Gyuri bácsi, a többre becsülő

 

 

Kezdjük Ludassy Máriával! Aki nem „többre”, hanem „nagyra becsül” (sajnos nem engem!), s teszi ezt ő is a Mozgó Világban, ám ahol Ludassy legalább nem önmagát ünnepli (mint a 80 esztendős Kornai), hanem Mihancsikot, Hellert és még sok-sok nagyszerű embertársát, szó szerint így: „nem értek egyet az általam nagyra becsült Mihancsik Zsófiával (galamus.hu, jan. 10.). Lehet, hogy Heller megérdemel egy kacsalábon forgó várat, de nem pályázati pénzek elosztásán keresztül”.

 

Részben értek egyet a filozófiatörténésszel. Miközben teljesen mindegy, hogy amúgy „nagyra becsülöm”-e a szerzőt, vagy csupán kicsire, vagy éppen semmire sem. Nem az ember a fontos, hanem a szöveg. Ráadásul éppen nem fölülemelkedettségre, hanem kisstílűségre, pitiánerségre vall, ha minden egyes hervadt oppozíciónk előtt (után) százszoros nagyrabecsülésünkről biztosítjuk azt a debattert, aki részint marhaságot beszél, részint vastagbundás (női) lélekkel okádja a másikra a „tűrhetetlen”, „alpári”, „hivatásos rágalmazó” jelzőket. Tudniillik akinek ennyire zömök a pszichéje, nem sértődik meg attól, ha – horribile dictu – olykor-olykor valamiben nem értenek vele egyet. Lehetek durva, nagyon durva, sőt akár mihancsiki módon is lópokróc, nincs ezzel különösebb baj, csakhogy akkor zokszó nélkül illik állnom azokat a csapásokat is, amelyekkel engem illetnek. Mások. A játék így stílszerű! A normális bokszoló a ringben csak egy-egy (vétlen) mélyütés után kér (őszintén) elnézést. Jól néznénk ki, ha a bunyós minden balcsapott előtt kiváló nagyrabecsüléséről biztosítaná mélyen tisztelt ellenfelét.

Ez az egyik. A másik, ami (számomra) visszatetsző, Ludassy szimpla önteltsége. Ugyanis a tárgyszerű közlés ez volna: „általában egyetértek Mihancsik Zsófiával”, vagy: „eddig még mindenben egyetértettem a szerzővel, most viszont…”.

Hogy miért ez a formula a helyénvaló? Azért, mert a „nagyra becsülöm” szintagmával inkább magamat fényezem (ami nem baj, ám teljességgel érdektelen), s csak másodsorban a „nagyra becsültet”. Az efféle nyilvános „bók” nem több mint tanítónénis vállon veregetés, nem valódi megbecsülés. Miközben persze lehet hízelgés is, vö. „hölgyem, lángész lobog önben…” stb. Egyszóval: fölösleges. Egy másik egyszóval: hamiskás.

 

És akkor most nézzük, mit állít a „nagyra becsült” Mihancsik Zsófia a nagyra becsült Galamuson, ezt írja: „Ha Heller Ágnes ötszázmillió forintot kapott volna a magyar államtól, akármilyen jogcímen, ha pusztán csak azért, hogy nyolcvanegy évesen végre kacsalábon forgó palotát vegyen magának, még ha soha többet egyetlen sort sem ír le, akkor is csak tapsolhatnánk ennek a döntésnek, és büszkék lehetnénk rá, hogy mi, magyarok, meg a mi választott képviselőink, akik az államot működtetik, tisztában vagyunk vele, hogy bizonyos kivételes teljesítmények megfizethetetlenek. Mert Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az. Ahogy Nádas Péter is az. Akiket épp olyan tűrhetetlen és alpári módon kezdtek ki a Fidesz filozófusnak, történésznek, újságírónak nevezett hivatásos rágalmazói, mint teszik most ezt Heller Ágnessel.”

 

Nem vagyok hivatásos, nem vagyok filozófus. Még kevésbé a „Fidesz filozófusnak, történésznek, újságírónak nevezett hivatásos” tollnoka. Amitől persze még rágalmazó lehetek.

Az vagyok?

Rögtön elválik.

 

Mihancsik Zsófia láthatóan nem bonyolítja magát elmélyült töprengésbe, komplex gondolkodásba a Galamuson. Nem is javasolnám neki, hisz’ még a dögletes banalitása („Heller Ágnes elsősorban és mindenekelőtt önmaga”) sem helytálló, nem üti meg a közhelyigazság szintjét. Egyszerűen hamis Mihancsik kijelentése, abban az esetben persze, ha nem azonos a „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője” azzal a hulladék spiclivel, aki a mesterét is, a barátját is beköpte (mint cecelégy) a „kommunizmusról elnevezett” totalitárius hatalom központi bizottságánál (vö. A jónevű senki és a Feketelistán című amerikai filmek mondandójával). Ha viszont azonos a komonista „muszkavezetők” dokumentált besúgója az amerikai illetőségű Arendt ungarische antikommunistájával, akkor igaza van Mihancsiknak: Heller Ágnes valóban „önmaga”.

A Feketelistán eredeti címe: Guilty by Suspicion. Ami azt jelenti magyarul, hogy a spicliség (mint kártevés) lényege szerint nem szükségképpen, nem direktben akasztják föl a meggyanúsítottat, ámde „fölakasztják, ti. a besúgott „bűn” (guilty, guilt) már a följelentés, a „rávallás” által („by”) társadalmilag realizálódik; a „suspicion” és a „guilty” mindkét filmben a denunciation, a denunciáció tartalmával azonos.

 

Heller akkor is „önmaga”, amikor hazudik, akkor is, amikor még nagyobbat hazudik, igyekezvén a korábbi hazugságait, sunyiságait megmagyarázni, elkenni, eliminálni, legitimálni, sőt heroizálni? Például így: „A megtorlásokról írottakban ugyan a valóságosnál magasabbra tettük a kivégzések számát, de mivel semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre, ezt nem tekintem hibának [én sem hibának, hanem hazugságnak tekintem – gf.]. Minden forradalomnak vannak legendái, s amíg a történetírás nem léphet színpadra, addig a legendáknak megvan a maguk jogosultsága” (Filozófiám története 140. oldal).

 

Összevissza beszél a „filozófuszseni”. Ugyanis, ha valaki rosszul tud valamit, ha nem tudja, hogy rosszul tudja, vagyis akaratlanul közöl helytelen adatot – az hiba. Nem túl nagy dicsőség hülyének lenni, nagyot tévedni, de nem is bűn. Míg viszont, aki tudja, hogy nem tudja, mégis tódít egy jókorát, anélkül nyilván, hogy világossá tenné az olvasó számára: a közölt adat fantáziatermék – nos, ez már több mint hiba, több mint tévedés, ez bizony hazugság. Patkányattitűd. Vegyük ugyanezt szemantikailag: az a „morálfilozófus”, aki „a valóságosnál magasabbra teszi a kivégzések számát”, nem legendát terjeszt, nem csodás, mitikus történetet mesél, hanem szimplán torzít! Sőt (adott esetben, attól függően, mi lehet a szöveg hatása) értelmetlenül hergel, fölöslegesen uszít (olykor a halálba) másokat.

 

Heller Ágnes „önmaga” írja a „Központi Bizottság”-nak (az 1959-es följelentésében), betűhíven idézem: „Most szeretnék rátérni ideologiai hibáimra. Megjelent munkáimban ilyen hibákat mai szemmel sem tudok felfedezni”.

Idáig ugyebár Heller konzekvensen „hibátlan” (miként „a kivégzések számának a valóságosnál magasabbra” tevésében), vagy ahogyan Mihancsik Zsófia írja: „mindenekelőtt önmaga”. Igen ám, csakhogy a levél így folytatódik: „Kosztolányi könyvem világosan és egyértelmüen a polgári értelmiség jellemtelensége, köpenyegforgatása ellen irányult”. Hoppá! Ha Heller itt is „önmaga”, akkor önmagáról beszél értelemszerűen, mint jellemtelen, köpenyegforgató polgári értelmiségiről. Vagy ma már nem jellemtelen? Nem köpönyegforgató? Netán nem polgári értelmiségi? Lehet, ámde akkor mennyiben önmaga?

Hogy Heller fejlődik? Önmaga fejlődik kiteljesült mihancsiki „önmagává”? Ez is lehetséges, de valójában nem ez a kérdés. Hanem hogy honnan fejlődik? És főként: hová?

 

Az alábbi könyvidézetben a mai Heller beszél a korábbi Hellerről. Nyilván itt is önmaga. „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte. Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította, később meg a helyzet csak rosszabbodott. Ő irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani. Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes…”.      

 

Tehát „Gyuri bácsi” a korai Hellert „többre becsülte”, mint Hermannt (mármint az érett Heller szerint!). Miért becsülte többre? Vagy a „Kosztolányi-könyv” miatt, vagy annak dacára. Okos „Gyuri bácsi”! „Többre becsülte” azt a könyvet, amelyet az érett Heller „önmaga” minősít „rossz”-nak, szó szerint így: „Lenin etikája helyett Csernisevszkij etikájáról jelentettem meg egy (rossz) könyvet”. Ugyanakkor: „Hermann… azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte. Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította”.

Skandalum! Ugyanis ami „rossz”, az nem „idiotizmus”. Hanem „rossz”. Méghozzá zárójelben, nagyjából így: „(rossz)”. Állítja ezt az az értelmiségi nő, aki a másik értelmiségi nő szerint „elsősorban és mindenekelőtt önmaga”, s ami onnan tudható ugyebár, hogy a „Gyuri bácsi” Hermann esztétikájánál többre becsülte anno a „(rossz) könyveket”. Továbbá, mint ismeretes, Heller Ágnes „(rossz) könyve” régen íródott! Mélyen az átkosban. Azóta már nagyot fejlődött a világ. A filozófussal együtt. Azzal a serdülő filozófussal, aki közben „önmaga” maradt. Önmaga evolúciójaként. Nem szólva arról, hogy egyazon Heller-szövegen belül is megfigyelhető az időtlen, értékálló szellemi metamorfózis: „Lukács arra ösztönzött, hogy magam is esztétikával foglalkozzam, ám engem a kor az etikához irányított. Fáradhatatlanul kerestem az összefüggéseket, melyek segítségével megérthetem a világ szörnyűségeit, az ember inmoralitását [sic.], mely elvezette a holokausztig [sic.] és a Gulagig [sic.]. Lukács szerette volna, ha már nem az esztétikáról, hanem az etikáról írok. Lenin etikáját választottam a kandidátusi dolgozatom témájául. Ígéretet tettem neki erre, ám addig-addig halasztottam a könyv megírását, amíg az évek során végül tárgytalanná vált. Nem arról van szó, hogy Lenint a ťRossz géniuszánakŤ tartottam volna, egyszerűen rájöttem, hogy Leninnek voltaképpen nincs etikája. Amúgy elfogadtam, hogy Lukács – a heideggeri értelmezés szerint – Lenint választotta hőséül, mármint azt a Lenint, akit kitalált magának. Egyébként, hogy ez mennyire fontos volt Lukács számára, jelzik a Lukács-archívumban fönt maradt leveleink is, melyekben szüntelen az ígéretem beváltását sürgette”.

 

Tehát a „filozófuszseni” Lenint még nem „tartotta a ťRossz géniuszánakŤ”, de már tudta, hogy Lenin nem az, akit Lukács „kitalált magának”. Mert „Leninnek voltaképpen nincs etikája”. Vagyishogy a „Gulag” a (Heller szerint) „utilitariánus” Lenin (Heller szerint) nem létező „utilitariánus etikájából” következik. És erre a hatvanas években Heller még nem „jött rá”. Illetve rájött (női logika!), csak nem tudta pontosan, mire jött rá. Mert – filozófusként – vagy arra jött rá, hogy „Leninnek voltaképpen nincs etikája”, vagy arra, hogy az „utilitariánizmus” nem etikai irányzat. Nem és nem! Akkor sem, ha az John Stuart Mill, Jeremy Bentham nyomán része a filozófiának. Pontosan erre, és hajjaj, de mi-mindenre jött még rá Heller Ágnes! Arra is „rájött” (időközben), hogy Lenin a „Rossz géniusza”. Bizony! Eleinte még nem jött rá, azután rájött. Fejlődés? Szerintem nem fejlődés, de nem is ez a döntő, ti. Heller maga jellemzi magát (mihancsiki „önmagát”) gyávának, hitványnak, emberileg is selejtesnek, ugyanis Heller személyiségének (mihancsiki „önmagának”) bevallottan lényegi mozzanata a sumákság: „ígéretet tettem neki [Lukácsnak], ám addig-addig halasztottam a könyv megírását…”.

(1) Miért „halasztotta addig-addig”, (2) miért nem mondta meg a mesterének, hogy valójában nem akar Lenin „etikájával” foglalkozni?

A két kérdés voltaképpen egy, s amely kérdés(ek)re Heller így „válaszol”: „Lukács arra ösztönzött, hogy magam is esztétikával foglalkozzam, ám engem a kor az etikához irányított”. Tehát nem Lukács, hanem a „kor”. Az etikához. Majd rögtön a rákövetkező mondatban (szűk 169 karakterrel alább): „Lukács szerette volna, ha már nem az esztétikáról, hanem az etikáról írok”.

Ugye?! Szegény „Gyuri bácsi”. Ő se nagyon tudta már, mit „szeretne” igazából és mit nem.

 

 

Kérdés: miért forszírozta Lukács az „etikát”, ha Heller mindegyre bizonygatta, ő már eleve kajálja az etikát? Lukács pedig az esztétikát. Mi ebben a logika? Nem tudom. Ne tőlem kérdezzék, annyit tudok, hogy van benne valami (női) logika, csak hát az (férfi ésszel) nehezen követhető. Mihancsik Zsófia érti (neki persze könnyű, benne már kifőtt a feminista agyvelő), tökéletesen érti, viszont nem árulja el. Sem a Galamuson, sem másutt. Így hát magam próbálkozom a megfejtéssel, s mivel híján vagyok minden femino-rációnak, hím-náci-fasisztamód rágalmazom meg (traduce) Hellert is, Lukácsot is! Nem beszélve arról, hogy „a legendáknak megvan a maguk létjogosultsága”.

Szóval, a következő történt az én privát legendám létjogosultsága szerint. Lukács szívből javasolta ügyeske-fontoska tanítványának: ha valóban az etika érdekli oly tántoríthatatlanul, akkor kutassa Lenin szövegeit. Írjon, fiatalasszony, valami kedveset, szépet Lenin etikájáról, teszem azt, Epikurosz, Arisztotelész, Platón, Szókratész, Descartes, Kant, Hegel, Marx, Bentham, Mill, Kierkegaard, Nietzsche, barátom, Weber… illetve a Biblia, Homérosz, Aiszkhülosz, Szophoklész, Shakespeare, Dosztojevszkij, Hölderlin, Mann, Babel, Benjamin, József Attila… gondolatainak tükrében, fénytörésében! Ez érdekes, izgalmas kutatómunka volna, akár egy bravúrosan eredeti mű is kikerekedhetne belőle – mondotta (a magam varrta legenda szerint) Lukács György. Vagy nem mondotta. Mindenestre, ha én Lukács professzor vagyok, ezt javaslom az olyan kisharisnyásan filozofkáló sertepertének, aki az etikára vetette magát könyörtelenül, az etikát nyúzza éjt nappallá téve, „fáradhatatlanul”. És még akkor is ezt javaslom – a téma különössége, érdekessége (Almásival szólva: unikalitása) okán –, ha éppen nem „Lenint választottam hősömül a heideggeri értelmezés szerint”.

Persze egy eredeti gondolat kialakításához, egy originális mű megalkotásához nem elegendő pusztán lelkesedni, „fáradhatatlanul” etikát (plusz Lenint) seggelni a könyvtárban, ahhoz több kell; több mint szorgalom, sőt több mint értelem, ahhoz már fantázia, intellektuális ihletettség szükséges (vö. legalább az értelemig!, majd tovább).

 

Lukács túlbecsülte Leninnel Heller Ágnest? Akár túlbecsülte, akár nem, végül Heller (mint „önmaga”) megígérte a Mesternek, ír valamit Vlagyimir Iljicsről. Majd ügyesen elsunnyogott a kitűzött (és elvállalt!) feladat elől. Nem én mondom, Heller rágalmazza vele „elsősorban és mindenekelőtt önmagát”.

Mackay Zsaklin 2009-es interjúja szerint Heller annakidején azt hitte, Leninnek van etikája. Majd „rájött”, Leninnek „nincs etikája”. Végül (2009-es kiadású könyvében) megint rájött (mint a szapora), hogy Leninnek mégiscsak van etikája: „Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról [idézőjel nélkül! – gf.]. Lenin, írtam, utilitariánus [vagyis J. S. Mill-i, benthami, vagyis etikai – gf.] szempontból vonta vissza a felvilágosodást” (Filozófiám története, 138).

Bonyolultan hangzik? Kétségtelen. Merthogy ily bonyolult a női-filozófiai lélek. „Elsősorban és mindenekelőtt önmaga” állítja, hogy Leninnek van etikája, míg azt is „önmaga” állítja, hogy nincs. Az egyiket a Mackay-interjúban, a másikat a könyvében. Míg Ungvári professzor azt indítványozza, „kössek bele”. Jó, de mibe? Abba, hogy van etikája Leninnek, vagy abba, hogy nincs? Melyiket vallja Heller véglegesítetten, komplettírozottan „önmaga”, ti. mindkettőt 2009-ben állítja?

 

Tehát. Férfimacsó-sovinyiszta-hímfasiszta rágalmazásom lényege szerint Heller mihancsiki „önmaga” nem értelmi evolúció, nem „szellemi átalakulás” révén áll össze, sőt sehogyan sem áll össze, hanem az csupán egy üresen zörgő, kvázi filozófiai tohuvabohu. A nagy előszeretettel rikácsoló helleri psziché dögszagú üledékének legalján egy szánalmas jobbágylélek koszlott, nyüves cselédattitűdje sunyít. Legalábbis Heller ön-szerecsenmosdató nyilatkozata erre utal: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas [a „Központi Bizottságnak” címzett] szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála [vagyis ketten játszották el a Guilty by Suspicion c. filmből Bunny, Ruth, David jelentét – gf.], és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől” (ezt a filmben Dorothy döntötte el és tette meg, csakhogy nem Dorothy a szemét spicli, a mindent és mindenkit túlélő rohadék, hanem éppen ő az, aki belefullad (belehal) a mindenkori és mindenütt létező hellerágnesek mentális mocskába).

 

Tehát. A levelet nem Heller írta (ő csak aláírta), hanem a férje diktálta! Mert ilyen az a mocskospiszkos férfitársadalom: a hímsovinista parancsol, az emancipált nő pedig engedelmesen körmöli a följelentést. Mint például Heller Ágnes. Aki csak az „utolsó két és fél bekezdést” fogalmazta „önmaga”. Rendben van, akkor idézzük a legeslegutolsó bekezdést, az utolsó négy mondatot, szintén betűhíven: „Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideologiai harcaiban részt vennék marxista filozofus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot - nap napi pártmunkámon kivül - elhatározásom őszinteségéről. /Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék./”

 

Jó szöveg. Benne van a komplett feminizmus. A nő levelet ír a „Központi Bizottság”-nak. Miért? Mert nem akar levelet írni! Nem és nem! A férje akarja, az a mocskos macsó! Legalábbis a levél elejét a férfi írja. A legvégét pedig az emancipált nő. Azt már önállóan, „önmaga” fogalmazza meg. Hogy néki, mint női entellektüelnek, fogalma sincs, miként kéne a hibáit kijavítani. Kéri ezért az elvtársakat, segítsenek, segítsenek, segítsenek... Merthogy voltaképpen semmit nem tud a filozófusnő, csak egyet tud a filozófusnő, azt viszont nagyon: nem lehet valaki „marxista filozófus” anélkül, hogy ne venne részt az „aktuális ideológiai harcban”.

Már, hogy ez tehéntőgyet apasztó marhaság? Mi tagadás, méretes baromság, de nem nagyobb, mint az például, hogy a magyartarka marha („leépülő affektusai” révén) rettentően szégyelli magát a jászol mellett „szocializálódva” (egyébiránt ez a Heller-tézis tetszik Almási professzornak a legjobban, ezért ismételgetem, igyekszem még jobban bearanyozni vele a professzor úr dicsőségben nyugalmazott professzori éveit).

 

Heller: „Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék”.

Ugyanis a filozófusnő „önmaga” már emancipált, most más nők egyenrangúsításáért harcol. Méghozzá nem is akárhogyan: tudatja az elvtársakkal, ő az etikájának „önbírálatát” is „szívesen megírná”. Ha közölnék az elvtársak (nyilván a potenciálisan önkritikus etikával), és csakis az elvtársak (!), hogy „szükség mutatkozik”-e filozófiai korrekcióra, illetve hogy mi legyen az etikai jegyzet önbírálatának szakmai tartalma.

 

Szerintem már ezért megérte Magyarországra születnünk! Ehhez hasonlót sem olvashatsz másutt, sehol, ilyen még Azerbajdzsánban sincs. A szüfrazsett individuum baltási-elvtársi szellemi útmutatásért esdekel. Majd szalad kibőgni „önmagát” a Mester férfivállain, s közben elhatározza, elválik a mocskosmacsó férjétől.

Ungarische feminism.

 

Hát igen, fasiszta egy hímsoviniszta vagyok, már ahogy itt büszkén elnézem magam, míg viszont Mihancsik Zsófia szerint „Heller Ágnes… a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is”.

Heller a mi nagy „megtestesítőnk”. „Ki dobja fel? Mindenki! Ki kapja el? Senki!!!” (©Bereményi, Gothár). Mert valójában nem a miénk. Hanem a magyaroké! Egészen pontosan: a „magyarok intellektuális teljesítményéé”. Köszönjük meg neki! Noha (s ezt már valóban fidesz-vargailag mondom), Heller igazán megfejelhette volna nemzeti „letéteményezését”, például azzal, hogy nem válik el a férjétől, hanem viszont szül még a magyarságnak pluszban négy-öt magyarpántlikás, magyarkokárdás, nagymagyartarka-intellektuális kisteljesítményt. Melyet majd a Történelem növeszt magyarosan óriássá. Merjünk a magyarok intellektuális megtestesítőjének látszani!

Ne legyen félreértés: nem állítom itt (ironizálgatva), hogy Heller nem magyar (dehogynem!), hanem épp azt állítom: én nem vagyok magyar! S nem is akarok az lenni, amíg egy Heller Ágnes a magyar-megtestesítőm. „Itthon is, a világban is”.

Ráadásul nem is egy. Mert (Mihancsik szerint) nem egyedül Heller Ágnes a mi hű letéteményesünk, hanem „Kornai János is”. És „Nádas Péter is az. Akiket épp olyan tűrhetetlen és alpári módon kezdtek ki a Fidesz filozófusnak, történésznek, újságírónak nevezett hivatásos rágalmazói, mint teszik most ezt Heller Ágnessel”.

 

Kornait már kikezdtem alpári módon. Legközelebb Nádas Péterrel jövök… Ha már egyszer oly tűrhetetlenül alpári lettem a Galamuson, azáltal, hogy nem vágódom hasra Mihancsikék fajilag domború, agyilag homorú nemzeti letéteményeskedései előtt.

 

Mihancsik szerint „Ha Heller Ágnes ötszázmillió forintot kapott volna a magyar államtól, akármilyen jogcímen, ha pusztán csak azért, hogy nyolcvanegy évesen végre kacsalábon forgó palotát vegyen magának, még ha soha többet egyetlen sort sem ír le, akkor is csak tapsolhatnánk ennek a döntésnek”.

 

Tapsoljatok! Míg mások inkább azért fizetnének (talán nem is keveset), hogy Heller „soha többet egyetlen sort se írjon le”.

Míg jómagam egy kanyi fillért se fizetnék! Sem a megszólalásaiért, sem a kussolásáért. Szerintem ugyanis még mihancsiki „önmagában” is érdektelen ez az ember. Csupán mint paradigmával foglalkozom vele, a helleriádák ugyanis jól példázzák azt a világjelenséget, mentális trendet, amelyet részint erőlködő, vergődő sznobizmusnak, részint globális elbutulásnak nevezhetnénk. Már amennyiben tűrhetetlen és alpári módon volnánk hivatásos rágalmazók.

A globális elbutulás azt jelenti, hogy a világbutaság totalizálódik, mégpedig azáltal, hogy a politikában, a közéletben, a kultúrában egyre inkább a von Haus aus korlátolt tovarisok (az Ungvári professzorok, Kornai professzorok, Heller professzorok, Tőkéczki professzorok, az Almási, P. Szűcs, Vitányi, Mihancsik professzorok, az Orbán, Gyurcsány, Schiffer, Szanyi, Vona professzorok, a Milla professzorok, az Esterházy, Ormos, Hajas, Tojás, Bánó, Vámos, Szőnyi, Kálmán, Juszt, Obersovszky, Rákay professzorok, a Giró-Szász, Kéri, Babarczy, Bayer, Betlen, Bogár, Bokros, Békesi professzorok, a Koltay professzorok, Geszti professzorok…) válnak egyre dominánsabbakká, egyre letéteményesebbekké.

 

A „professzor” fogalma alatt nagyjából azt értem, amit a Bíró Judit – Csepeli György szerzőpáros a „Takony” definíciójában fogalmaz meg (19. oldal). A „Takony” az „emberfélék” között a „maghatározhatatlanok” rendjébe s az „anyagszerűek” törzsébe tartozik. A két tudós szerint az „ember” és az „emberfélék” ugyanazon kategória; nem pontosan értem, miért, ti. az „ember”, mint ideáltípus, nincs meghatározva a könyvben, ergo ideálként nem létezik, ergo – fejlődéstörténetileg – kell, legyen különbség az „emberféle” és az „ember” között. Továbbá az „emberfélék” („emberek”) „törzsének” rögtön „egyedei” vannak, „akik” nevei (?) nagy kezdőbetűkkel írandók (szintén nem értem, miért), de most nem ez az érdekes, nem könyvkritikát írunk.

 

Bíró Judit és Csepeli György létező maghatározása szerint a „Takony” „Minden maghatározási kísérletnek ellenálló [helyesen: ellenszegülő – gf.] emberféle. Cseppfolyós, színtelen, tömény, alakját szüntelen változtatja. Lassan terjeszkedik, de mindig csak arra, amerre lehet. Amint elállják útját, engedelmesen helyet változtat. Közelségében megnő a fertőzés veszélye, ezért embertársai kerülik. Esztétikai előítéletek sújtják. Folyadékigénye nagy. Előfordulása különösen gyakori hivatalokban, tanszékeken [kiemelés – gf.], szervezetekben, ahol sem a képességek, sem a teljesítmények nem számítanak”.

 

Tehát a tanszékeken nem számítanak sem a képességek, sem a teljesítmények. Így van? Csepeliék tudják, ők dolgoznak tanszékeken. Mármost, tegyük föl, legalább a tanszéket vezető professzornak van valaminő képessége, teljesítménye! Noha Parkinson törvényének „Peter alapelve” szerint aktuálisan nincs. De, tegyük föl, Parkinson elvtárs téved! Akkor is. Az a helyzet (az idézett szócikk logikája szerint), hogy a tanszékvezető professzornak van ugyan képessége, teljesítménye, de számára (mint főnöknek) már „nem számítanak sem a képességek, sem a teljesítmények”, vagyishogy a többi (beosztott) tanár mind tökfej. Illetve, ahogyan Bíró-Csepeli írja: „Takony”. Más szóval: professzor.

 

Elfogadom. Sőt. Nekem úgy tűnik, bizonyos vonatkozásban Nádas Péter is professzor. A „bizonyos vonatkozásban” azt jelenti, hogy az író is menthetetlenül professzorrá válik, ha őt is elragadja a nyilatkozási baszdüh, pl. Mihancsik Zsófia néni kéken izzó szellemi nagyot akarásának ölében. Erről írok legközelebb…