Na jó, azért ne gondold, hogy én valami kánaánban nőttem fel. Nélkülözésről persze szó sem volt, de egyáltalán nem tűnt mesének, hogy a nagymamám, aki gyönyörűen kötött, kifejezetten utált kötni, mert a háború után ezzel kellett megkeresnie a kenyerét. Vagy hogy apukám legjobban a rántottlevest szerette, mert gyerekkorában, amikor a nagymamám özvegyen maradt, az számított a legeslegeslegjobb ételnek.

Ruhaügyben arra emlékszem, hogy volt az embernek némi fehérneműje, pár blúza-garbója efféléje, a többi javarészt anyuka levetett és átalakított holmija volt. Pechemre az én anyám nagyon is nőiesen öltözött, el lehet képzelni, hogy festettem tizenkét-tizenhárom évesen a cuccaiban. A mélypont az volt, amikor nekem ajándékozta a leginkább mikulásviseletre hajazó, lábszárközépig érő, műszőrmegalléros télikabátját, amelyhez még valami virágmintás fejkendőt is kerített, én meg ott álltam mint egy szemüveges, kofába ojtott télapó, hát el lehet képzelni. Talán érthető, hogy középiskolás koromban kizárólag trapper farmert (ó, boldog nyolcvanas évek!) voltam hajlandó hordani kinyúlt szürke pulóverrel és tisza tornacipővel, tök mindegy, hó volt-e vagy verőfény. Az ember egy idő után megpróbál alkalmazkodni a viszonyokhoz.