Hárman magyarnak
Ők hárman: Almási professzor, Nádas művész úr és Mihancsik mesternő.
Mihancsik szerint a „kivételes teljesítmények megfizethetetlenek… Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az. Ahogy Nádas Péter is az”.
Örkény szerint „a »magyar« szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.
»Magyarni« franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: »Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.« És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: »Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és...« (Itt egy csúnya szó következik.)”
Londonban. Mert Budapesten már ma is ezt jelenti „a »magyar« szó”: „Ahhoz az isteni nőhöz, akit itt látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok és… (itt egy csúnya szó következik, ám én vagányabb vagyok Örkénynél, én kimondom a csúnya szót), leadok nála egy recenziót. Melynek címe: Ketten beszélgetnek (rossz cím; örkényileg helyesen: Ketten magyargatnak). Ketten. Mihancsik és Nádas, akik „a magyarok intellektuális teljesítményének letéteményesei és megtestesítői”.
(Egyébként Almási professzor Babarczy Eszter könyvéről is magyart már egy remek recenziót, annak a címe már jobb valamivel: Magyarról – magyarra; mondom, jobb, ugyanis tökéletes így volna: Magyarásról – magyarásra.)
A „magyarni” ige azt (is) jelenti, hogy Japánba elutazni, s ott (a yokohamai Kaganawa egyetemen) saját születésnapunkat megünnepelni, Marxról jókora marhaságokat beszélni, majd ama isteni nőhöz, akit ezúttal itt láthatsz (kultúr-trónolás közben), a Marx egy kelet-európai értelmiségi szemével című korreferátum szövegével odamenni… És innen már mindenki tudja, mi következik.
Magyarás következik. Kelet-európai értelmiségi magyarás.
Mert a „magyarni” ige hazánkban azt is jelenti, hogy magamat (de soha nem a múltbéli, hanem mindig a jelenkori magamat!) a magyarság és a világegész intellektuális teljesítményének egyik letéteményeseként, megtestesítőjeként elképzelni (ezt esetenként világgá kürtölni), ugyanakkor egyetlen épkézláb mondatot leírni nem tudni. Örkénynél így hangzik: értelmiségi „magamat jól leszopni”.
Na most, ezen a topikon az örkényi axióma demonstrálása, igazolása zajlik.
A Mihancsik által magyar-letéteményesként megjelölt Kornai professzor önfranciázó cikkét (önmaga leszopását) lineárisan tekintem át, nem hagyok ki belőle egyetlen mondatot, egyetlen szót sem. Szövegösszefüggést nem csonkítok! A „lóugrások” (előre is, hátra is) azért vannak, mert a szerző állításai olykor három-négy-öt vonatkozásban is cáfolhatók. Sorban haladok, részletezve-szálazva-szőrözve, miközben az elemzett szöveget komplett egységnek tekintem, ugyanis a nagy professzorok nagy trükkjei közé tartozik, hogy leírnak valamit, majd néhány mondat, bekezdés, fejezet múltán minden gátlás nélkül leírják az állítás ellenkezőjét, gondolván, az olvasó elfelejtette már, milyen szavakat nézegetett néhány sorral föntebb. Persze az is elképzelhető, hogy túlbecsülöm a professzorokat, talán nem is trükköznek, mert még hazudni sem képesek „normálisan”, egyszerűen csak összevissza beszélnek.
Ha találok olyan mondatot a cikkben, amely igazságot tartalmaz, természetesen azt is megemlítem (ha nagy igazság, még méltányolom is). Ez nem harc, „csak” játék. Persze nem fakard, nádi hegedű, kismozdony, vízibicikli, ilyesmi, hanem elmejáték; mint a sakkban a különféle játszmák, megnyitások, középjátékok, végjátékok, szárnytámadások, kombinációk, feladványok… elemzése, megoldása.
Az alapkérdés: létezik-e olyan professzori állítás – egy 47.889 karakter terjedelmű írásban –, amely legalább hozzávetőlegesen megállja a helyét?
Ez idáig 17.674 karaktert néztem át, és ez idáig nem találtam egyetlen értelmes mondatot sem. Ámde állhatatos vagyok, jól tudom: a türelem a helleri jelenvalóság keresztjén illatozó rózsastruktúrát terem.
Tehát hátra van még cca. 30.000 karakternyi elemzendő Kornai-szöveg, de egyelőre maradjunk Almási professzor „kritikájánál”, nézzük, hogyan magyarnak „csak” ketten (Mihancsik Zsófia és Nádas Péter, e két világletéteményesen magyar intellektus) Almási professzor szerint!
Ezt mondja (magyarja) Nádas Péter Mihancsik Zsófiának az említett interjúkötetben: „Amikor az ember a halál közelében elveszíti a testi érzetét, akkor látja, hogy eddig tényleg mindig ott volt a lelke, kísérte, de »világnézeti okokból« ezt nem hitte el. Nagy meglepetés, amikor kiderül, hogy tényleg lélekből, testből állunk. Mert abban az állapotban, amit életnek nevezünk, inkább kísérik egymást, nem hatnak egymásba át. […] Körülbelül ebből az összefüggésből érti meg az ember, amit egy életen át nem érthetett. A lelket és a testet nem láthatta egyben. Most nemcsak egyben vannak, hanem, amit korábban is sejtett, a lelke a testén keresztül is érinthetetlen. Vele nem egylényegű.”
És erre írja (magyarja) Almási professzor, hogy: „Hát ez már nem beszámoló, ez tömény filozófia”.
Az. „Tömény filozófia”. Már amennyiben a logika nem a filozófia része, illetve amennyiben a filozófia nem gondolkodást, hanem tömény halandzsázást jelent.
Almási professzor, ha nem is tartozott a Lukács-iskola töménymagjához, Lukács-tanítványnak számít. Hígfilozófiai tanítványnak. A Wikipédia ezt írja róla: „1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar filozófia szakára, ahol 1954-ben szerzett filozófus diplomát. Diplomájának megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia aspiránsa volt Lukács Györgynél”.
1954-ben. Mert manapság, ha egy nyilvánvaló dilettáns nekivadultan dobálódzik a „test” és a „lélek” fogalmaival, akkor az a lukácsilag plankolt (©Mály Gerő) akadémikus számára „tömény filozófia”. Noha Nádas töménysége teológiának is löttyedt, ti. az író töményfilozófiai levezetésének tömény következtetése szerint az embernek „eddig tényleg mindig ott volt a lelke, kísérte, de »világnézeti okokból« ezt nem hitte el”.
A világnézetnek nincs köze a hithez. A meggyőződéshez sincs köze. Ezért nézet. Nem hit, nem meggyőződés, hanem aspektus. Arról, hogy az anyag-e a meghatározó szubsztancia, vagy a tudat, hogy a világ véges-e, vagy végtelen (vs. „véges végtelen”) stb., nem tudunk meggyőződni. Ugyanakkor itt a hit fogalma is irreleváns, mert azt például, hogy a lét elsődleges a gondolkodással szemben, a (materialista) filozófus nem hiszi, hanem eldönti. Majd erre a nézetre (világnézetre) fűzi föl a gondolatrendszerét. Míg az interjúban fölvetődött konkrét kérdés, mármint hogy „tényleg lélekből, testből állunk”-e, sem nem filozófiai, sem nem világnézeti, de még csak nem is hitbéli probléma, ti. annak az állításnak, mely szerint „tényleg lélekből, testből állunk”, kb. ennyi az értelme, tartalma: „a káposztaleves tényleg vízből és sóból áll”. Ami részint igaz, részint nem igaz. Vagyishogy a nádasi-mihancsiki laposságban, marhaságban még hinni sem lehet igazából. A hitbéli kérdés így hangzik (a lélek és a test viszonyát illetően): föltámadhatott-e Jézus harmadnapra, Tamás megtapinthatta-e az ő ujjával a halott(nak gondolt) Mester testén (tenyerén, „oldalában”) a vérző sebet?
János: „27. Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.
28. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem!
29. Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek.”
Péter: „8. A kit, noha nem láttatok, szerettek; a kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek:
9. Elérvén hitetek célját, a lélek idvességét.”
Tehát Nádas Péter, a töményfilozófus, annyit sem tud, hogy a számára a műtőasztalon (majd a Mihancsik-interjúban) exponálódott töményfilozófiai dilemmát (a „test-lélek problémát”) Jézus gyakorlatilag évezredekkel ezelőtt letárgyalta Tamással. A még korábbi „anamnézisz”-ről, a „barlanganalógiáról” pedig most szó se essék. Illetve mégis, tömény-almási-akadémikusi nívón így vetődik föl a „barlangprobléma”: „Ám akkor [Nádas] azt éli át, hogy olykor »ki tud tekinteni« a folyamatból – jóllehet semmit nem érzékel a szó hagyományos értelmében –, látja (megjelenik tudata peremén), hogy kirohan az ápolónő, ahogy mellkasára »rátehénkedik egy szőrös kéz« – aztán megy tovább a barlangfázis”.
Nem a „barlangfázis” megy tovább (a bölcsészprofesszor nem tudja, mit jelent a „fázis” fogalma), hanem a barlangfrázis. Meg a minden frázis. A hülyébbnél hülyébb frázisok. Azok mennek tovább. Míg Platón mesterre, Lukács mesterre rátör a sír-barlang-frász-is; köznapi frázissal: a filozófusok forognak a sírjukban, mint a búgócsiga (már amennyiben leviszi „barlangjukba” az újságkihordó a Mozgó Világot).
Nádas professzor „világnézeti okokra” hivatkozik, mint értelmi korlátra (az író von Ideologie aus buta), jó, de melyik „világnézetet” kárhoztatja? Szerinte „abban az állapotban, amit életnek nevezünk, inkább kísérik egymást [a test és a lélek], nem hatnak egymásba át. […] Körülbelül ebből az összefüggésből érti meg az ember, amit egy életen át nem érthetett”.
Mit nem érthetett? Hogy „a lelket és a testet nem láthatta egyben”?
És ezt miért nem érthette? Nem „nézte” Platónt? Nem olvasta Arisztotelészt, Descartes-ot, Engelst, Spinozát, Huxleyt, Poppert, Freudot, József Attilát…?
Érti ezt valaki? Illetve „látja” ezt valaki? „Egyben”. A nagy letéteményes az ő nagy haldoklásáig azt nem érthette meg, hogy a „lelket és a testet nem láthatta egyben”. „Világnézeti okból”.
A materialista világnézethez a léleknek és a testnek nincs (illetve csak érintőlegesen, leszármaztatottan van) köze, a materializmus szerint az anyag és a tudat (vs. a lét és a gondolkodás) viszonyában az anyag oly módon elsődleges (meghatározó), hogy a tudat maga is anyag. Ebben a vonatkozásban azonos a kettő. Amiből az következik értelemszerűen (már amennyiben Nádasnál beszélhetünk értelemről), hogy az író nem materialista világnézetű volt (a szívműtétig). Hanem idealista. Illetve az sem, ti. az idealizmus szerint is azonos a lét a gondolkodással, csak – a materializmushoz képest – ellenkező értelemben.
„Amikor az ember a halál közelében elveszíti a testi érzetét, akkor látja, hogy eddig tényleg mindig ott volt a lelke, kísérte, de »világnézeti okokból« ezt nem hitte el.”
Mit nem hitt el? Hogy csak kísérte a lélek a testet (ekkor lett volna az író „nemhívő” sültidealista), vagy hogy az embernek lelke is van, amely kíséri a testét (ekkor lett volna Nádas „nemhívő” sültmaterialista)?
De nem volt ő sem az egyik, sem a másik. Vagyis Nádas Péter – a szövege alapján – üres világnézetű embernek tekinthető. A műtétig. Addig ugyanis ezt vallotta: a lélek és a test „inkább kísérik egymást, nem hatnak egymásba át”.
Ez ugyebár nem primitív ateizmus (mely szerint a lélek kíséri a testet), nem primitív vallásosság (mely szerint a test kíséri a lelket, a lélek vándorol testből testbe stb.), hanem olyan „világnézet”, melyre vagy azt mondjuk, hogy marhaság, vagy azt, hogy „tömény filozófia”. Unikális, originális, „majdnem kokszolt” filozófia.
Nádas szerint az ember „lelke a testén keresztül is érinthetetlen”.
Mit jelent ez?
Semmit.
Nádasnál (magyarva) azt jelenti, hogy a lélek a testtel „nem egylényegű”. Hanem? Hanem a lélek szubsztancia. Amiből az következnék (elvileg), hogy Nádas sültmaterialista világnézetű volt az infarktusáig, s csak a szívműtét utána lett töményfilozófus, de akkor nagyon! Mert kérdezem: milyen lélek-szubsztancia az, amely az ember „testén keresztül is érinthetetlen”, ámde a testtel együtt „áthatnak egymásba”? Nádas filozófus azt állítja, hogy az ember a szívműtétig „nem értheti meg”: a test és a lélek „abban az állapotban, amit életnek nevezünk… nem hatnak egymásba át”. Míg az operáció közben áthatnak egymásba. Igen ám, csakhogy az „egymásba” szó azt jelenti, hogy a test is a lélekbe. Abba a lélekbe, amely „a testen keresztül is érinthetetlen”.
Hát, igaz, ami igaz, nem azt állítja a töményfilozófus, hogy a lélek (a műtét közben) a test által érinthetetlen (értsd: a test az, amely nem érintheti a lelket), hanem azt állítja, hogy a lélek a testen, mint pajzson „keresztül” sem érinthető. Egyébként a franc se tudja, mire gondol valójában az interjúalany, vagyis akkor járunk el a leghelyesebben, ha nem keresünk értelmet Nádas „filozófiai” szövegében, merthogy abban nincs értelem! Töménység van benne.
A történet voltaképpen banális, korrektmód (férfiasan) így mesélhető el: „Képzeljétek, a kórházban rám tört a roham, hirtelen rosszul lettem, már mindenki azt hitte, elpatkolok, miközben mindent tökéletesen érzékeltem, ami körülöttem zajlik: a nővérek futkostak, kapkodtak, sőt mintha a kisdoktornő is bepánikolt volna… én pedig úgy be voltam szarva, gyerekek, hogy igazából még megijedni sem volt erőm. Féltem, ugyanakkor szinte semmi nem érdekelt. Igen furcsa érzés!”
Ennyi. Nincs több egy közhelyes infarktusban.
De, tegyük föl, Nádasnál nem így történt, Nádas valóban valami vallásos révületfélét érzett nagyfilozófiai rosszulléte alatt (amihez egyébként nem szükséges szívroham, elegendő, ha az író egy műanyag reklámszatyrot húz a fejére, miután azt tömény Technokol Rapiddal jól kibélelte – a szipusok különb víziókat is megtapasztalnak), de elfogadom, Nádas megélte, amit Zsófi néninek elmesélt, ám ez akkor sem filozófia. Ugyanis a filozófia alapjellemzője, hogy általános érvényű. Valamely bölcseleti megállapítás éppen attól bölcseleti (és nem csak bölcselkedési), hogy mindenre, mindenkire vonatkozik.
Nádas Péter „meséje” nem cáfolható (ő élte meg, ő tudja), de nem is kell cáfolni, már amennyiben megmarad a szuverenitás, a mese síkján. Ha viszont áttüremkedik a szubjektív élmény a filozófiába, akkor onnantól a „mese” a lehető legegyszerűbb módon cáfolható: egy másik (alternatív) szubjektív élmény szembesítésével. Például az enyémmel! Én is voltam életveszélyben (sőt kifejezetten élet-halál között lebegve) nem egyszer, nem kétszer, s nekem egészen más dolgok jutottak eszembe „haldoklás” közben. Az egyik kedves halálélményemet elmeséltem a feleségemnek is, s aki legalább annyira meglepődött tömény filozófiámon, mint a Nádasén Mihancsik Zsófia, ti. a nejem szó szerint ezt válaszolta: „mindig is tudtam, hogy nagy disznó vagy, ám hogy még meghalni sem bírsz viszonylag normálisan, azért ez engem is meglep”. És ami nem csoda, ti. az én halálélményem nem „majdnem koksz élmény”, hanem több mint kokszélmény volt. Na most, azt tudjuk, hogy a „koksz élmény” több mint eufória, hisz’ a „tömény eufória” „majdnem koksz élmény”; Almásinál: „az írás csak a legritkább esetben tömény eufória – akkor, igaz, nagyon is az, majdnem koksz élmény”. Ez világos. De vajon mi a tököm az a „koksz élmény”!? Túl azon, hogy több mint „tömény eufória”. Szintén Technokol Rapid? Az nem lehet, mert a kokszolás nem drogozást jelent (az Almási professzor által szenvedélyesen bitorolt kültelki szlengben), hanem fizikai doppingolást. A művészi látomást nem koksszal (energiaforrással, energiahordozóval, tüzelőanyaggal) hívják elő (miként a sportban), míg a filozófiai gondolat generálásához végképp nincs köze a kábítószernek. A nehézatléta azért kokszol, mert azáltal biztos a teljesítmény (vö. a Pisilő Annus balladájával), míg a művész, aki belövi magát, vagy lát a delíriumban valami csodásat, vagy nem.
Létezik kokó-élmény, de a kokó nem a koksz, hanem a kokain becézése. Drogélmény. Narkóélmény. Szipu-élmény. Vagyis a Széchenyi-díjas esztétaprofesszornak megint sikerült ügyesen előkotornia szókincstárából azt a kifejezést, amelynek semmi köze a professzor (elképzelt) mondandójához.
Fű-élmény. Adamis Annát idézve: „lila nap és rózsaszín hold”. Ami képzőművészeti (esetleg zenei) inspiráció lehet, de semmiképpen sem filozófia. Legföljebb „tömény filozófia”. Ráadásul, mint tudjuk, LSD-élménnyel kizárólag én rendelkezem, s én is csak néha! A múltkor például, még félig-meddig kábult voltam (nem is emlékszem, hogyan sikerült hazakecmeregnem), plusz a fejemből patakzott a vér, mikor rogyadozó térdekkel megálltam az ajtóban, a feleségem rám nézett, s csak ennyit kérdezett: LSD?
– El én, a morva életbe! Rohadtul megbotlottam.
– Mert a vakond megint váratlanul dugta ki a fejét a föld alól, ugye?
Nos, mi szeretjük, ha vicces a nejem, azt viszont szeretjük, ha nagyon vicces!
Egyébként az ember futás közben valóban hatalmasat képes perecelni, s persze mindig valami keményre zuhanunk, kiálló kőre, letörött faágra… legutóbb például, ahogyan illik, frankón elájultam az esés után, bódultan hevertem a földön (ez a par excellence elesdé-élmény, miközben gyönyörű látomásom is volt), végül arra ébredtem, hogy a kutya lelkesen harapdálja a fülemet. Azt hitte, hülyéskedek megint, ti. nálunk az a szokás, hogy én engedelmesen lefekszem a szőnyegre, a kutya vitézül nekem támad, s így marcangoljuk egymást vidáman csaholva, mire a feleségem szelíden ránk szól: „fiúk, már megint túlzásba viszitek a férfiaskodást”. Mi pedig, mi egyebet tehetnénk, elröstelljük magunkat, mindketten (!), és már kotródunk is a sarokba. Ezt a lelkiállapotot nevezi az originálisan tömény szégyenfilozófia kollektív Heller-élménynek.
Hogy mindezt miért mesélem el? Azért, hogy az álmacsó professzorok (legalább) sejtsék, mi a különbség – stilárisan – az ajzószer és a kábítószer, az izgatás (doppingolás, kokszolás), illetve a narkotizálás fogalmak között. Tessék nekem elhinni: az ajzószertől hatvanévesen is fürgén nyargalunk az erdei ösvényen (az amatőrök futás közben szőlőcukorral kokszolnak, esetleg előtte egy karaj tokaszalonnával) – ez a kokszélmény (értelemszerűen). Mármost, mint föntebb utaltam rá, futás közben (olykor-olykor) nagyokat tanyázik a sportember (megfigyeltem: mennél serényebben kocogok, annál nagyobbat esek) – ez pediglen a konkrét elesdé-élmény (múlt időben). Lényegi a különbség. Nem szólva arról, hogy – koksszal, koksz nélkül – az Almási-féle stiliszták kábítani is csak egymást képesek. Például vitéz sopánkai Bácsalmási Miklós írásművész úr így drogozza be liberális híveit a Mozgó Világban: „Hogy az írás csak a legritkább esetben tömény eufória – akkor, igaz, nagyon is az, majdnem koksz élmény, [Nádashoz képest] alacsonyabb szinten gyakorolva az írást én is erre vágyom”.
Igen?! Erre vágyol? Akkor egyél még több kokszot! Lapátolj be legalább két öblös szeneskannával, s akkor – nincs kétség – olyan lesz az „írásod”, amilyenre vágyol. „Majdnem koksz élményed” lesz tőle.
Maradva a „kokszolás” szó valódi értelménél, megállapítható: az alábbi filozófiai tétel megfogalmazásához legalább négy mázsa koksz belső elégetésére volt szüksége a kétszeres Nagykazán-díjas Lukács-tanítványnak: Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van. Megint olyan fordulat, amit ő hozott be a filozófiába”.
Mármint a „tömény filozófiába”. Legyünk precízek! Ő hozta be. Hogy „mekkora katarzisa” van a szégyenlős Bodrinak.
Almási: „… majdnem koksz élmény, alacsonyabb szinten gyakorolva az írást én is erre vágyom”.
Kokszélményre. A saját szövege által. Illetve az írás gyakorlása révén. Világos, de ne a szerzőnek legyen koszélménye az írástól, baszki, hanem az olvasónak! S ha másként nem sikerül, legalább „alacsonyabb szinten”. Elég az!
Merjünk alacsonyabbnak látszani! Így az alábbi írásvágyást már kifejezetten a stílbéka pincéjében gyakorolta a jasszoskodó, „majdnem koksz élményre” törekvő esztétaprofesszor (vö. szégyenlős tehénen a gatya), vagyishogy ehhez a szöveghez – írásgyakorlás előtt – minimum fél vagon tatai brikettet kellett megrágnia, lenyelnie a falánk esztétaprofesszornak: „Az interjúkönyv [ti. Mihancsik Nádas-kötete – gf.] átfogja az életművet és életet, apróságokat és fordulópontokat, esztétikát és banalitásokat. Ahogyan az francia nyelvterületen is szokás. E listából nagy csomagokat hagyok ki [ti. televan a lista csomagokkal – gf.], de egyet – szívem szerint valót – kiemelek [a szíve szerint valót nem kihagyja, hanem kiemeli, méghozzá], kódaként. A Thomas Mannhoz való viszonyt [ez a kóda-élmény – gf.]. Mihancsik megint provokál, hogy áttörje Nádas védekezését: miért szakított vele? Nem jó, mondja Nádas, jó, akkor miért tagadta meg mint példaképet stb. Ez se jó, mondja Nádas [vagyis Mihancsik mester mesterien és notóriusan trafál mellé a kérdéseivel – gf.], de végre elkezdi a magyarázatot. Ugyanis nem Thomas Mann-nal van a baj. A fordulatot a Napló [sic., ha nagy kezdőbetűvel, akkor Naplók – gf.] nyolc kötete hozta. Az a reveláció, hogy Mann »meztelenül« is meg tud mutatkozni. Hogy kibe szerelmes, hogy miről fantaziál, milyen volt az aznapi szivar [kiemelés – gf., vagyis a férfiszivar (a „szerelmes” Mann esetében) pengés metafora – volna; ha tudatos volna, de nem az, merthogy Almási professzor ennyire már nem mer jasszosnak látszani]. Vagyis az emberről – a partikulárisról – meztelenül. Amiből kiderül, hogy bár Mann van benne Cipollában, Aschenbach szenvedésében vagy Felix Krullban is, de ezek a változatok nem a dolgot magát jelenítik meg, stilizálják, hogy polgárilag elfogadható legyen. Az igazán nagyoknál – Beckett, Tolsztoj, Kafka – nincs stilizálás. Az van a műben, ami az életben. (Mondja Nádas.) A kétféle írói magatartás – legalábbis az Érosz megjelenítését illetően – nem azonos, az egyik finomkodik (engedményt tesz a konvenciónak), a másik brutális. És ő a »másikkal« akar maradni. Mert a »stilizálás« elhazudik valamit, amit a polgári irodalomideál nem szeret. Így pl. Mann homoerotikus vonzalmának köznapi küzdelmeit, férfiszerelmeit, sőt erotikus életének »nyomdafestéken« túli eseteit, azokat a tényeket, amelyek a Naplóban nyersen, rövid, sztenografikus pontossággal megjelennek [a „pontosságnak” csak a kékzokni-stilisztáknál lehet jelzője a „sztenografikus” – gf.]. Amit – mintha Mann így akarta volna – össze lehet vetni a Művel: itt az »alapanyag«, és olvasd hozzá a »kész művet«, láthatod a kettő közötti különbséget: azt, hogy miből mi lett. Szóval: rejtőzködik, mondja Nádas, és ettől akar elszakadni. Maradjunk a tényeknél. A brutális, nyelvileg is sokkírózó valóságnál. (Más kérdés, hogy Nádas részéről itt egy esztétikai princípium is fel van rúgva: az a különbség, ami az író partikuláris egyéniségét és a műben teremtett világot kommandírozó művész teljessége között feszül. Mihancsik opponál – én is -, de ezt is hagyjuk…)”
Szerintem ne hagyjuk! Beszéljünk róla! De már csak legközelebb…
