Ez is nagyon szép történet... Így utólag sem lehet anyukádnak vigasztaló, de markánsan emlékszem, mennyit vihogtunk meggymagozás közben: az egész konyha úszott a lében, és egy gyakorlott háziasszony ugyanezt megcsinálja egységnyi idő alatt egy kiskéssel, plusz pont olyan jól elbeszélget közben, ha van kivel.

Persze, ahogy így belegondolok, nem vagyok mérvadó, mert nagyanyám - aki a háztartásunkat vezette - feltűnően konzervatív konyhát vitt, kész csoda, hogy a villamosságot engedte bevezetni. :) Nagy szomorúsága volt, hogy Pestre költözvén "döglött" csirkét kellett ennie (anyám az otthoni mészárlást kerek-perec megtagadta), maga gyúrta a tésztát mindenhez, és amikor az iskolában a kenyérsütést tanultuk, demonstratíve olyan cipót rittyentett, hogy összeszaladt a Bakáts tér.  Basszus, de ha egyszer olyan daragaluskát tudnék csinálni, mint az övé volt... Ki is a reménytelen ügyek védőszentje? Azt hiszem, Szent Júdás Tádé... na szóval, kapna tőlem egy jelentősebb összeget. :-)