Mottó: Nádas Péter antimanni brutálmodorában…
Halálos répateljesítményt!
Mihancsik Zsófia szerint „bizonyos kivételes teljesítmények megfizethetetlenek. Mert Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az. Ahogy Nádas Péter is az”.
Kezdjük a nagybetűs Tény rögzítésével! Az embernek rákja lesz. Infarktusa lesz. Agyvérzése lesz. Minden baja lesz. Aztán vagy bekerül a kórházba, vagy nem. Ha bekerül (infarktus esetén általában viszik), ott vagy meghal, vagy nem. (Meggyógyulni nem szokás, több okból, de ebbe most ne bonyolódjunk bele!)
Az ember (esetenként) túléli a kórt, kiengedik a kórházból (engem általában a „saját felelősségemre”!), és azután: van. Nem úgy van, ahogyan egykoron volt (amikor még elképzelni sem tudtuk, hogy mi is lehetünk betegek), de valahogyan azért van. Banálisan elvan.
Az ember esetleg elmeséli a többi embernek: így történt a kórházban meg úgy történt. Ráadásul még mindig fáj. Itt is fáj, meg ott is fáj. Egyszerre több helyütt…
Na most, a szemérmesebb férfiember mindezt csak a nejének nyafogja el, mire az asszony empatikusan sóhajt, s ha már nagyon unja a hímnyöszörgést, zsémbel hozzá egy kicsit: „jaj, ti, hős férfiak, szülnétek egyszer gyerekeket, megtudnátok, mi a fájdalom”; mire az ember: „voltál te már, bogaram, a fodbalpályán félfordulattal, kapásból jól tökön rúgva?!”
És akkor az asszony fensőbbségesen legyint. Ezzel kész. Befejeződött egészségügyileg a „tömény filozofálás”. Mármint a viszonylag normális emberek körében. Ámde nem azok között, akik „a magyarok intellektuális teljesítményének letéteményesei és megtestesítői itthon is, a világban is”.
Hogy kik ezek? Hát, vannak egy páran. Mondok neveket: Nádas professzor, Mihancsik professzor, Almási professzor, Kornai professzor… És akinek a „havilapjában” megjelennek: maga P. Szűcs professzor. Ők a megtestesítők.
Közülük Nádas professzornak volt infarktusa; olyan infarktusa, melynek intellektuális hordalékára Mihancsik professzor mesteri módon nyomult rá, „döbbenetes beszámolóra” késztette „a magyarok intellektuális teljesítményének letéteményesét, megtestesítőjét”, nevezett Nádas professzort. Ami azt jelenti, hogy hamisítatlanul magyarnemzeti összehorgadásból született a Nincs mennyezet, nincs födém című „interjúkötet”, s amely műalkotás Almási professzor számra örömforrásként buzog: „Mindig erről szerettem volna olvasni. Hogy valaki elmesélje a halál közeli állapot tényeit”.
Világos. Mert nem az alkalom szüli az olvasót. Hanem az olthatatlan vágy. Vagyis ha Almási professzor „mindig” is a „halál közeli állapot tényeiről” „szeretett volna olvasni”, akkor logikus, hogy Almási professzor előbb-utóbb olvasni fog „a halál közeli állapot tényeiről”. Főként, ha ama tényekről „a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese” (Nádas professzor) mesél, miközben „a magyarok intellektuális teljesítményének” másik „megtestesítője” (Mihancsik professzor) szorgalmasan jegyzeteli a nádasi mesét. Majd „interjúkötetet” készít belőle.
Ez a kisebbik baj. Az olvasó igazi megpróbáltatása ott kezdődik, ahol Almási professzornak stilárisan is meglódul az agya: a „tények” „elmesélésétől”. Illetve még ez sem volna tragédia, ti. az a nagyon félelmetes (szerintem), hogy Almási professzor nekilendült gondolkodásából óhatatlanul lesz nyálas „recenzió” P. Szűcs professzor „havilapjában”.
Almási professzor kérlelhetetlen. „Kritikája” „k” betűkkel szól keményen: könyörtelenül leszögezi: Mihancsik munkája „mestermunka”. A szerző remekebbnél remekebb mesterdarabokat állít elő. Így már csak az a kérdés, melyik a „legszebb” remek „darabja” a mester mestermunkájának, s erre a kérdésre is Almási professzor mesteri kritikájában kapjuk meg a választ: „Mihancsik beszélgetést vezető mestermunkájának legszebb darabja, ahogy az alapkérdésre fény kerül. Hogy ti. honnan jött ez az infarktus [mármint Nádas szívrohama], ami [helyesen: amely! – gf.] majdnem elvitte az írót? Az Emlékiratok könyvének írásából, nyolc év visszafojtott lélegzetéből, a könyvért való küzdelemből. Vagyis – én legalábbis arra tippelek – az alkotási folyamatból. Hogy az írás csak a legritkább esetben tömény eufória – akkor, igaz, nagyon is az, majdnem koksz élmény, alacsonyabb szinten gyakorolva az írást én is erre vágyom –, de olyan időintervallumot átívelő mű esetében a feszültség ezerszerese azoknak a pillanatoknak, ahol az eufória kárpótol a lemondásért és szenvedésért. Illetve, álljunk csak meg: itt derül fény talán először arra az írói titokra, hogy az írás fájdalmas, szenvedéssel teli művelet.”
Ha valamely professzornak egyáltalán nincs mondandója (vagy azért mert momentán, vagy azért mert soha nem jut eszébe semmi), ámde írnia muszáj (scribere necesse est), mert a főszerkesztőasszonynak a liberális demokráciában is megjön (pontosabban még mindig megvan) a havilapja, nos, akkor az a professzor szükségképpen fog „tömény eufóriáról”, „koksz élményről” (illetve „majdnem koksz élményről”) s hasonló sületlenségekről locsogni – a tocsogó havilapban.
Mihancsikék azért vélik magukat erőnek erejével a magyar kultúra, a „magyar intellektuális teljesítmény” autentikus letéteményeseinek, mert valószínűleg érzik: olyanok ők, akár a segg. Együtt is, külön-külön is. Valószínűleg sejtik: roppant műveletlenek. Ti. a műveletlenség fogalma nem az jelenti, hogy a professzor tudatlan, olvasatlan, tanulatlan, iskolázatlan, hanem azt jelenti, hogy a professzor tudása (a memóriájában fölgyülemlett ismerethalmaz) gyakorlatilag egy fabatkát sem ér, az általa elolvasott, megtanult szövegből, tananyagból semmi érdemi nem jut eszébe, s főként nem akkor, ha szükség volna egy-egy épkézláb gondolatra, asszociációra (pl. kritikaírás közben).
Almási professzor szerint Nádas és Mihancsik beszélgetéséből „derül fény talán először arra az írói titokra, hogy az írás fájdalmas, szenvedéssel teli művelet”.
Talán. Szenvedéssel teli művelet. Annak, aki műveletlen. Mert ismeri ugyan József Attilát (persze az is lehet, hogy nem ismeri – én már semmin sem lepődnék meg!), csak hát épp az a vers nem jut eszébe (ahogy Hajas Henrik szokta volt – sűrűn – mondani: „most nem ugrik be”), amely a professzori kritika tárgyára vonatkozik.
A kultúra
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Itt ugyebár le van írva minden (s akkor még a költeménynek csupán egy rövid részletét idéztük), a „mindenen” belül nyilván az alkotás „fájdalma, szenvedése” és kvázi eufóriája is (mint nem lényegi mozzanat), míg Nádas professzor marinénis, józsibácsis töménységű filózása meg sem közelíti a József Attila-i mélységet.
Teljességgel érdektelen a puszta nyivákolás: az alkotó alkotás közben ezt érzi meg azt érzi, és hogy fáj néki az írás, meg hogy szenved tőle meg minden a világon.
Milyen a mű, ez a kérdés! De, tegyük föl, Nádas bölcselete megközelíti József Attiláét, illetve ne tegyük, mert akkor válik csak igazán elképesztővé Almási Miklós professzori pallérozatlansága: „Itt derül fény talán először…”.
Talán. Először. Nem tudod biztosan, öreg? Olvasd el, alapirodalom: az egyik vers 1936-ban, a másik 1937-ben született, „szenvedéssel teli” („Lovak, bikák, / kiket, hogy húzzatok igát, / herélnek, rijjátok: Nagyon fáj”), kokszélményes erufóriával. „Nekem sikerült (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál”.
Íme, itt a költeményem.
Ez a második sora.
K betűkkel szól keményen
címe: „Költőnk és Kora”.
Úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora…
Úgy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;
ahogy zúg a lomb, a tenger,
ahogy vonítanak éjjel
a kutyák…
[…]
Űr a lelkem. Az anyához,
a nagy Űrhöz szállna, fönn.
Mint léggömböt kosarához,
a testemhez kötözöm.
Nem való ez, nem is álom,
úgy nevezik, szublimálom
ösztönöm…
József Attila: a lelkemet, „Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm”.
Almási professzor: „a lélek – ami korábban mindig egy volt a testtel, kísérte [Nádas testét]… A lélek, amint magában megmutatkozik” (erről még bővebben alább).
Pontosan ez teszi röhejessé a tanszéki takony-pedellust (vö. Csepeli), mármint a tény, mely szerint a professzornak is sikerült fölfedeznie a langyos vizet, „talán először”, vagyis miután a forró újházi tyúkhúslevest már megfőzték (mások), egyedül a Nagy Esztéta Professzor (NEP) nem tud róla (szinte semmit).
Még egy közhely: Edison állítja, „a zseni egy százalék tehetség, 99 % szorgalom”. És 0 % kínlódás, ugyanis matematikailag így jön ki a fizikus képlete. Az edisoni „szorgalom” természetesen magában foglalja a szakmai-művészi rutint is. Egyébként – mutatis mutandis – erről beszél József Attila Vágó Mártának.
Az alkotás kb. ennyi: „Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora”.
József Attila szerint nem az alkotás, mint folyamat (annak „fájdalma”, „eufóriája”) van az „értelemnél tovább”, hanem az ihlet, illetve az abból származó katarzis; nagyon nem ugyanaz a kettő.
Tessék nekem elhinni: Nádas Péter még nem is élt a huszadik század harmincas éveiben (Edison 1931-ben, József Attila 1937-ben halt meg, Nádas 1942-ben született)!
Hadd kérdezzem meg: nem röstelli magát a professzor úr!? Almási tudós „affektusai” talán nem a helleri birkaistállóban „épültek le”?
Nem. Illetve igen. Ugyanis ezt írja a Mozgó Világban: „Mihancsik 1997-ben több magnóbeszélgetést folytatott Nádassal, ennek egy része elhangzott a rádióban, ez a kötet viszont a teljes anyag. Interjúkötet. Később a halál közeli állapot boldog rémületét Nádas meg is írta – Saját halál címmel. Itt azonban ez – a dialógus következtében – elevenebb, dinamikusabb. Mert van opponencia is, meg inspiráció a továbbgondolásra”.
Ennél lesújtóbbat egy műalkotásról készakarva sem írhatna a kritikus: a mű (amely elvileg „bontatlan egész”) nem eléggé eleven, dinamikus. Mert hiányzik belőle Zsófika nénike „opponenciája”. Persze lehet ez a kritikus véleménye, minden további nélkül, ám akkor be kell bizonyítani: a Saját halál című kisregény nem „A műalkotás”.
„A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot”.
Tételezzük föl, József Attila nem hülye! Természetesen csakis egy esztétaprofesszor lehet igazán okos, te tegyük föl, a költőzseni sem hülye! Tegyük föl, indokolt a kérdés: mit lehet a már elkészült („műgész”) műalkotáson „továbbgondolni”? Lehet valamit „továbbgondolni” (persze akkor sem Zsófi néni „opponenciáját” javaslom hozzá segítségül), ám az a „valami” minden lehet, csak nem „A műalkotás”. Még akkor sem, ha egy kitüntetett magyar letéteményes fájdalmas eufóriájából bugyborékol elő.
Az írónak nem a gondolkodás, a „továbbgondolkodás” a dolga, hanem az írás! Hofi: „ne szenvedjen, mondja!”. Nem filozofálunk a kisregényben, hanem fogalmazunk a kisregényben. Nem fájdalmasan, eufórikusan, „csak” normálisan. Nem talán normálisan, hanem legalább közel normálisan. Míg Nádas professzor így fogalmaz a kisregényben: „A testi szenzációk felett érzett intellektuális örömnek a fájdalom mélysége rajzolja ki a határait”.
Élből. Vagyis még csak azt sem teszi hozzá nagy-magyarletéteményes gőgjében, hogy: „talán”.
Intellektuális és stiláris magyar-megtestesítőként a „szenzációk felett érzett” „mélység” (nádasilag) „határokat rajzol”. Nem szólva arról, hogy hasonlón kesergő marhaságot Babarczy professzor is közölt már, 1990-ben, tehát ő is a „Költőnk és kora” után, de még jóval a nádasi Saját halál előtt. Idézem: „Hogy a lélek készenlétéhez kell némi aszkézis, ezt a sztoikusok találták ki [ilyet a sztoikusok sem találtak ki – gf.], de nyilván sokan kitalálták már előttük is [míg Almási professzor nem a „nyilván”, hanem a „talán” határozószót használja: „talán először” – gf.], utánuk pedig újra és újra megint [talán]. A magasnak nevezett kultúra, meggyőződésem szerint, egyéb dolgok között a lélek fegyelmét szolgáló aszkézis. A lélek gyönyörét [Almásinál eufóriáját – gf.] is szolgálja, persze, de főként a közbeiktatott aszkézis [„szenvedés”] révén. Ennyiben tényleg a valláshoz hasonlít, pontosabban misztikus praxisokhoz, és Nietzsche [Almásinál Heidegger] mesternek sok figyelemre méltó gondolata volt ez utóbbiak tekintetében”.
Professzor és tanítványa. Az egyik „intellektus” hülyébb, mint a másik.
Miért? Mert nincs ott mellettük Mihancsik néni „opponenciája”. Ha ugyanis mellettük volna, a hígvelejű zagyvaság „tömény filozófiává” nemesedne. Almási professzor szerint. „Hát ez már nem beszámoló, ez tömény filozófia: a probléma, ahogy »megtörténik vele« – hogy akaratom ellenére Heideggert parafrazáljam”.
Még parafrazálni sem akar igazán. Talán „Nietzsche mestert”. Őt talán jobban lehetne, mint Heidegger mestert. Talán.
Nem akar parafrazálni a professzor, ám még a legnyakasabb tudós is megtörik egyszer a magasabb szándék előtt, a legnagyobb professzor is kénytelen lesz, ha nem is mindjárt Nietzsche mestert, de legalább Heideggert parafrazálni (rescribere necesse est); igen ám, csakhogy az efféle szövegelést a magamfajta bőgatyás bunkóparasztok szánalmas seggriszálásnak nevezik. És én mondom mindezt az akaratommal megegyezően – egy mesterien landeszmani parafrázis jegyében.
Ne tedd meg, amit nem akarsz megtenni! Ha nem akarsz parafrazálni, ne parafrazálj! Ilyen egyszerű.
Egyébként azért használom ezúttal a megszokottnál is temperamentumosabban a fasz, picsa (szigorúan ebben az értéksorrendben!), továbbá a segg, hülye, barom, bunkó, paraszt stb. stb. kifejezéséket, mert így vagyok stílszerűen brutális. Tudniillik Nádas Péter szerint „nem Thomas Mann-nal van a baj” (©Almási).
Hanem?
Hanem a Thomas Mann-i „konvencióval”, a „nyelvileg is sokkírózó brutalitás” hiányával.
Erről bővebben később, most csak annyit: nem vagyok konvencionalista, én nem az a „Thomas Mann” vagyok, akit Nádas professzor mélyen lefitymál, hanem az általa kedvelt, brutális „Thomas Mann” vagyok. Különösen pedig, amikor ezt mondom: csiszolatlan lófasz a seggébe az afféle magyarmegtestesítő írónak (művésznek), aki nem elégszik meg az „ihleti szellemiséggel”, hanem – a „fogalmi szellemiséget” bitorolva – a „tömény filozófia” magasságos mélységeinek határait rajzolja körül a „szenzációk felett érzett intellektuális örömében”. Hittel hiszi a társadalombiztosított öregúr: attól, hogy volt egy látnoki infarktusa, a bölcselete is kinyílt.
Téved az öregúr! Például Babarczy Eszternek sem volt rohama, mégis azt írja a szenvedésről, ami prompt eszébe jut. Nem kell az ilyesmihez bonyolult szívműtét: „A magasnak nevezett kultúra… a lélek fegyelmét szolgáló aszkézis. A lélek gyönyörét is szolgálja, persze, de főként a közbeiktatott aszkézis révén”.
Babarczy Eszter infúzió nélkül is közbeiktatja az aszkézist bárkinek!
Míg Nádas az operáció után filozófus. Jó, de mi a különbség? Mindkét „gondolkodónál” transzcendesen szétválva gubancolódik egybe a gyönyörben szenvedő lélek a „mintha »mellette álló«” testtel.
Az alaptévedés Arany Jánosé. Arany szerint a költőnek (írónak) szükségképpen van esze, vagyis attól lesz okos, hogy költő (író). Tévedés. A művész megírja a Vörös Rébéket, majd, ha „akar” (ha kedve szottyan a „tömény filozófiára”), tudóskodhat is (joga van hozzá!), ám a kettőnek (az alkotásnak és a kékharisnyáskodásnak) semmi köze egymáshoz. Sánta Ferenc „közéleti bölcselkedése”, „tömény filozófiája” annyira lapos és repedt, mint a Vőlegény utcai flaszter, sőt még a betonjárdánál is unalmasabb, kb. olyan, mint Nádas professzor magasságos cerkával kirajzolt zsibbasztó mélysége, miközben Sánta írta meg minden idők egyik legjobb magyar regényét. Plusz a Húsz óra. Sánta Ferenc, mint művész, mint ihleti lény (olykor) maga a tökély. Sánta, mint töményfilozófus, hát, hogy is fogalmazzam, mert nagyon nem illik ám a nevekkel viccelődni, de mindegy, ha már eddig eljutottam, kimondom: mindkét lábára sánta. Heller Ágnes pedig (nomen est signum bonum) a Salamon tökénél is fényesebb, ragyogóbb filozófuszseni, míg Almási szövegei almásak. Nem diósak, nem szilvásak, nehogy félreértés legyen!, nem túrósak, nem káposztásak… nem tökös-mákosak… hanem: reszelt almásak. És persze mákosak is (kissé), ámde nem tökösek! Hanem töketlenek. Intellektuálisan.
Almási a recenzióban nem elemez, hanem infantilisan ömleng. Még a hervadt oppozícióját is ajnározva adja elő, simán leinti kritikus önmagát a kritikában: „Más kérdés, hogy Nádas részéről itt egy esztétikai princípium is fel van rúgva: az a különbség, ami az író partikuláris egyéniségét és a műben teremtett világot kommandírozó művész teljessége között feszül. Mihancsik opponál – én is –, de ezt is hagyjuk…”.
Jó, akkor hagyjuk! És már csak azért is, mert nem a művész „teljesség”, nem a művész egész, hanem a mű. A „beszámoló”. Amely vagy „műegész” (mint fentebb olvasható), vagy nem.
Nézzük ezért inkább az „egész beszámolót”!
„Az egész beszámoló…” milyen? Na, milyen? Hát milyen volna más, mint: „döbbenetes…”! Ám? „… ám különösen az a megjegyzése [Nádasnak], hogy a lélek – ami korábban mindig egy volt a testtel, kísérte; volt némi különbség a kettő között, de sohasem állt magában – most mintha »mellette állna«, azaz nézné, ahogy történnek ezek a végső pillanatok. A lélek, amint magában megmutatkozik. A normál élet más: »A lelkem ilyenkor csak figyel, kis hülyeségekbe nem szól bele. Ha nagyon lényeges dolgokban döntenék hülyén, akkor közbeszólna.« Ez most más.”
Itt persze nem tudni, mi „most” a „más”; a kettőspont arra utal, hogy a „kis hülyeségekbe” a „normál életben” nem szól bele a lélek (csak a nagy hülyeségekbe), míg a normál ember ezt fordítva gondolná, de mindegy, ne tépelődjünk rajta, ugyanis nem ezért „döbbenetes az egész beszámoló”. Hanem azért, mert megtudjuk belőle, hogy a halál (közelsége) „más”, mint a „normál élet”. Bizony!
Egészen más! Olyan, „»mintha mellette állna«”. Mármint a lélek a test mellett. Mert a lélek „korábban mindig egy volt a testtel”: „sohasem állt magában”. Noha „volt némi különbség a kettő között”, vagyis nem volt mindig egy, de mi csekély különbségekre nem adunk, másként soha nem tudnánk meg, hogy mi a „döbbenetes” az „egészben”. Nos, az a döbbenetes az egészben, hogy „korábban sohasem állt magában”. És ez szerintem is döbbenetes!
babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)
… kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll...
Előzmény: cigányok ideje (13350)
Mármint kedves magában, magácskában, asszonyom?
Nem tudom, ilyesmire nem emlékszem (de az is lehet, hogy közben elszundítottam kissé, az én koromban előfordul néha), hanem: önmagában. Individualista alany. Korábban kollektivista volt, s akkortájt valóban gyakorta állt, szuverén, mondhatjuk így is: magában. Kínos paradoxon. Vesd össze: ha van mivel, hát nincsen kivel, s ha van kivel, hát nincsen mivel… (az Old man river dallamára).
Mindenesetre megnyugtató, hogy babarczyeszter (a fórum hófehér spirituálé-pacsirtájaként) mintha „nézné, ahogy történnek ezek a végső pillanatok”. Vagyis amint könyörtelenül ketyeg a biológiai pásztoróra. Mit tehetünk ellene? Egyetlen megoldás van: vegyük magunkhoz Mihancsik mesternő viagra-szövegét! Mindjárt nyeljünk is le belőle néhány mondatot, tuti, hogy segít, legalábbis nekem bevált. Professzorian megvallom, általában sem Nietzsche, sem Heidegger, sem Nagy Feró mestert nem akarom parafrazálni, ezúttal mégis muszáj megtennem: Zsófika nénitől az eszem-faszom megáll!
Tehát ott tartottunk az intellektuel-ivari fölmerevedésben, hogy (Nádas, Mihancsik, Almási professzorok professzorisága szerint) a „normál élet” más, mint az infarktusos halál. Lankadjak el (végleg), ha gondoltam volna! Ráadásul ez még mind semmi! Mert a Mozgó Világból azt is megtudjuk, mennyiben más a halál. Szó szerint idézem, ti. pontosan ezt a „kivételes [répa]teljesítményt” erektáltatta (majd ejakuláltatta ki) Zsófi néni (az ő mesteri kis kezével) Péter mester magyaros „letéteményéből”, intellektuálisan bráneri „megtestesüléséből” (vö. híres versem sokszor idézett kezdősorával: „Midőn a pöcsfej agyilag eldurran”); tehát, a Zsófi néni által opponenciált Bögyörő író úr szerint „Amikor az ember a halál közelében elveszíti a testi érzetét, akkor látja, hogy eddig tényleg mindig ott volt a lelke, kísérte, de »világnézeti okokból« ezt nem hitte el”.
Na kérem szépen, immár valóban méltán sikkanthat egy diszkréten kéjeset babarczyeszter (sóvár örömében), ugyanis ettől a szövegtől énnékem (persze csakis Zsófika néni múlt-havilapos közvetítésével, mert buzi azért nem vagyok!) úgyszólván örökre megáll. Hogy miért? Erről írok legközelebb…
És hogy addig se töltsük az időt hiába, énekeljünk el együtt egy szép Cseh-magyar spirituálét! Aki nem tudja a szöveget, dúdoljon! Lehet szolmizálni is, kissé öregesen, de lelkesen…
Helló, Halál, öreg haver!
Négyszemközt állunk a piacon.
Helló, Halál, öreg haverom,
A faszomat megmutatom tenéked!
Csöndesen jegyzem meg (hogy ne zavarjam a zsoltár utáni áhítatot), Cseh Tamás és Bereményi Géza dala is korábban született Nádas professzor tárgyi (műtőasztali) fölismerésénél. Talán.
