez ugyanis bunkóság. Így volna intelligens: Sztálin (vs. Stalin).

Kornai a nem létező „marxi szocialista program” összevetését kéri számon az amerikai diák-„struccpolitikusokon”, továbbá „a marxista elméletet újraértékelő, nyitott gondolkodású és nagy műveltségű” tudós-struccpolitikusokon. De nem és nem! „Nem fordul elő” a „struccpolitikusok” munkáiban „Lenin neve”. És ami jelentheti azt is, hogy nem fordul elő, jelentheti azt is, hogy előfordul, csak Kornai nem olvasta el. Mert arra, amit Kornai professzor ír, ne nagyon vegyünk mérget!

Amire viszont nyugodtan vehetünk mérget: (1) az én szövegeimben előfordul Marx neve is, Lenin neve is. Itt kiderült: Lenin Marx követője, de messze nem úgy, ahogyan arról Kornai fabulál, (2) miért kéne Lenin orosz-specifikus szövegeit idézni a kapitalizmus mai cirkumstanciáinak marxi ihletésű kritikája során? Lenin ezt írja: „mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt még ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban [kiemelés tőlem – Gy. úr] a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog ťelmélkedniŤ, aki az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem mozdítja elő a cserét”.

 

Hogyan illeszkedik ez a (korabeli) lenini elgondolás a kapitalizmus mai válságához, miért kéne ezt a kapitalizmus fölvilágosult kritikusainak idézniük? Vagy nem ezt? Akkor mit kéne idézniük Lenintől?

És Sztálintól?

Kérem, az, hogy a professzor nem Sztálinnak, hanem „Sztalin”-nak nevezi a szovjet főtitkárt, még nem jelenti, hogy ismeri is Sztálin szövegeit, pl. ezt: „… mondják, hogy az árutermelésnek mégis, minden körülmények között kapitalizmusra kell vezetnie, és feltétlenül kapitalizmusra vezet. Nem mindig és nem minden körülmények között! Nem szabad az árutermelést a tőkés termeléssel azonosítani!”

És ebben Kornaiék, Hellerék első Nagy Tanítójának relatíve igaza van (az 1952-es sztálini tézist fuvolázták öntudatlanul a magyar reformerek 1968-tól 1989-ig), ám ez csak viszonylagos igazság, mert az árutermelés valóban nem azonos a kapitalizmussal (hanem annak a kezdete, ahogyan Marx írja: „az áruforgalom a tőke kiindulópontja”), ezért szükségképpen vezet kapitalizmusra. Nota bene nem azért, merthogy „Marx elvtárs is megmondotta” (A tőkében), hanem azért, mert e marxi tételt bizonyítja az orosz, kínai stb. fejlődéstörténet. És pontosan ezért nem cinikus Lenin, hanem realista (vagyis nem hipokrita!), amikor az orosz „forradalmi evolúció” irányát nem „árutermelő szocializmusnak”, hanem „magángazdasági kapitalizmusnak” (távlatosan „államkapitalizmusnak”) nevezi: „a kereskedelem szabadsága kapitalizmus, a kapitalizmus spekuláció, nevetséges efölött szemet hunyni” – írta Lenin annakidején a riadt tekintetű tovarisok „megnyugtatására”. Magyarán: Lenin nem „csupán” kapitalizmusnak tekinti a kapitalizmust, hanem annak is nevezi! Ehhez persze szuverén intellektus, szellemi integritás szükséges. Tehát Kornai már csak ezért sem értheti Lenint, ugyanis Kornai élete azzal telt, hogy soha sem annak nevezte a dolgot, ami, hanem mindig valami másnak. Például a „valós szocializmus” attól valós, hogy nem szocializmus stb.

 

Élő emberre vonatkozóan a Wikipédia abszolúte hiteles, ugyanis ezt a lexikont bárki szerkesztheti, konkrétan Kornai is korrigálhatná az alábbi mondatot, ha nem értene vele egyet (sőt magától Kornaitól is olvastam valahol, csak már nem emlékszem, hol), szóval, a lexikon szerint a professzor „A rendszerváltás idején újra bekapcsolódott a gazdaságpolitikai vitákba. Már 1989-ben jelentkezett az Indulatos röpirat című munkájával, amelyben a kapitalista út mellett foglalt állást, a piaci szocializmus vagy más harmadikutas elképzelések ellenében”.

Én pedig pontosan itt, ezen a ponton szúrum magam tökön! Kornai „már” 1989-ben jelentkezett. Az ő fergeteges indulatával. Míg Lenin jóval később, csak 1921-ben „foglalt állást a kapitalista út mellett” (persze nem közvetlen, parlamentarista, hanem közvetett – a visszahívhatóságot is lehetővé tévő – politikai-hatalmi kontrollal), így tehát Lenin bliktri! Legalábbis Kornai professzorhoz képest, Kornai professzor ugyanis már 1989-ben ráérzett a tudó csízióra: legyen immár kapitalizmus! Arra persze, hogy gyakorlatilag kapitalizmus van, 1989-ben sem jött rá, na de egy professzorral szemben ne legyünk maximalisták!

Maradjunk marximalisták!

Tegyük nyilvánvalóvá: a lexikonból idézett két mondat azt jelenti, hogy 1989-ig Kornai professzor is a „piaci szocializmusról” hadovált, s ha 1953-tól vesszük az „időszámítást”, akkor tette mindezt bő 36 éven keresztül, méghozzá egyfolytában, eszmei megszakítás nélkül. Ugye?! És ez az erkölcsi-szellemi hitványság meri kipállott polgári szájára venni nyilvánvaló géniuszok (Marx, Lenin) nevét.

Durván fogalmazok? Jó, akkor nézzük a Kornai-evolúciót konkrétan! Ezt írja a professzor 1983-ban, az Ellentmondások és dilemmák című kultikus kötet bevezetőjében: „Elsősorban a szocialista gazdaság [kiemelés a szerzőtől] megfigyelése és megismerése foglalkoztat, annak működését szeretném megérteni és megmagyarázni”.

Én pedig azt szeretném megérteni, hogy vajon miért egyszerre műveli a szerző a „megértést” és a „magyarázást”!? Ugyanis így volna helyes az algoritmus: (1) én már értem, s ezért (2) másoknak is elmagyarázhatom.

Kornai mindenesetre folytatja a nyilvános „megértést”: „Nem a különböző elképzelt [kiemelés a szerzőtől] szocializmusoké [foglalkoztat], amilyennek az első úttörők látni szerették volna, vagy amilyennek elfogult propagandistái és nem kevésbé elfogult ellenpropagandistái [kiemelés tőlem – gf.] láttatni szeretnék [a szocialista gazdaságot]”.

 

Mit akar láttatni az elfogulatlan Kornai professzor? Azt például, hogy a „szocialista valóságban” „ellentmondások és dilemmák” kotoznak. Kornai szerint (1983-ban) a „szocialista erkölcs” „alapelveinek” „fontos gyakorlati szerepük van a gazdasági életben”. Igen ám, csakhogy itt is „ellentmondások és dilemmák” kotoznak, közülük a legmellbevágóbbat Kornai professzor dőlt betűkkel szedi a könyvben: „Ellentmondás van egyfelől a hatékonyság követelményei, másfelől a szolidaritás és biztonság etikai elvei között”.

 

Okos professzor! Cukrot neki! Habcsókos Állami Díjat!

Persze, igaza van Kornainak, az idézett heuréka valóban közhelyigazság, tanúsíthatom (1983-ban kőműves művezető voltam), Kornai professzor a nyolcvanas évek elején egyetlen kőművesnek sem mondott újat. Mindahányan tudtuk: nyereséges vállalathoz, szövetkezethez, tsz-szakcsoporthoz érdemes vinni a munkakönyvet, ott ugyanis viszonylag kevesebb, könnyebb munkával már a bér is nagyobb, továbbá adnak „nyereséget”, van bőven „szaszervezeti” (segély), „kajautalvány” (ma kafetériának vagy mi a tökömnek nevezik), kedvezményes hazautazás, „jégergatya is jár a pufajkához”, „meg minden kutyafasza” (a teljes hitelesség örvén törekszem a brutális szöveghűségre). Nos, ezt fedezte föl tudományosan az orrba-szájba Köztárasági Díjas Nagyprofesszor 1983-ban (Magvető, 248. oldal).

Az alábbi szöveg pedig 1989-ben jelent meg (nem mellékesen abban az esztendőben, amikor Kornai már a „kapitalista utat” mutatta Németh Miklósnak, Medgyessynek, Békesinek, Sárközy Tamásnak, Kulcsár Kálmánnak, Fekete Jánosnak…): „Meggyőződésem… hogy az egyéni szabadság tiszteletben tartása nemcsak összeegyeztethető sok szocialista gondolkodó eredeti elképzeléseivel, de mindenhol a szocialista programok alkotó részévé kellene válnia” (Régi és új ellentmondások és dilemmák, Magvető, 1989).

Kornai tehát 1989-ben – jól láthatóan – egyetlen árva fingot sem értett meg abból, amit Gorbacsov (és Grósz Károly!) sugallt számára. Azt mondja a Nagy Intellektuális (és Indulatos) Letéteményes (1989-ben), hogy a „szabadságjogok” „összeegyeztethetők sok szocialista gondolkodó eredeti elképzeléseivel”.

Merthogy „sokan” voltak az „eredeti gondolkodók”. Marx persze már akkor sem tartozott közéjük (Lenin még kevésbé): „nem bukkantam olyan idézetre, amelyben Marx… komolyan vizsgálta volna a demokratikus intézmények és az emberi jogok közötti kapcsolatot és a diktatúra veszélyeit. Marx ignorálta magát a problémát, az emberi szabadságjogok intézményes védelmének nehezen megoldható problémakörét” (Mozgó Világ, 2008).

Sőt! „Marx… nem ismerte fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”. Sőt!!! Marx „intellektuálisan felelős” azért a rendszerért, amelyben a „gondolatszabadság elfojtásától a brutális rendőrterrorig”, a Gulágig volt minden, csak éppen szabadság nem.

Vagyishogy a marxi gondolatok nem tartoznak a „sok szocialista gondolkodó eredeti elképzelései” közé. Lenin gondolatai még kevésbé. Akkor viszont minő „szocialista gondolkodókról” beszél a professzor 1989-ben? Sokról. Értem. Egyet tessenek mondani!

 

Természetesen nem kívánom itt eljátszani a naiv fórumozót, bátran kijelentem: Kornai Marx, Engels, Lenin, Lukács (esetleg Trockij, Buharin, Larin, Szmirnov, Preobrazsenszkij stb. – ez már elég „sok”?) „elképzeléseire” gondol, amikor a marxista gondolkodók „eredeti elképzeléseiről” beszél. Vagyis Marx eredeti szövegeinek jelentése (pl. a szabadságról) azért változott homlokegyenest ellentett értelművé a Mozgó Világban (1989 és 2008 között), mert Kornaiéknak, P. Szűcséknek, Vitányiéknak nemcsak (a szimplácska elme számára nehezen dekódolható) Pozsgayék, Grószék, Gorbacsovék, hanem immár maguk a nagy Torgyán Józsefék, Zétényi Takácsék, Zagyva Gyuláék, Wittner Máriáék, Kun Miklósék, Gereben Ágnesék… (gyűjtőszóval: Orbán Viktorék) adtak engedélyt Marx kilövésére, sőt nemcsak hogy engedélyt adtak rá, de meg is követelték a „vadászatot”.

Kornai Rudas Lászlóék, majd Nyers Rezsőék gyáva lakájából a Szíjártó Péterek, Papcsák Ferencek vitéz mamelukjává magasztosult. P. Szűcs Julianna úgyszintén. Überheld Großmutter, aki anno (1990-ben) simán összekakilta aczélos bugyikáját Balassa Péter hatalmi horkantásának hallatán (a magam két gyönyörű szemével láttam).

Miféle emberek ezek?!

P. Szűcs üdvöskéje (Révész Sándor) is büszkére domborította rengeteg mellét az ATV-ben, s a pipogya népség szeme közé vágta: „antikommunista vagyok”! Tökös gyerek. Vitézül védi a szegény kis világkapitalizmust (a zsenge Amerikát, a picike Kínát, Oroszországot, Japánt, Nagy-Britanniát, az Európai Uniót, Soros Györgyöt, Bill Gates-t, Kapolyit, Csányit, Simicskát… Thürmer Gyufa marcona, félelmesen nyugdíjas nénikéitől, bácsikáitól; vagy ahogyan Moldova fogalmaz: „Kádár árvái”-tól. Ma ők a legrettegettebb ellenségei a kapitalizmusnak. A kommunisták. De nem félünk ám tőlük, ti. így szól a Dicső Antikommunizmus himnusza: Fährmann, Fährmann über alles, über alles in die [kommunistische] Welt.

Továbbá (s ez már nem parafrázis, ez originális idézet) „Der Marxismus muß sterben damit die Nation [und der Liberalismus] wieder auferstehen kann”. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a harsányan antimarxista, antikommunista herr Fährmann náci volna, hanem csak azt, hogy Révésznek kb. annyi esze van, mint egy obligát SA-pribéknek (trivial nazistisch: anti-marxistischen freiheitlich Schlachter).

 

Valljuk meg: Kornai professzor primitiven kritische stockdumm attitűdje nehezen definiálható. Mint korábban utaltam rá, egyedül a Bíró-Csepeli szerzőpárnak sikerült approximatív meghatározást alkotni róla a Kis emberhatározó „Takony” szócikkében. Kornai nem tisztán cinikus, nem tisztán hipokrita, hanem keményen nyúlós keveréke a kettőnek (gelblich-grünlich diamanthart Popel-Endausscheidung), Kornai címzetes és címeres váladék. Nála csak товарищ Leonyid elvtársnak volt több kitüntetése. Illetve dehogy, mert amíg a legendás főtitkár a Hős Szovjet Anya (©Hofi), addig Kornai a Szocialista-Tőkés-Piaci Prosztata Aranyérrel Ékesített Makkos Bőrnokedli Rend méltó kedvezményezettje! Továbbá kétszeres Mihancsiki Magyar Megtestesítő, noha a szintén „okos és érdeklődő” Zsófi nénit Marx, Engels, Lenin éppúgy nem érdekli, mint ahogyan azt sem tudja, mi a különbség a két alapkornaiság, a „kemény állítás” és a „puha (költségvetési) korlát”-oltság között. Jogász-szociológusként nagyjából annyit tud a dologról, mint bármely Zsófi néni a média-piacon: a keményből előbb utóbb puha lesz (heute roth, morgen todt), s ezért van, hogy minden puha igyekszik keménynek (megtestesítőnek) látszani.

Legutóbb (három nappal ezelőtt) ajánlatot tettem Zsófi néninek: ha egyetlen olyan Marx-mondatot idéz (persze nem úgy, mint a professzor, hamisítva, hanem a mondat kezdőbetűjétől a pontig, teljes egészében), akkor itt nyalva lesz néki. Vagy ahol akarja! Na most, Zsófi néni erre sem a füle botját, sem a lábaközi bojtját nem mozdította, gondolom azért, mert vagy frigid, vagy túl önérzetes. Valószínűleg ez utóbbi. Már-már zsarolásig menő kecsegtetésnek vette vakmerő ajánlatomat, pedig nem az! Szokványüzleti aktus: először teljesítsen az értelmiségi kollegina, mutasson valamit intellektuálisan, csak azután lesz szexuális ellentételezés részünkről, vagyis ahogyan Békesi elvtárs mondotta nemrég a tévében (nem szó szerint idézem): a kapitalizmus nem Iványi Gábor cukrászdája, a kapitalizmusban nincs ingyen nyalás (vö. Boney M: Pussy Cool).

Zsófi néni nem tudja bizonyítani, amit Kornai állít, de nem is akarja. Miért nem akarja? Egyáltalán nem azért, mert mintha érzékileg hűvös, közömbös (cool) volna irántam (ki van zárva!), tudniillik épp ez a dolog lényege: az akol-intellektuális „megtestesülés” nem tárgyi tünemény, hanem „az többnyire úgy képződik – Mikszáthtal szólva –, mint a kígyó fején az úgynevezett kígyókő – a többi kígyó nyálától”; s az efféle nyálzás még az atavisztikusan nyalandó involvációt is közömbösíti Zsófi néniben (ami, valljuk meg, nem nagy tragédia – hiszen én sem vagyok már 20 éves, éltes Casanovának épp elegendő a hazai penzum – na persze egy-két Beverneki Kemény Farkas CIA-igazgatót leszámítva).

 

 

Kornai professzor magamagát szemléli a Mozgó-nyállal fajanszolt (önmázasított) ágytál-tükörben. Hofi állítja, majd filozofikusan kérdezi: „egy tál, két tál – hány tál?” A válasz: hánytam.

A professzor nyugodtan tarthatja az orgánumot függőlegesen is, nem folyik ki belőle, hisz’ ő maga van abban, vagyishogy nem hígan, nem etatista, piacellenes hasmenésként (sozialistische Dünnschiss), hanem: polgári-keményen (diamanthart bürgerliche Scheiße). Kornai professzornak „kemény állítása” van. Nem én találtam ki, ő maga írja a Nádor utcai Mobil Kübliben (Moving Potty): „Marx tanainak makacs védelmezői nem szeretnek szembenézni azzal a kemény állítással, hogy az orosz bolseviki párt és követőik más országokban a marxi átalakulási programot valósították meg”.

És e megtestesült keménység minden nyögés nélkül (ohne einen Laut) pottyant ki a professzor úrból. Derék dolog! (Ha pedig úgy hozza majd a biológiai szükség, alternatív javallat: korpakenyér, Igmándi-víz, keserűsó stb.)

 

Tegyük föl, jómagam „Marx tanainak makacs védelmezői” közé tartozom! Tegyük föl! Mi igazolja, hogy én (mint makacs védelmező) „nem szeretek szembenézni” Kornai idézett „kemény állításával”? Semmi. Hiszen itt például (szinte) mást sem teszek, mint eredeti (nem hamisított!) szövegekkel demonstrálom: Marxnak (horribile dictu Leninnek) minden sora cáfolja Kornai professzor „kemény állítását”.  És azért az idézőjel (végtére is), mert a professzor egy jókora farok, ez kétségtelen, ámde egyáltalán nem kemény. Az állítása még kevésbé. Tudniillik az a tézis, mely szerint „az orosz bolseviki párt és követőik más országokban a marxi átalakulási programot valósították meg”, valójában egy Széchenyi-díjasan puha (költségvetési) bögyörő (federweich Schwengel) szokványos agyi-koholmánya. Nem akarok kérkedni vele, csupán a pőre tényt közlöm: sok hülyét ismerek, ám annyira ostoba emberrel még nem találkoztam, aki legalább idáig ne jutott volna el intellektuálisan: „bolseviki párt”. Meghogy „gulág”. Ennyi. Ráadásul 36 éves intenzív ягодицa nyalás után.

És persze Auschwitz! Gulágos holokauszt.

 

Kornai: „A kérdés, amely bennünket gyötört [harten Verstopfung – gf.], a 20. század egyik alapkérdése volt: tulajdonképpen miféle rendszer az, amit ťlétező szocializmusnakŤ neveztek [mármint ők ugyebár, az „eredeti” gonoszok, tudniillik a hősiesen ellenálló Kornai professzor a „létező szocializmust” nem „létező szocializmusnak”, hanem „élő valóságnak” nevezi az Ellentmondások és dilemmákban, s legalább akkora emfázissal, miként a komonisták a „létező szocializmust” – gf.]? Elkerülhetetlenül együtt járt-e azzal a sok gyötrelemmel, amit átéltünk, az ínségtől a technikai elmaradáson át a krónikus hiánygazdaságig, a gondolatszabadság elfojtásától a brutális rendőrterrorig és a Gulágig? Vagy ez a sok keserű tapasztalat csak a bűnösen rossz megvalósítás okozta torzítás, és tulajdonképpen nincs is köze Marxhoz, az ő elméletéhez és az általa meghirdetett cselekvési programhoz?”

Heller: „Talán Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is egyike az elsőknek, aki a holocaust, majd pedig a Gulág tényével szembesülve a gonosz ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”.

Magyar Narancs: „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi. Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja, az nemcsak másoktól tagadja meg a létezés jogát, hanem önmaga létének értelmetlenségét is beismeri. A legszánalmasabb e téren a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.

 

Kérdezem tehát: az alábbi „összehasonlítgatás” is „efféle összehasonlítgatás”, vagy ez már másféle „összehasonlítgatás”?

 

 

Auschwitz? Gulág? Auschwitz és Gulág? Auschwitz vagy Gulág? Ezt „firtatják” Arendték, Hellerék, Gerebenék, Révészék, Wittnerék… „Keményen” firtatják. „Szembesülnek” a „ténnyel”. Pedig nem firtatni, nem szembesülni kéne, hanem tudni (horribile dictu). Mi volt Auschwitz? Mi volt a „Gulág”?

Emlegethető-e, „relativizálható”-e (sunyi demagógia nélkül) egyazon lapon (könyvborítón) a két fogalom?

 

Ezekre a kérdésekre válaszolok legközelebb…