A családunkban nem feltétlen pozitívumként emlegették a varrónős időszakot: vettek volna boltban is, ha van mit. Ehelyett ment az átalakítósdi, a mindenféle anyagból kikombinált mindenféle ruha. Anyámék kedvenc története, hogy a nagypapám 1950 körül egyszer nagyon meggyógyított valami tehetős szűcsöt, aki hálából mindhárom lánynak varrt egy irhabundát. Sejthető, mennyire szerette a tizenkét éves, a tíz éves meg a nyolc éves, pláne, mert örök darab volt mindhárom, soha el nem pusztuló birkairhából. Betlehemezésre pompás, de a legkisebb lány, mint meséli, lényegében végtelen ideig várta, hogy a legnagyobb kabátot is kinője végre.

Persze, emlékszem én is, hogy a nyolcvanas években már megint sikk volt ruhát varratni, cipőt csináltatni, de akkor már volt alternatíva: olcsóbb tömegáru.