Az antidogmatisták dogmatizmusa

 

 

Kornai János szerint: „Érdemes feleleveníteni ezeket az eseményeket [ti. „elöl” a „komolyan vitatkozást”, „hátul, a színfalak mögötti” „besúgást, szimatolást, árulást”], amikor azt próbáljuk utólag értékelni: milyen volt az a politikai-társadalmi struktúra, amelynek keretei között a reformfolyamat végbement”.

 

A „reformfolyamat” szűkebb értelemben véve az 1953 és 1989-90 közötti időszakra tehető, tágabb értelemben pedig 1946 (az „értékálló pénz” bevezetése) óta zajlik a mai napig. És még eltart valameddig. Ott ugyanis, ahol pénz van, szükségképpen lesz áru (előbb vagy utóbb), az áruból megint pénz (vö. P–Á–P; Á–P–Á), vagyis semmi jelentősége annak, hogy a pénzen, pénzforgalmon alapuló „politikai-társadalmi struktúrát” hogyan becézik a politikusok, közgazdászok; nevezhetik azt „népi demokráciának”, „proletárdiktatúrának”, „szocialista építésnek”, „szocialista árutermelésnek”, „szocialista piacgazdálkodásnak”, történelemfilozófiailag mindegy, ahol ugyanis pénz van, ott óhatatlanul van tőke.

Kornai professzor persze nem erre gondol, hanem (valószínűleg) a legszűkebb értelemben vett „reformfolyamatra”, amely 1968-ban kezdődött, legalábbis a politikai leporellók, a közgazdaságtani mesekönyvek, a primitív professzori kánon szerint, s tartott egészen az ún. rendszerváltásig.

 

Kornai János 2008-ban próbál „utólag értékelni”. És hogy pontosan mivel próbálkozik (mint a kutya az árokparton)? Nem tudjuk. Vegyük ezért analízisünk kiindulópontjául (jobb híján) azt a szöveget, amelyet a professzornak sikerült valamelyest megfogalmaznia. Kornai annak „értékelésével” próbálkozik, hogy „milyen” volt a struktúra.

Nem stilisztikai kukacoskodás ez részemről (bár kétségtelen, ha a közgazdász publikál, nem árt, ha ért is az íráshoz valamelyest), ti. arról van szó, hogy Kornai stiláris csököttsége intellektuális visszamaradottságra utal.

Tehát. Valaminek a milyenségét megismerjük (megértjük), míg a dolog minősége az, amelyet „értékelünk”. Mondom, ez nem puszta szőrszálhasogatás, s főként azért nem, mert a múltkori hozzászólásban bizonyítottam: Kornai még csak nem is próbálkozik (mint kutya a kennelben) azzal, hogy megismertesse a közvetlen miliőt, melyben ő a saját, szuverén döntéseit meghozta (már, ha voltak egyáltalán tudatos döntései).

Itt jegyzem meg: nemrég majdnem egyazon időben hangzott el az ATV és a Echo kamerái előtt: „ismerjük a besúgókat, de a tartótiszteket nem ismerjük”. Na most, e közhely igazságtartalma a zéróval egyenlő.

 

Lényegileg mindenki a saját tartótisztje.

Például Hellernek ki volt a tartótisztje? Heller szerint az „első férje” („a levelet nem én írtam, amit írtam, abban… nem nagyot hazudtam, kicsit hazudtam csak”, mert az „első férjem” „politikailag nyomás alá helyezett”), ámde ez komolytalan magyarázat.

Példák sora bizonyítja: lehetett a mocskospiszkosban is külső „tartótisztek” nélkül élni, belső tartás kellett hozzá, illetve a parkinsoni „Peter alapelv” mentális kiküszöbölése, magyarul: tudnod kell, hol van a képességeid fölső, illetve a tisztességed alsó határa!

Hellert (állítólag) az „első férje” kényszerítette besúgásra. Jó. És arra ki kényszeríti, hogy ma is aljas legyen? Például a halott, védekezésképtelen „első férjével” szemben. Azért nevezem Hellert aljasnak, mert nincs tanú arra, hogy Hermann fizikai kínzással késztette volna a nejét Lukács György elárulására, és azért hangsúlyozom a „fizikai” szót, mert még a lelki kínzás elől is ki lehet térni. Ady írja:

 

Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,

Úri dölyffel megállni, mosolyogni,

Míg tovább táncol kacsintva, híva

A Siker, ez a nagy hisztérika.

Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.

Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

 

Hellerék, Kornaiék cenkek voltak. Minden „utólag értékelő” szavuk, minden magyarázkodó mondatuk erről árulkodik.

 

Nem a tartótiszt tarja a besúgót, hanem lényegileg a besúgó (a besúgás) tartja el a tartótisztet. Spicli nélkül nincs tartótiszt, míg (külső) tartótiszt nélkül van szimatolás, árulás, besúgás, vamzerolás, becstelenség, hitványság, alávalóság, vagy ahogyan Hellerék nevezik: gonoszság. Nem az orgazda öl, hanem a rablógyilkos. Nem a tartótiszt a bűnösebb, hanem a szemét spicli.

Azért használok ilyen kemény szavakat, mert határozott meggyőződésem (közvetlen és közvetett tapasztalatom), a legdurvább diktatúra sem kényszerít besúgásra senkit. Elvileg persze minden elképzelhető, gyakorlatilag viszont nem. Tessék ideírni egyetlen olyan életszerű okot, amely a tisztességes embert spicliségre (barátai elárulására) szorította pl. a Rákosi-rezsimben! Kornai „szimatoló” „értelmiségijeit” mi ösztönözte „szimatolásra”?

A hírhedt McCarthy-bizottság állásvesztéssel fenyegette, hivatásuk művelésétől, életük értelmétől való megfosztással „zsarolta” a politikailag aktív amerikai művészeket, akik közül némelyek „együttműködtek a kongresszusi bizottsággal” (értsd: árulókká váltak), némelyek nem. Ez utóbbiaknak hosszú, évtizedes hányattatás, nélkülözés, szenvedés volt osztályrészük, merthogy ők vállalták az egzisztenciális kirekesztettséget a tisztességükért cserébe.

Az itt többször is idézett filmek nem a McCarthy-bizottságot kárhoztatják alapvetően, hanem a besúgókat. És éppen ezáltal érvényes műalkotások, melyekben többször is expressis verbis mondatik ki: ha nem volnának spiclik, akkor nem volnának hivatásos ügynökök, nem volnának „tartótisztek” sem.

 

Azért állítom, hogy Kornai János stiláris csököttsége intellektuális visszamaradottságra utal, mert a Mozgó Világban újra elszólja magát, újra elárulja, akaratlanul is világossá teszi: nem ismeri, nem érti azt a „társadalmi-politikai struktúrát”, „folyamatot”, amelyről beszél (Marxot még kevésbé érti); ámde ő nem adja alább az azonnali (értés nélküli) „értékelésnél”. Ezért professzor. Ezért mihancsiki „letéteményes” és „megtestesítő”.

 

Kornai számomra egészen elképesztő dilettantizmussal választja el a „politikai-társadalmi struktúrától” a „reformfolyamatot”. Általában vett „reformfolyamat”-ról beszél, miközben gazdasági, gazdaságpolitikai intézkedések sorozatára gondol (ha egyáltalán gondol valamire); így írták az újságok annakidején: „új gazdasági mechanizmus”, korábban: новая экономическая политика.

Ha a „reformfolyamat” alatt az „új gazdasági mechanizmus” krédója értendő, akkor többszörösen torz „értékelés” Kornai állítása (pontosabban sugallata), hiszen a „gazdasági reformfolyamat” óhatatlanul indukál változásokat a „politikai-társadalmi struktúrában”, vagyis, Kornai „állításával” szemben, a „reformfolyamatot” „keretező” „politikai-társadalmi struktúra” nem merev, sőt a valóságos történelmi mozgás – Kornai „állításával” szemben – ellentett értelmű.

Tényszerűen a következő történt: az 1953-ban kezdődött politikai-társadalmi reformfolyamat 1956-ban fölgyorsult (így szükségképpen vált hektikussá: a kisgazdapárt túlbuzgó volt, a szocdempárt passzív, Révészék gyakorlatilag nem vettek részt a kabinet munkájában, sőt Kéthly Anna már október 31-én „nyílt ellenforradalomnak” minősítette 1956-ot, vö. Herbert Wehner visszaemlékezésével), majd a „folyamat” 1957 és kb. 1962-63 között stabilizálódott. Mármost a konszolidáció nem csupán egyszeri politikai (jellegű) intézkedések (béremelések, amnesztiák stb.), hanem (döntően) strukturális átalakulások, intézményi változások révén ment végbe. És ezután következett a legszűkebb (kornai) értelemben vett (manifeszt) gazdasági reform bevezetésének éve (1968). Hogy ezen közben szegény-szegény Kornai professzornak (akit a kokilláknál burcsázó melósok, a ruhagyárakban, szövőgyárakban robotoló asszonyok, lányok nagyon, de nagyon sajnáltak ám, emlékszem, naponta imádkoztak azért, hogy a professzor minden gond nélkül kijuthasson „szimatolni”, vagy nem „szimatolni” New Yorkba), szóval, hogy a „reformfolyamat” közepette is serényen kotorgatták Kornai professzor „kartotékait”? Kotorgatták. Tudniillik éppen ettől folyamat a folyamat, nem pedig azonnali, gyökeres, végérvényes fordulat (vö. „teccettek volna forradalmat csinálni”). Nem szólva arról, hogy egy valódi értelmiségi számára abszolút közhely: még a forradalom is permanencia (a dolog lényegét illetően), merthogy ez is közhelyigazság: „az emberek emberből vannak”. Így azután a „forradalmi vívmányok” óhatatlanul „visszacsinálódnak” időnek multával, majd megint nekilendül a társadalom, majd megint megtorpan és megint vissza…  efféle forradalmi öklendezés hullámzik éveken, évtizedeken, sokszor évszázadokon keresztül, nota bene még ott is, ahol nem „félázsiai származékok” lebzselnek a Turulság Szent Égisze alatt. Míg Kornai professzor eminens tudománya szerint azt jelenti a forradalom, hogy a hősprofesszorok egyetlen, abszolút gesztussal ölelik magukhoz a helleri abszolút igazságot, egyetlen abszolút mozdulattal ülnek rá az abszolút bilire, és azután tökéletesen maradnak úgy. Örökkön örökké. A többi csak „folyamat”. Mert a „valódi” forradalom után már nem kotorásznak a professzorok „kartotékai” között. Jó, elfogadom, mindez megtörténhet egy Kornai professzorral, ámde legyen ő bármennyire is hű letéteményese a magyarságnak, a nemzet nem fogja követni, ti. az értetlen társadalmat, a „fasiszta” népet, a „félázsiai” hordát, a „közgazdaságilag analfabéta lakosságot” (Vásárhelyi) csak időlegesen lehet (bármilyen) bilire ültetni, legyenek az ültető (leültető) professzorok (politikusok) bármily rendű, rangú, színű, szagú letéteményesei a magyarságnak, a világtörténelmi haladásnak. Ez objektív törvényszerűség. Sajnos? Hálistennek? Teljesen mindegy. Abszolút szabály. Mint az pl., hogy az alma a föld felé hullik a fáról, nem pedig a Turulban zengő Égbolt irányába, vagy az pl., hogy a tőkecentralizációnak, tőkekoncentrációnak, tőke-eszkalációnak, vagyis a „globalizációnak” még a rogánilag, bayerilag, friczileg, szájerileg, áderileg, wittnerileg megspendírozott nomen-echte kárpát-medencei táltos-KGST sem fog megállj-t parancsolni, de még kaukázusi naftával fényesített kisbaltával sem! Ezt én itt most borítékolom!

 

Az okos Orbán Viktor ráébredt, hogy a keleti (főként a távol-keleti) munkamorál más, mint a nyugati, így hát ráébredt a végső megoldásra is: a következő kvázi költségvetési periódusban „fölemeljük a szívünket”. Minimum odáig, ameddig a japánokét emelte a sinto, busido, szamuráj, kamikaze hajlandóság évezredek során. Na, és a mi magyar szívünket ki fogja, mi fogja pikk-pakk fölemelni a szorgos-japán munka világáig? Részint a „vallási felhajtóerő” (mint olyan), részint a Turul-hájjal kenegetett Dzsudzsák Balázs. A törökök legyőzésével (vö. antimohács) a legjobb úton haladunk a „munkaalapú társadalom megteremtése” felé! Tegnap bedaráltuk a félholdas-lófarkas piláfot, holnap rizspálcikával fogyasztjuk a Miniszterelnök által saját kezűleg töltött csabai kalbászt, és szakéval hörpöljük hozzá a házilag csepegtetett, adómentes törköjpájinkát.

Vagyis már csupán a mocskospiszkos marxista malícia mondatja velünk (ámde előbb-utóbb ezen is segítve lesz!), szóval, hogy nem árt tudni: az átkos nyugati munkakultúra mentálisan a keresztény evangélium „felhajtóerején” nyugszik, míg a távol-keleti munkavállaló azért szorgos-dolgos, mert – a japán erkölcs jegyében – egyszerűen szarik a túlvilági dicsőségre, a földön keresi a boldogulást. Ez kérem vallásfilozófiai faktum. Vagyis így az Orbán-Matolcsy öko-turulpáros legelőször (első röptében) ennen metodistává, reformátussá, katolikussá megkeresztelt gyermekeit téríti át a turáni sinto vallásra, második röptében a kárpát-medencei származékok, míg a harmadikban a komplett angolszász világ teljes üdvtani átprogramozást végzi el. Ha kell, véres kisbaltával! Sőt Orbánék Jeruzsálem ortodox lakosságát is átterelik az ősi, unortodox buddhizmusra; ez lesz az elrugaszkodás évében az átprogramozás hónapja. Minden flottul megy majd, miként eddig is, csak az Únijó monnya má meg végre, hány százalékos legyen az Európát megváltó, a szabolcsi, borsodi életet is megkönnyítő magyar büdzsé-kiigazítás!

 

Kornai professzor szerint „érdemes feleleveníteni ezeket az eseményeket”.

Érdemes. De nem úgy, ahogyan ő teszi. Mert nemcsak arról van szó, hogy a professzor morális hiteltelensége (nyilvánvaló hazudozásai, sumákolása) rányomja bélyegét az „intellektuális teljesítményére”, hanem fordítva is: Kornai azért simliskedik, mert noha önmagát nagyra tartja, valahol mégis érzi: buta mint a tök. Nem érti, mi miért történik, nem érti (például), miért van mégis válság, ha a Professzori Nagykönyv szerint éppen nem kéne válságnak lennie stb. Kornai intellektuálisan pont annyira bizonytalan, mint Orbánék, ezért válik morálisan is ingataggá (mint Orbánék).

 

Kornai Marxot cáfolja. Azon az „intellektuális” alapzaton, hogy a professzor szuverén „szellemi átalakulását” a másokkal való „együttesen átélt nagy történelmi drámák alakították”; vagyis Kornai elmebeli roggyantsága itt érhető igazán tetten. Miért? Mert „szellemi átalakulás” nincs. Ez a szintagma nem jelent semmit, de ha jelent is valamit (tegyük föl!), akkor sem alakíthatják át a szellemet „nagy történelmi drámák”, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy szellemet csak szellem alakíthat (már amennyiben). Ezt egyébként maga Kornai bizonyítja, szintén öntudatlanul: „Nemzedékem tagjainál nem azonos ütemben és azonos formák között ment végbe a szellemi átalakulás”. Ugyanazon „nagy történelmi drámák” alapján.

 

Sőt volt, akinél egyáltalán nem ment végbe! Miért nem? Nos, pontosan azért, mert szellemet csak szellem alakíthat (ha ragaszkodunk ehhez az igéhez).

Történik valami a világban. Majd az ember vagy érti, mi történik, vagy nem. Ha ismerném Kornai korabeli cikkeit, be tudnám bizonyítani: 1945 és 1955 között semmivel sem volt hülyébb, mint most. Az ötvenes évek elején ezt süvítette a Szabad Népben: vivát Marx!, míg manapság így üvöltözik a Mozgó Világban: abcúg Marx! Mi a különbség? Semmi. Korábban sem értette, ma sem érti Marxot. Vagyis a professzor nézőpontja, álláspontja lehet újsütetű (ellentett értelmű), de a szelleme nem. Márpedig az álláspont és az értelem, a gondolkodás (vagyis a szellem) fogalma nem ugyanazt jelenti. Méghozzá messze nem ugyanazt, ti. a hiten alapuló aspektus nem generálja, hanem gátolja a gondolkodást. És ha ez így van, akkor jöhetnek bármily „nagy történelmi drámák”, azok a professzor szellemiségén, értelmén, agykapacitásán mit sem változtatnak. Rusztikusan fogalmazva: aki doktrinernek, dogmatikusnak született, az doktriner, dogmatikus marad élete végéig, vagyis a professzor akkor sem láthat az orránál messzebb, ha aktuális dogmája történetesen a „relativizmus”. Plusz a sajátos bűntudat, mely tovább butítja, tovább „dogmatizálja” az elmét. Nem lehet úgy gondolkozni, hogy az ember fejében folytonosan motoz valamiféle sunyi gátlás: „egykoron számos szemétséget követtem el, ezt kéne valahogyan lesikálnom magamról”.

A „damaszkuszi úton” legfürgébben talpaló cenkek, mint tudjuk, egészen Péter apostolig jutnak, sőt még az óperenciás „eszmedarabkák” „védelmezésén” is túl: „… nem azonos ütemben és azonos formák között ment végbe a szellemi átalakulás. Ki egyszerre vetette el a régi felfogását, ki csak lépésről lépésre, védelmezve minden egyes eszmedarabkát az összezúzódástól. Volt, aki korán kezdte önmaga gondolati megreformálását, és volt, aki halogatta, és csak több évtizedes késéssel látott hozzá. Ám végeredményben ennek az értelmiségi csoportnak, a csoport minden tagjának szellemi átalakulását az együttesen átélt nagy történelmi drámák alakították.”

 

Mi az, hogy „eszmedarabka”, mi az, hogy „régi felfogás”, mi az, hogy „önmaga gondolati megreformálása”, mi köze mindennek az intellektualitáshoz, a gondolkodáshoz, a logikához?

 

Marx állít valamit. Ha igaza van, s ha én nem vagyok teljesen hülye, már az első olvasás után megértem: Marxnak igaza van. Ha viszont nincs igaza, akkor ezt értem meg: Marxnak nincs igaza. Ilyen egyszerű. Lehet persze „fejlődni” is. Hogyne. Kétféleképpen. Béluska hosszas, „lépésről lépésre” történő „gondolati megreformálódással” a 2 X 2 után még azt is megértheti (talán), hogy mennyi 3 X 3. Illetve végbe mehet a fejben megvilágosodás is, s amely viszont nem folyamat. A dogmatizmus hályogja egyetlen pillanat alatt szakad le az intellektus szeméről, illetve az igazi intellektus pupillájára rá sem kerül a polgári katarakta.

Korábban idéztem Marx kedvenc mondását: „de omnibus dubitandum est” – és pontosan ez az, amelyre csak születni lehet. A kételkedés, a kritika képessége adottságból keletkezik, fejlődik, és nem hitbéli, dogmatikus adottságból értelemszerűen, kezdjék a filiszter-professzorok bármily „korán” „önmaguk gondolati megreformálását”.

 

Kornai János azért cáfolja most Marxot (kétkedés nélkül), merthogy anno istenítette Marxot – kételkedés nélkül. Kollektivista önvallomását így folytatja a Mozgó Világban: „Az egykor meggyőződéses marxistaként, kommunistaként induló értelmiségiek számára megrendítő esemény volt az 1956-os magyar forradalom és annak vérbe fojtása, majd az 1968-as prágai tavasz és annak leverése, utána pedig a lengyelországi Solidarnosc mozgalom és az azt követő bebörtönzések és a rendkívüli állapot kihirdetése. Mind erősebbek lettek a kétségek még azokban is, akik megpróbálták megőrizni magukban egykori világnézetüknek akár csak egy-egy töredékét. A kérdés, amely bennünket gyötört, a 20. század egyik alapkérdése volt: tulajdonképpen miféle rendszer az, amit ťlétező szocializmusnakŤ neveztek? Elkerülhetetlenül együtt járt-e azzal a sok gyötrelemmel, amit átéltünk, az ínségtől a technikai elmaradáson át a krónikus hiánygazdaságig, a gondolatszabadság elfojtásától a brutális rendőrterrorig és a Gulágig? Vagy ez a sok keserű tapasztalat csak a bűnösen rossz megvalósítás okozta torzítás, és tulajdonképpen nincs is köze Marxhoz, az ő elméletéhez és az általa meghirdetett cselekvési programhoz?”

 

„Gyötörte” őket a „kérdés”. Ma már nem gyötri őket. Ma már helyből mindent tudnak.

 

Ceasar Millan szerint „csak üres fejjel szabad a kutyát sétáltatni”, még a tökfej is legyen teljesen üres, így azután – írja Millan – Kornai professzor nyugodtan sétáltathatja a kutyáját egész álló nap, 0-tól 24 óráig bármikor. Megszámoltam, a fenti idézet 881 betűből áll, telis-tele elemi hibával, egy tipikus überprofesszor szánalmas melléfogásaival.

Ezekről írok legközelebb…