Itt a meglepetés!

 

 

Teitelbaum, a máramarosszigeti főrabbi mondja Koterbának A Szent-Imre indulóban: „Maga még szerencsésnek mondhatja magát, én tízéves koromban Máramarosszigeten a ťLötáhér serec bkán táámimŤ-ot tárgyaló polémiát tanultam, ami nem más, mint egy kísérlet, hogy a férget százötven érvvel tiszta állatnak nyilvánítsák. Egyébként egyáltalán nem baj, hogy nem tanult tovább rabbinak, hanem orvos lett. A zsidóság az egyetlen nép, mely minden fiúgyerekéből teológust akar nevelni, és erre semmi szükség”.

 

Kornai János írja a Mozgó Világban: „A legérzékenyebb pubertáskorban érintettek előbb a zsidókat diszkrimináló törvények, később az üldöztetés megalázó élményei, a bujkálás, a szökés, a rettegés… Tizennyolc éves voltam, amikor kezembe vettem A tőkét (német nyelven, mert akkor még nem állt rendelkezésre magyar fordítás), és legközelebbi barátommal együtt sorról sorra, igen alaposan, részletes jegyzeteket készítve áttanulmányoztuk”.

 

Kornai szövege sajátosan igazolja a regényes Teitelbaum rabbi állítását, már amennyiben kiderül belőle: a szerző nem intellektus. Hanem teológus. Fonákteológus, olyan elaggott szeminarista, aki nem „tiszta állatnak nyilvánítja” a férget, hanem szellemi nyomoréknak a zsenit, s nem „százötven érv”, hanem néhány csonkolt Marx-idézet révén. Takarékoskodnunk kell az idővel! 

 

A kétszeres Akadémiai, háromszoros Mihancsik-díjas tudóslegátus állítása a következő: Marx „nem etikai parancsokat sértett meg azzal, hogy a magántulajdon és a piac kiiktatásáért szállt síkra…”.

Nagy kő esett le a szívünkről! A Mozgó Világ hálistennek csak intellektuálisan marasztalja el Marxot, morálisan is, jogilag is fölmenti, nem indíttat ellen bűnvádi eljárást. Ceterum censeo: legalább az olvasószerkesztőnek illenék éreznie (ha már a szerző is, a főszerkesztő is bunkó), mi a gourmandista különbözőség a „parancs” és a „parancsolat” fogalmak között, különösen, ha a „sértett meg” igekötős szerkezetet illesztjük a főnév többes számú tárgyesete mellé, vagyishogy stiláris jó ízléssel a „parancsot” inkább megtagadjuk, a „parancsolatot” inkább megsértjük.

Kornai János (aki ugye a mihancsiki magyar nyelv nagy letéteményese, itthon is, a világban is) így folytatja: „A marxi gondolatmenetnek az a kemény magva, hogy a kapitalizmus tulajdonviszonyait a magántulajdon jellemzi [nem ez a „kemény magva”, később kiderül, miért – gf.]. A kapitalizmus felszámolásához köztulajdonba kell adni a termelőeszközöket. Amíg a magántulajdon dominál, addig az emberek közötti kooperációt, a javak cseréjét, a termelőerők allokációját a piac koordinálja. A piac rosszul működő koordinátor, a piac áttekinthetetlen és anarchikus. A köztulajdon lehetővé fogja tenni, hogy a termelőerők, végső soron az emberi munka allokációja transzparenssé és tervszerűvé váljék”.

 

Tehát: a „piac rosszul működő koordinátor”, ezért Marx szerint „a piacot ki kell iktatni”. Ez magvasodott ki keményen, rakódott le vastagon  a professzor elméjében (mint a nukleo-guanó) A tőke 2000 oldalnyi, „német nyelven kézbevett” (sic!), majd „alaposan áttanulmányozott, részletesen kijegyzetelt” szövegéből.

 

Mi a bizonyíték arra, hogy Marx imperatívuszokban fogalmazott, illetve hogy a „piac kiiktatására” szólított föl? Megmondom. Az a kontra-teitelbaumi „százötven érv” a bizonyíték rá, amely Féregölő Szent Jánosnál mindösszesen 22 szó (A tőkéből), s amely szövegtöredék par excellence hamisítvánnyá rohad a sunyi (vs. szuperdilettáns) esszéista agyvelejében: „Néhány idézetet hozok fel annak alátámasztására, hogy amire itt hivatkoztam, azok valóban Marx saját eszméi... Idézem A tőkét: ťA tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel… Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítjákŤ.”

 

Ennyi. Erről szól A tőke. Kornai professzor szerint.

 

Mindenekelőtt nézzük azt a „fogalmi-forgalmi rendőrt”, amelyről Fülig Jimmy beszél a málé malájnak (mutatis mutandis persze), ti. (a szintén bamba) Kornai is jobbról támadja Marxot, roppant magabiztosan, merthogy nem tudja: akár balról is érkezhet a pofon, nincs „értelmezési (forgalmi) rendőr” a közelben, pontosabban van (hogyne volna!), talán ma is ott áll a tudósprofesszor könyvespolcán, csak ő nem olvasta el.

Marxék szerint az ember „levet magáról mindent, ami addigi társadalmi helyzetéből rajta ragadt. Csak ezen a fokon esik egybe az öntevékenység az anyagi élettel, ami megfelel az egyének teljes egyénekké való kifejlődésének és minden természetadta jelleg levetkezésének; és ekkor felel meg egymásnak a munka átváltozása öntevékenységgé és az eddig feltételektől megszabott érintkezés átváltozása az egyének mint olyanok érintkezésévé” (vesd össze).

 

Vagyis Marxék már 1946-ban azt írják, hogy „a munka átváltozása öntevékenységgé”, „az egyének teljes egyénekké való kifejlődése” szükségszerű folyamat, s az ember „társadalmi helyzetének” nem puszta tagadása. Hanem a tagadás tagadása.

És hogy mindezt a professzorok is értsék (legalább valamennyire), most én idézek A tőkéből, méghozzá úgy, ahogyan illik (nem megcsonkítva a szövegösszefüggést), így fényesen kiderül majd: Marx egyáltalán nem azt írja, amit Kornai szerint Marx állít. Sőt még csak nem is az ellenkezőjét. Vagyis ezáltal válik világossá (magyar nyelven), hogy Kornai professzor, aki ugye orrba-szájba emeritus és mihancsiki megtestesítő, valójában egy éltes hülyegyerek (old-timer-fucking-child).

Pirosra színezem A tőke-idézetből professzorilag „kifelejtett” szövegrészt. Tehát a valódi Marx szerint  „A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják. A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon az első tagadása az egyéni, saját munkán alapuló magántulajdonnak. De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán”. 

 

Vagyis Marxnál szó nincs imperatívuszokról, sehol (a Kommunista kiáltvány híres befejező mondatát leszámítva, de az sem igazi imperatívusz), Marx egy a „természeti folyamat szükségszerűségével” azonosan ható társadalmi törvényszerűséget állapít meg, azt állítja – leegyszerűsítőn fogalmazva, hogy a professzorok is értsék –, a világot nem isten teremtette, így, ami keletkezik, meg is szűnik, de nem totálisan és végérvényesen, hanem a „tagadás tagadása” törvényének szellemében. A kapitalizmus sem öröktől fogva létezik, így a kapitalizmus is megszűnik, s ha megszűnik, akkor csak azzá válhat, amit tagadott, de egy más minőségi fokon.

 

A Mihancsik-, Nádas-, P. Szűcs-, Heller-, Fukuyama-, Tverdota-, Satöbbi-féle „intellektuális letéteményesek” közül sokan állítják (majdnem mind!), hogy a „dialektika marhaság” (Zénón, Szókratész, Arisztotelész, Kant, Hegel, Marx… butaságokat beszél), de Hellerék legalább „tagadják” a dialektika érvényét. A „zseniális” öregasszony például úgynevezett „nem dialektikus dialektikáról” locsog („originálisan”), sőt eljut egészen a posztmodern modernig, a modern posztmodernig (amit akarsz!), és amely nem más, mint a „szégyenkező háziállatok” ún. „reflektált posztmodern látásmód”-ja. Mármost ez nem paródia, ez a szó szerinti Heller-valóság! Almási professzor az alábbi Heller-idézettel „jellemzi”, „igazolja” rajongott barátnéja „radikális originalitását”: „Annyi modernitás van, ahány komoly és végiggondolt perspektívából írják meg e meg nem írható regény (nem tudhatjuk hányadik) fejezetének első bekezdését”.

Ez a filozófia. Heller szerint. Almási szerint pedig: „radikálisan originális” bölcselet. Melyben „megírják a meg nem írhatónak” „nem tudhatjuk hányadik fejezetét”. És valóban, pontosan ez az antimarxista ismeretelmélet kulcsa: „nem tudhatjuk”. Ettől válnak a liberális filozófusok „letéteményes intellektusokká”. A nem tudás által. A legtöbbször még azt sem tudják, amit hétköznapi ésszel is lehetne tudni. És büszkék rá nagyon! De ők legalább nyíltan tagadják a dialektikát, azt mondják: Marxnak nincs igaza, mert érvénytelen pl. a „tagadás tagadásának” törvénye.

Míg Kornai mit állít a Mozgó Világban? Semmit!!! Kornai szerint nem azért nincs igaza Marxnak, mert a kapitalizmus, mondjon bárki bármit, örök, szent és sérthetetlen, hanem a szerző, „bizonyításképpen”, egyszerűen meghamisítja A tőke szövegét. Meghamisítja részint szövegcsonkítással, részint a kontextusából kicibált három tőmondat ravaszdi kommentálásával. Kornai szerint „Marx a piac kiiktatásáért szállt síkra”. Igen ám, csakhogy Marx nem szállt síkra a piac kiiktatásáért, ilyesmivel nem foglalkozott. Nyugodtan el lehet olvasni (nem szégyen az, még tán’ magyar nyelven sem túl nagy szégyen olvasni, különösen letéteményes kukorékolás előtt!), Marx megkülönbözteti az „egyéni, saját munkán alapuló magántulajdont” a „tőkés magántulajdontól”, azt állítja, a „tőkés magántulajdon” nem egyéb, mint „tagadása az egyéni, saját munkán alapuló magántulajdonnak”.

 

Igaza van ebben Marxnak? Kornait nem érdekli. Kornait valójában semmi nem érdekli, s ami (szerintem) egyáltalán nem baj. Vagyis csak azt nem értem, miért hadakozik a professzor éppen egy kvázi-Marx fantommal: ein Gespenst geht um in Globalismus – das Gespens des „Kommunismus”? Ugye?! A Faschismustól inkább kéne félniük, ma (is) az van napirenden, persze – mivel igen korlátoltak ezek az „intellektusok” – a fasizmussal szemben sem hatékony a föllépésük, sőt az „érveléseik” (gyermeteg hadonászásaik) kifejezetten kontraproduktívak, nem gyöngítik, hanem erősítik a náci demagógiát.

 

Kornai szerint Marx azt írja, hogy „a kapitalizmus felszámolásához köztulajdonba kell adni a termelőeszközöket”, míg a valódi Marx szerint a kapitalizmus önnönmagát számolja föl: „A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik.” Tehát nem a nyilasok által üldözött zsidó-komonisták „repesztik szét a burkot” (elvhű zakatolás, csasztuskázás közben), Professzor úr, hanem a „termelési eszközök”! Nagyon nem mindegy! Vagyis a marxi szövegben épp az ellenkezője zajlik annak, mint amit a „meggyőződéses marxisták” bogarásztak ki belőle, anno komonista, ma liberalista vicsorgással; Kornai János például ezt a professzori párlatot nyerte ki A tőkéből: Marx szerint „A piac rosszul működő koordinátor, a piac áttekinthetetlen és anarchikus. A köztulajdon lehetővé fogja tenni, hogy a termelőerők, végső soron az emberi munka allokációja transzparenssé és tervszerűvé váljék”.

 

Nyista „allokáció”! Marx „kooperációról” beszél, ráadásul azt állítja (eléggé el nem ítélhető módon), hogy a „munka társadalmasítása” a kapitalizmusban megy végbe (a „tőkés magántulajdon” révén), ezért – írja Marx – a kapitalizmus megszűnésével „nem áll vissza a magántulajdon”, ugyanakkor (a „tagadás tagadása” során) „helyreáll az egyéni tulajdon”. És mi garantálja ezt? „A tőkés korszak vívmánya: a kooperáció”. (Az allokáció egészen mást jelent.)

Vagyis, ha Kornai legalább a „Mari nénik”, „Józsi bácsik” intellektuális nívóján „cáfolnᔠMarxot, akkor arról beszélne – mutatis mutandis! –, amiről Matolcsy György, Orbán Viktor, Bogár László, Boros Imre, Bayer Zsolt, Vona Gábor és újabban Babarczy Eszter…

Matolcsyék elhíresült kulcsfogalma Benedek István professzor óta (vö. Karsai: Kirekesztők) pontosan dekódolható: az „unortodox” magyarul „judenfreien”. Zsidómentes hitelpolitika.

 

Marx persze az antiszemiták szerint is gyöngeelméjű, mert az igaz ugyan, hogy a tőkés (bankár) „kooperáció” szétrepeszti a kapitalizmus burkát (ezt ma globalizációnak nevezik), ám utána nem „a termelési eszközök közös birtoklása alapzatán” álló „egyéni tulajdonlás” rendszere áll elő, hanem (az antiszemiták vágyálma szerint) visszatér a korábbi, a kapitalizmus által tagadott, „az egyéni, saját munkán alapuló magántulajdoni” szisztéma. És mi a döntő föltétele ennek? Egyrészről a nemzeti szerveződés, másrészről az ún. „szakrálisság”, a „spiritualitás”, a „lelki felhajtóerő”. Orbánék szerint „Európának meg kellene értenie, hogy nemzetek nélkül nincsen szíve, kereszténység nélkül pedig nincsen lelke”. Na most, a „keresztény Európa” szintagma nyilvánvalóan „judenfrei” gazdaságirányítást jelent, ugyanis nem jelenthet mást. Viccesen venné ki magát, ha a megkeresztelkedett Turul-petéből épp csak ki(mustár)magvaválódott félázsiai származékok oktatgatnák kereszténységre a katolicizmus, lutheranizmus, kálvinizmus Európáját. Egyébiránt Orbánnak sem ez a szándéka, miként a „hatvannyolcas” jelző sem guevarista, dutsckeista, meinhofista, hanem zsidóveszélyt jelent a miniszterelnök beszédeiben, teljesen egyértelmű, miközben Bayerék für alle Fälle híven dekódolják Vezérük „szellemes” (pulyka-páva-táncos) szövegeit az érdeklődő mustár-magyarság számra (pl. az Echo tévében).

Tehát a kapitalizmus az antiszemita krédó szerint elvileg jó, csak a „zsidó” (a „csöpögő orrú” „pénzügyi oligarchiák” hálózata) rátelepszik a böcsületes kereskedésre, potomárba fojtja a hazafias őstermelőmunkát. Budai Gyula is ezért falja az almát dinnyével, míg Selmeczi néni a zsemlyét kiflivel – legutóbb sajnos csak a végét sikerült bekapnia, nemzeti karitatíve, merthogy az a kiflinek is jó; már abban az esetben persze, ha a szóvivő finoman szopogatja, nem pedig harcosan harapja le a csücskét; különben fáj, ezt magam is tanúsíthatom.

Orbán: „A mi programunk az az, hogy a nyugati típusú jóléti állam helyett, ami nem versenyképes, egy munka alapú társadalmat alakítsunk ki”.

Ennek sincs értelme, a „munka alapú társadalom” még egy orbáni agykapacitású parkett-táncosnál sem a „nyugati típusú jóléti állam”, hanem a kufártípusú (jóléti) rendszer alternatívája.

Ami pedig a legérdekesebb (szerintem), hogy a liberális antimarxisták lényegileg ugyanezt állítják. Csak ők e zagyvalékot – mivel nem antiszemiták –, ha lehet, még zavarosabban adják elő. Vagyis Kornaiéknál, Helleréknél nem a „zsidó” (a „keresztényellenes, hatvannyolcas, globalista bankár”), nem a konkrét Cohn-Bendit a kapitalizmus átkos megrontója, hanem az absztrakt „Gonosz”.

Válságban a tőkés világgazdaság? Van megoldás! Az antiszemiták szerint a judenfreien („keresztény Európa”), a polgári liberálisok szerint a bösenfreien (Heller: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”).

 

Én lényegi különbséget nem látok a két „filozófia” között. Kornaiék, Hellerék pont annyira hülyék, mint a Bogárék, Lányiék. Aminek persze nincs különösebb jelentősége, csupán arra szeretném fölhívni a figyelmet (ha már egyszer Marxszal türemkedett elő a neofita Mozgó Világ), hogy az 1846-os marxi szöveg szerint a történelmi fejlődés iránya, értelme: „a munka átváltozása öntevékenységgé” s „az eddig feltételektől megszabott érintkezés átváltozása az egyének mint olyanok érintkezésévé”, míg az 1867-es szöveg szerint: „a tagadás tagadása” „nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont”.

 

Teljes a logikai, szemantikai korreláció. A két állítás között eltelt idő: 21 év. Marxnál az „egyének” maradtak „mint olyanok”. Ezzel szemben a személyiség nélküli neofiták, a mindenkori hodályemberek, Almásiék, Nádasék, Kornaiék, Hellerék, P. Szűcsék, Vitányiék, Tőkéczkiék, Bayerék, Orbánék, Borosék (tudjuk, Boros Imre párttitkár volt s nem munkásőr, de nem ám!), Szűrösék, Pozsgayék… havonta váltogatják abszolút igazságaikat, hol ide farolnak, hol oda, hol a barátaik, hol az ellenségeik mellé állnak, attól függően, honnan csurran nyálnyaló nyelvükre vastagabb lé.

 

Tehát, a logikailag konzekvens Marx bölcselete kizárólag akkor cáfolható érdemben, ha az opponens debatter tagadja a dialektika érvényét, s amelyet – ismétlem – Heller meg is tesz (persze ő is csak mesebeli módon, hoztam is tagadást meg nem is), míg Kornai nem mesebeli, hanem történelmi személyiség, ő az Értelem mihancsiki Nagy Sándora: szöveghamisítással vágja ketté a szellemi gordiuszi csomót. Jegyezzük meg: az ókori Nagy Sándor Arisztotelész tanítványa, ezzel szemben a „magyarok intellektuális teljesítményének megtestesítője”, Nagy (Kornai) János „a budapesti Reichsdeutsche Schule, majd a kiskunhalasi református gimnázium” (Wikipédia), legvégül pedig a Magyar Tudományos Akadémia „letéteményes” növendéke.

Kornai azt állítja a Mozgó Világban, hogy Marx „zseniális elme”, ámde annyira buta, hogy „nem ismeri fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”. Ez nyilvánvalóan önellentmondás (hacsak nem tartja magát a professzor übergéniusz professzornak), ugyanakkor tény: Marx az emberi jogokról írt több száz (közvetve több ezer) oldalt, noha „nem ismerte föl a demokrácia jelentőségét”. Hát persze. Ez már csak így szokott lenni a zseniknél. Ráadásul Kis János szerint fölismerete. Csak éppen (Kis János szerint) „tagadta”.

Maga Marx így fogalmaz: Az első munka, melyet az engem emésztő kétségek megoldása [kiemelések – gf.] céljából írtam, a hegeli jogbölcselet bírálata volt… Vizsgálatom eredménye [szerint] a jogi viszonyok, valamint az államformák nem érthetőek meg sem önmagukból, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlődéséből, hanem éppenséggel azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel… ťpolgári társadalomŤ néven foglalja össze, és hogy a polgári társadalom anatómiája a politikai gazdaságtanban keresendő”.

Míg Kornai közgazdász professzor szerint „a polgári társadalom anatómiája” nem „a politikai gazdaságtanban”, hanem a „parlamenti demokráciáról”, a „jogállamról”, az „emberi jogokról” való üres fecsegés révén keresendő.

 

Gondolom, Marx híres (egyedül Kornai által nem ismert!) soraira reflektálva írja Kis János a Beszélőben: „az emberi jogokban Marx nem látott maradandó értéket [a „nem látott” és a „nem ismerte föl” nem ugyanaz – gf.]. Úgy vélte [az „úgy vélte” és a „nem ismerte föl” szintén nem ugyanaz – gf.], hogy ezek a kiteljesedett elidegenedés világának tartozékai. Csak ott jelennek meg, és csak ott fontosak az egyén számára, ahol a magánérdek szembekerül a közérdekkel, az egyik ember érdeke a másik ember érdekével. Ez a világ az emberi közösségek felbomlásának, a semmilyen hagyományos szolidaritás által nem korlátozott osztályelnyomásnak és kizsákmányolásnak a világa. Ha meg akarjuk érteni, mi az emberi jogok valódi szerepe a kapitalista társadalomban, akkor nem azt kell néznünk, hogy mit nyújtanak az egyénnek, ha már ennek a rendszernek a feltételei közt kell élnie, hanem azt, hogy milyen funkciót töltenek be magának a rendszernek a fenntartásában. Elismerésük törvényes csatornákba tereli, s ezáltal kezelhetővé teszi az elnyomottak és kizsákmányoltak sérelmei miatti lázadozást. Megfogalmazásuk az univerzális elvek látszatával ruházza fel a kapitalista társadalomhoz kötődő, nagyon is korlátozott viszonyokat.

Korábban váltam az emberjogi mozgalom résztvevőjévé, mint hogy Marx e vélekedéseivel komolyan szembenéztem volna. A gyakorlati elköteleződés nyomás alá helyezte világnézeti álláspontomat.

Tisztáznom kellett, hogy miben áll az emberi jogok – Marx által tagadott – morális értéke.”

 

Marx persze nem tagadja „az emberi jogok morális értékét”, hanem annak relatív érvényéről beszél, egyébként ezt írja Kis János is (csak hát ő se mindig érti a saját szövegét): „az emberi jogokban Marx nem látott maradandó értéket”. Itt a „maradandó” azt jelenti, hogy Marx szerint a polgári rend nem maradandó, egyebek közt azért, mert – miként maga Kis János írja – „a kapitalista társadalomhoz kötődődik”. Továbbá: nem az az érdekes, hogy Marx „tagadja-e” a kapitalizmust vagy sem (a „tagadás”, a „véleménynyilvánítás” a pökhendin üresfejű dogmatikusok kedvenc foglalatossága), hanem az a döntő, hogy Marx az „egyén kiteljesülését” a „saját munkán alapuló magántulajdont” tagadó „tőkés magántulajdon” tagadásának tekinti.

Kis János: Marx szerint „nem azt kell néznünk, hogy [az emberi jogok] mit nyújtanak az egyénnek, ha már ennek a rendszernek a feltételei közt kell élnie, hanem azt, hogy milyen funkciót töltenek be magának a rendszernek a fenntartásában”.

 

És miért van ez? Megmondom én a kedves Kis Jánosnak szívesen! Azért, mert Marx nem a kapitalizmus, nem a polgári rend apologétája, így Marx nem azt firtatja, hogy miként élhet az ember a kapitalizmusban (viszonylag) jól, „ha már ennek a rendszernek a feltételei közt kell élnie” (vö. „a kapitalizmus nem jó, de nincs nála jobb”), hanem Marx – a dialektika révén – arra a következtésre jut, hogy a tőkés rend nem fatális jelenség. Abban az értelemben, hogy nem örök. A kapitalizmus vagy úgy szűnik meg, hogy elpusztítja az emberiséget, vagy úgy szűnik meg, hogy az emberiség pusztítja el a kapitalizmust. És ami azt jelenti, hogy a viszonylag értelmes entellektüel nem Marxot igyekszik cáfolni, hanem azt a filozófiai princípiumot, mely szerint a természetben is, a társadalomban is, a megismerésben is a dialektika törvényszerűségei érvényesülnek. Vagyis Marx nem „cselekvési programot hirdet” (szemben Kornai tovaris állításával), hanem megállapít, intellektuálisan rögzít egy olyan történelmi tendenciát, melynek ismeretében azután – mások – különféle elméleti és cselekvési konklúziókra juthatnak. „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk” – teljesen világos, ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mától nyugodtan lehetünk nagyon hülyék!

 

Kornai szerint Marx „nem ismerte fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”.

Marx így fogalmaz: „Az úgynevezett emberi jogok egyike sem megy túl tehát az önző emberen, az emberen mint a polgári társadalom tagján, azaz mint az önmagába, magánérdekébe és magánönkényébe visszahúzódott, s a közösségtől elkülönült egyénen. Nemcsak hogy az embert e jogokban nem az emberi nem lényegének fogják fel, hanem ellenkezőleg, az emberi nem élete maga, a társadalom úgy jelenik meg, mint az egyének számára külsőleges keret, mint eredeti önállóságuk korlátozása. Az egyéneket összetartó egyetlen kötelék a természeti szükségszerűség, a szükséglet és a magánérdek, tulajdonuknak és önző személyüknek megőrzése.

Már az is rejtélyes, hogy egy nép, amely éppen hozzálát ahhoz, hogy magát felszabadítsa, a különböző tagjai közti összes korlátokat lerombolja és politikai közösséget alapítson, hogy egy ilyen nép ünnepélyesen proklamálja az önző, embertársától és a közösségtől elkülönült ember jogait... Még rejtélyesebbé válik ez a tény, amikor azt látjuk, hogy a politikai emancipátorok az állampolgárságot, a politikai közösséget éppenséggel ezen úgynevezett emberi jogok fenntartásának puszta eszközévé fokozzák le, azaz hogy a citoyent az önző homme szolgájává nyilvánítják; azt a szférát, amelyben az ember közösségi lényként lép fel, ama szféra alá darálják, amelyben részlényként lép fel, végül nem az embert mint citoyent, hanem az embert mint bourgeois-t tekintik a tulajdonképpeni és igazi embernek” (A zsidókérdéshez).

 

Mit jelentenek ezek a mondatok? Hogy Marx „nem ismerte fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”?

Nem. Azt jelzik ezek a mondatok, hogy Marx bölcseletének tükrében Kornai professzor egyszerűen nevetségessé válik. Akár igaza van Marxnak abban, hogy „az úgynevezett emberi [az egyenlőségre, szabadságra, biztonságra, tulajdonra vonatkozó] jogok egyike sem megy túl az önző emberen”, akár nincs. Ugyanis ahhoz, hogy valaki azt állítsa, amit Marx, minimum föl kellett ismernie, nem a dolog „jelentőségét” persze, hanem a dolog lényegét. Nem Marx negligálja az emberi jogokat, hanem Kornai nem ismeri Marxot (nota bene még A tőkét sem!).

 

De ha már idáig eljutottunk, vessük össze Marx idézett mondatait a Világosítsd föl! című költeménnyel!

József Attila szerint az „önző ember” attribútuma meghaladhatatlan: 

 

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

 

A sokat idézett (de nagyon meg nem értett!) vers egyik sora: „Talán dünnyögj egy új mesét”, azt jelenti, hogy „az önző ember” „a polgári társadalom tagjaként” sem érzi jól magát, nem érzi magát emancipált, kiteljesedett lénynek, „önmagába, magánérdekébe és magánönkényébe visszahúzódva” tengődik (ami nem mond ellent annak, hogy az emberek „csahos kutyák nem farkasok”), s mindez azért van így, mert mentálisan sem telik többre az embertől, minthogy újabb és újabb „mesét dünnyögjön” maga elé, hol a kommunizmusról, hol a fasizmusról, hol a fasiszta kommunizmusról, hol a komonista fasizmusról... József Attilánál itt a „mese” nem a remény (mint a Thomas Mann üdvözlésében), hanem az önáltatás eszköze. Ma pedig már a verssor parafrázisánál tartunk: Talán dünnyögj egy ó mesét, fasiszta globalizmusét. Versus: keresztény-nemzeti kurzusét. Tehát Hellerék, Kornaiék, Révészék, Vásárhelyiék voltaképpen ugyanazt „dünnyögik”, mint Orbánék, Vonáék: az önzés nem jó, de még nem találtak nála jobbat; vagyis valójában mindahányan cinikusak, annyi a különbség, hogy Vásárhelyiék, Bauerék a cinizmust a szabadelvűség, demokrácia, emberi jogok, míg Orbánék-Vonáék a Turul-nemzeti-kereszténység sűrű szirupjával öntik nyakon. Tegyük hozzá, Kornaitól szirupra sem telik, csak valami híg, langyos löttyöt sikerült összekotyvasztania P. Szűcs Julianna likas fazekában. Kornai a „zseniális elmét” oktatgatja, miközben maga vallja meg önéletrajzában: 1956 őszén (amikor írni kellett volna) „teljesen megbénított a politikai helyzet tisztázatlansága”. És ami nem mást jelent, minthogy Kornai professzor intellektuálisan nem tud meglenni készséggel nyalható valag nélkül.

 

Igaza van Marxnak abban, hogy a dialektika érvényes tünemény? Erre a kérdésre csak egy másik zseni adhat adekvát választ, egy olyan géniusz, aki éppen a zsenisége okán ignorálhatná az emberiség szellemtörténetét (illetve annak maghatározó részét), Hérakleitosztól Zénónon, Arisztotelészen, Szókratészon, Platónon, Brunón, Rousseau-n, Diderot-n, Kanton, Fichtén, Schellingen, Hegelen, Marxon át Herzenig, Leibnizig, Einsteinig, József Attiláig… S ami elvileg lehetséges, ám ehhez Kornai professzor még Kis Jánossal, Heller Ágnessel, de még talán Mihancsik Zsófiával együtt is kevés. Szerintem.

 

Marx írja a hegeli jogfilozófia kritikájához fogalmazott bevezetőjében: „Luther azáltal győzte le az alázatosságból fakadó szolgaságot, hogy a meggyőződésből fakadó szolgaságot tette a helyébe”.

Vegyük tehát (végezetül) e szellemes (marxi) megállapításnak a még szellemesebb (gyuricai) parafrázisát: a neo(fita)liberalizmus azáltal győzte le az alázatosságból fakadó bornírtságot, hogy a meggyőződésből fakadó korlátoltságot tette a helyébe. 

Kis Jánosnál. Mert Kornai esetben csak kvázi meggyőződésből származó diadalmas ostobaságról lehet szó, míg Hellernél a valós spicliségből eredő álmártíromság dominál.

Mindezzel csupán azt akarom mondani, hogy én Kis Jánost sem az okosságáért szeretem (nehogy félreértés legyen!), miközben a tárgyi szövegek igazolják: Kornai, Heller intellektuálisan Kis Jánosnak legföljebb a lába nyomát csókolgathatja. Ennyit ér a telibe ordózott „világhírnév” (Kis Jánosnak – a Wikipédia „utolsó módosítása: 2012. április 5. 07:16” szerint – egyetlen kitüntetése sincs, semmilyen!).

Miközben – mondom – én még Kis Jánost sem a túlzott eszéért kedvelem (végső soron), ti. Kis ezt írja a Beszélőben: „Könyvem az emberjogi álláspontot védelmezi, a liberális tradícióhoz tartozik. Sajátos kérdéseit és megoldásait egyszersmind az határozza meg, hogy olyan szerző írta, aki a neomarxizmustól jutott el a liberalizmushoz, és komolyan szembenézett a liberalizmus marxi kritikájával. Ez már az alaptételek megválasztásában is felismerhető. Aki az emberi jogok mellett áll, az óhatatlanul kitüntetett értéknek tekinti a szabadságot.”

 

Hogy miért nem igazi intellektus, aki ilyesmit állít? Erről írok legközelebb.