Egyszer egy műemlékes guru mondta nekem egyszer, hogy "tudja, sokkal több maradt meg, mint hinnénk". Mert a kastélyból elvitték ugyan a vázát meg a fotelt, de sajnálták eltüzelni, tették ide, tették oda, aztán hopp, eltelt egy fél évszázad, és még mindig megvan. Mert anyag. A családi matéria kicsit más, mert döntés kérdése: anyai nagyanyám - épp ma beszélgettünk róla anyámékkal - bekötegelve itthagyta a saját papírjait (a zsidótörvények miatt egy generációnak megvolt mind, ugye), de a nagyapáméit megsemmisítette a halála előtt. Valószínűleg mert két generációval följebb akadt egy lányanya, és ez mégsem járja. Ő így döntött. És úgy is, hogy maga határozott róla, melyik fotó maradjon, melyik menjen.

Ez tudatos hagyományozás - vagy persze éppen hogy tudatos elszakadás. A legszűkebb körömben is akad olyan, aki csak az én noszogatásomra kezdett el visszabóklászni a múltba: hol van eltemetve a nagyapja, hol laktak a szülei, mielőtt ő megszülett, stb. Egyszerűen úgy alakult az élet, hogy a felmenől inkább felejtettek volna, ő meg nem volt időben résen, hogy ctrl s.

No, és akkor megint azt kérdezem: hogy lesz meg a mi hagyatékunk? Egy egyszer előhívott, kinagyított fotó évszázadot túlél. És egy megabájt? Ott voltam egyszer egy pesti külkerületben, ahol "üzenetet hagytak a jövőnek". Évszázad múlva lehet majd kibontani, és ott tanácstalankodott a fél önkormányzat, hogy mit csináljanak az eltemetett cd-vel: temessenek mellé cd-lejátszót is?