Ezt zajos követelésnek fogom fel, és elmesélem az NDK-s sztorit. :)

1980-ban, amikor első gimibe kerültem, úgy kaptam készen a padtársamat, egyben azonnali legjobb barátnőmet, hogy volt neki egy NDK-s levelezőtársa, bizonyos Sabine. Angolul nyomták, iskolai kezdeményezésre, akkor már két-három éve. Túl is volt a két család a kölcsönös látogatáson, NDK-sok itt, barátnőmék a festői és felettébb friss levegőjű Rügen-szigeten. Aztán ahogy teltek az évek, arra figyeltem föl, hogy nincs nyár NDK-sok nélkül.

Úzussá vált, hogy minden áldott iskolai szünetben átteszik ide a székhelyüket, már nem is csak maguk Sabinéék, hanem nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, komák és ángyok. Megjelentek, s ahogy kell, hoztak egy kávéfőzőt, meggymagozót, szilvareszelőt, hagymapasszírozót, levehető ajtajú turmixgépet, bármit, majd maradtak hetekig, ami csak azért volt kissé zsenánt, mert a barátnőmék egy igazi, leválasztott, unpraktisch pesti belvárosi lakásban laktak, két egész egytized szoba, öt ember, no, ide már csak az NDK-sok hiányoztak.

De hát hihetetlen türelmes emberekről beszélünk, tűrték, s miközben makacsul hárították az újabb rügeni túrákat - mert egyszer bőven elég volt -, azt nézték érdeklődve, ahogy (már a nyolcvanas évek közepén) egy NSZK-s nagybácsi is feltűnt, idejárt a rokonságot istápolni. Ő persze szállodában, a rokonság meg a barátnőméknél.

No, nem akarom hosszúra nyújtani, csaknem tíz éven át röhögtünk az egyre bővülő NDK-turmixgép kiállításon a kredenc tetején. Mígnem eljöve 1989, végeztünk az egyetemen, a német szaktársak egyesültek egymással, és a barátnőm elnyert egy ösztöndíjat Hannoverben. Csak úgy tudott odajutni, ha egy éjszakára megszáll Berlinben. No, írt is az ő Sabinéjének, hogy adjon egy éjszakára szállást, csak jön és megy, visz lepedőt, törülközőt, nem zavar. Válasz egy hang se. Újabb levél - hol volt akkor még az internet, ugye -, választ újfent semmi. Ekkor távirat ment, mert az idő sürgetett, mire egy este megcsördült a telefon, és Sabine apukája jelentkezett kimért hangon. Elmesélte, hogy Sabine most vizsgázik, nem lehet zavarni, és egyébként is, most semelyiküknél sem alkalmas a látogatás, a nagynénik, nagybácsik, ángyok és komák mind nagyon be vannak fogva, és ez a jövőben is így marad, a viszonthallásra.

Ez volt az a pillanat az életemben, amikor nagyon sajnáltam, hogy nem tudok németül, mert a barátnőm édesapja, a legszelídebb, leghalkszavúbb ember, akit valaha ismertem, hosszú levelet írt Sabinééknek. Azt azért szívesen elolvastam volna a maga teljességében.