Nemrégiben megváltozott a céges levelező rendszerünk, és noha  megőrződött volna minden, úgy éreztem, itt az ideje a múlt rendezésének. (Tudjuk jól, ideje van ennek, annak, amannak - tán a kidobásnak is.) Amolyan rendes asszony vagyok egyébként, szépen dossziékban gyűjtök mindent, ami nekem fontos, így aztán dossziéstul dobtam ki százával a sok éven át gyűjtögetett leveleket, úgy döntvén, ami igazán fontos, az az ember emlékezetében, khm, szívében van. Ma meg, ha már ilyen jól belejöttem, utánadobtam háromszáz sms-t is, mert megképzett előttem, hogy egyszer végül csak elhagyom valahol a telefonomat, és rajtam ne röhögjön egyetlen török használtmobil-díler se. :-)) Na szóval, amiért ezt az egészet mesélem nektek: van annak már tíz éve is, hogy gyakran eszembe jut, a mi generációnk után mi marad majd az utókornak? Fotóink digitálisak, belehalnak majd a laptopunkba, a cd-inkez, dvd-inkhez egy idő múltán nem lesz olvasó. Telefonunk tönkremegy, viszi a levelezésünket, mailünket magunk irtjuk, hogy ne lássák a kalózok, etc. A jövő fortepanja miből fog élni? (A jövő történészeit, levéltárosait már nem is említem.)