Így kezdődik a könyv: „Korunk nem csupán a kereskedelem, hanem az eszmék világában is valóságos kiárusítást rendez. Minden olyan potom áron megszerezhető, hogy kérdés, vajon a végén egyáltalán akar-e még valaki licitálni”.
Marx „gigászi faviccének” első mondta: „Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód az uralkodó, mint »óriási árugyűjtemény« jelenik meg, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája”.
Gounod-Goethe: „eladó az egész világ”.
Mikszáth az Új Zrínyiászban: „Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől?”.
Moliére: „a pénz minden lakat kulcsa”.
Madách: „ibolyák, első követei / A jó tavasznak. Vásároljanak! / E kis virág az árvának kenyért, / És a szegénynek is szép éket ad”.
Ady: „Én nyöszörögtem. A habok / Az üzenetet egyre hozták: / Várunk. Van-e már aranyod?”
József Attila: „Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt”.
Francis Wheen: „Marx – akárcsak Jézus – legalább annyira figyelembe vette az elnyomorodás szellemi, mint gazdasági szempontjait. Mit nyer az ember, ha az egész világot megkaphatja, de cserébe elveszíti a saját lelkét?”.
Ezt kérdeztem én is (tegnap) Békesi Lászlótól. Ő mit nyert lelkileg, eszmeileg, szellemileg a „jó kis kapitalizmussal”? És azért kérdem ezt éppen tőle, mert én még embert oly boldognak, vidámnak, fölszabadultnak, szívből kacagónak nem láttam, mint amilyen Békesi volt vasárnap este a televízióban. Illetve hazudok, mert láttam. Petschnig Mária Zitát. Szintén a tévében, tegnap. Ő is szívből kacagott. Kálmán Olgával. Azon derültek (két repeső női lélek), hogy mennyire, de mennyire ostoba a kormány, Matolcsyéknak egyszerűen lövésük sincs a „jó kis kapitalizmus” lényegét illetően.
És én ezt értem is. Ezek az emberek megdöbbentően pitiánerek. Boldogan triumfálnak most, hiszen ők már a legelején megmondták ugyebár, a nagyhatalmú kollégának, a szakmabelinek, hogy Gyurikám, nem lesz ez így jó! S lám, megint nekik lett igazuk!
Igen, csakhogy meglehetősen szánalmaska e győzelmi mámor. Olyan, mintha valakiben így manifesztálódna boldogan a szellemi magasabbrendűség-tudat: „ugye-ugye, én megmondtam: temessük el Anyuka hulláját, különben megzabálják a dögevők”!
Egyébként soha nem értettem, miért elegánsabb, ha az embert – halála után – nem a vadállatok marcangolják szét, hanem a kukacok rágják pohanyóssá. Adyban, Balassiban van méltóságtudat („Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt testeknek”), míg a „piacgazdálkodás” rajongóiban egy szemernyi sincs.
Azt értem, hogy Békesi, Petschnig elfogadják a kapitalizmust (mint megkerülhetetlen adottságot), magam is ezt teszem, azt viszont egyáltalán nem értem, hogy miért örülnek is Békesiék a kapitalizmusnak. Becézgetik, dédelgetik: „jó kis kapitalizmus”, szép kis kapitalizmus, aranyos kapitalizmus…
Olyan ez, mint mikor a nő olthatatlanul lesz szerelmes abba a baromállatba, aki kíméletlenül megerőszakolta. Gyereket szül neki. Úgy érzi, szüzességének bukásával a véres erőszak lett a világ örök, kikekerített rendje; vagyis az ilyen ember számára a legyőzetés, a megaláztatás boldogságánál, a brutális megbaszottság érzeténél nincs gyönyörűségesebb mámor. Szóval, értem én ezt, mégis kiábrándító a látvány, mert, nem tudom, nekem valahogy Békesiék olyan valamiféle értelmiségiféle embereknek tűntek. Eddig. Újabb kettővel kevesebb.
Persze, mielőtt elragadtatnám magam, jelzem, árnyalt a kép, nem pontosan tudható, egyáltalán van-e Békesiben, ha nem is értelmiségi véna, de legalább valamicske entellektüel hajszálerecske. Könnyen elképzelhető, ő is csak szimpla karrierista. Mindenesetre ez olvasható az Országgyűlés honlapján megjelent életrajzában: „1968-ban – miután a gimnáziumban nem volt KISZ-tag – belépett az MSZMP-be. Ez volt a feltétele annak, hogy 1969-ben kinevezzék pénzügyi osztályvezetővé, majd 1972-ben a Pest Megyei Tanács általános elnökhelyettesévé”.
Kitűnő mondat! Tökéletesen cáfolja a bornírt hiedelmet, mely szerint a komonizmusban „hithű komonisták” bitorolták a szakmai pozíciókat. Lám, épp fordítva történt, nem úgy, ahogyan azt a mára antikomonistává magasztosult Békesiék állítják, sugallják. Valójában képzett szakemberekből lettek a komonisták (értsd: párttagok), s ez – megmosolyogtató módon – éppen Békesi életrajzából (öntudatlan, ön-szerecsenmosdató vallomásából) derül ki.
Békesinek be kellett belépnie a pártba. Nem minden esetben volt alapkövetelmény a belépés a kinevezéshez, de általában jó néven vették, ez igaz. Ugyanakkor fölvetődik a kérdés: e szörnyű, komonista kényszer azt is jelentené, hogy Békesinek közvetlenül Maróthy elvtársig kellett pedáloznia magát? Mint tudjuk, Békesi az MSZMP Budapesti Bizottságának titkáraként (Maróthy de jure és de facto helyetteseként), plusz az MSZMP KB egyik fontos munkabizottságának tagjaként próbált „csinálni egy jó kis kapitalizmust” a komonizmusból. Ez eddig világos. Mocskos komonisták! Egészen a Központi Bizottságig kényszerítették föl a szegény-szegény Békesi elvtársat, „miután a gimnáziumban nem volt KISZ-tag”. Hanem vallásos volt. Bizony ám! Legalábbis a hivatalos állítás szerint Békesit „nem vették fel az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, arra hivatkozva, hogy továbbtanulásának nincsenek meg az anyagi feltételei (édesapja két évvel korábban elhunyt). Az eltanácsolás valódi oka a család gyakorló vallásossága volt”.
A mocskos komonisták!
Na, de aztán! Hálistennek Maróthy elvtárs végül „fölvette” Békesi elvtársat. Évekig együtt imádkoztak, „gyakorolták a vallást” a Köztársaság téri ateista pártimaházban.
Maróthy elvtársat is letartóztatni! Biszku őrizetbe vétele Orbán és Matolcsy bőszült hülyeségeit „kompenzálja” (noha Orbánék KISZ-tagok is voltak a gimnáziumban!), míg Békesi akkor igazulna meg igazán, ha a komplett komonizmust tartóztatná le a demokrácia.
Szánalmasak. (Jóval szánalmasabbak Biszkunál.)
De térjünk vissza a tudós ősneofitához; ez volt a kérdésem: Kornai professzor miért nem cáfolja Francis Wheen állítását?
Ha nem tudja cáfolni, miért nem vitatja legalább?
A formális válasz kézenfekvő: egy magyar-sas-közgazdász nem kapkod angolszász legyek után. Nagyon helyes, ám épp ezért (s csak ezért!) jegyezzük meg: Wheen Marx-életrajzát 22 nyelvre fordították le, Kornai önéletrajzát 6 nyelvre, ergo közel négyszer értékesebb Wheen munkája a Kornaiénál, már persze amennyiben a nyálkás sznobok szálkás fejével gondolkodunk, értékelünk.
Nem tudom bizonyítani, viszont erősen gyanítom: Kornai professzor nem szirti sas (noha lehet, hogy annak képzeli magát), hanem csak tájékozatlan. Nem igazi tudós. Mert vagy nem ismeri azt a munkát, amelyet mindenképpen ismernie kell (ha már egyszer Marxról tart előadást), vagy olvasta a könyvet, csak épp nem ért belőle semmit, vagy pedig olvasta is, érti is, és pont ezért sumákolja el Wheen ellenvetését, úgy tesz, mintha az állítás nem is létezne.
Megítélésem szerint Kornai professzor nem készült föl tisztességesen a yokohamai előadásra. Nem olvasott el mindent, amit el kellett volna olvasnia Marxszal kapcsolatosan, hanem inkább, jó szokásához híven (vesd össze), újfent föltalálta a tapadós spanyolsuvikszot, fecsegett valamit az egyetemi katedrán, hiszen őt (80 esztendős tudós nagyméltóságát) születésnapi előadásra kérték föl a japánok, ezek a helyes kis ferdeszemű tudósprofesszorok.
Kornai János arról beszélt a yokohamai egyetemen, hogy ő anno üldözött zsidóból lett „kommunista” elvtárs. (Békesi dettó, Békesi üldözött vallásgyakorlóból lett ateista funkci. Ő közvetve, Kornai direktben.) Kornai üldözöttből lett üldöző (vö. Vajda professzor tárgyi megállapításával: az ávón, a Szabad Népnél „felülreprezentáltak voltak a zsidók”), később persze ő is tudatos komonistáva súlyosbodott, mégpedig úgy, hogy „német nyelven” olvasta el A tőkét. Ezáltal „sajátos defenzív mechanizmus épült ki az agyában”, s amely „sajátos mechanizmus” „védőgátak” láncolatát képezte (szintén az agyában), „megakadályozta a marxizmustól idegen eszmék behatolását”.
Hogy hová? Azt nem írja a Mozgó Világ.
Értelemszerűen a professzor agyába nem lehetett behatolni (mert ott állt a „sajátos mechanizmus”, mint a cövek, illetve mint a karabahi kétharmad), miközben a tanár úr cikkének az értelemhez (mint agyi jelenséghez) érintőlegesen sincs köze. Vagyis a szöveg egészéből az derül ki, hogy Kornai professzornak nem az agyába, hanem az üldözött (majd „felülreprezentáltan” üldöző) zsidólelkébe „nem hatoltak be a szocialista tanoktól idegen eszmék”. (Itt az agyi és a lelki tevékenység metaforikusan van megkülönböztetve.)
Hogy melyek „a szocialista tanoktól idegen eszmék”? Egyszerű. Vagy a feudalista, vagy a polgári (kapitalista) tanok eszméi. Ezek nem hatoltak bele. A professzor lelkébe. Miért? Mert az „agyában” már ott kepeszkedett a „sajátos mechanizmus”. Így azután: „Hiába került elém egy mű, amely vitatkozott Marxszal. Semmibe vettem, elhárítottam magam, mondván: ez az ellenség elfogult hangja”.
Míg ma már ott tart a közgazdász egyetemi tanár, hogy „elé” sem „kerül” az a „mű” (pl. Franis Wheen idézett könyve), amely „vitatkozik” a professzor primitíven antikomonista előítéletével (értsd: cáfolja azt); esetleg elékerül, csak még mindig ott defendálódik a „sajátos mechanizmus” a tanár úr agyában. Vagyis most a marxi „eszméktől” „hárítja el magát”, a marxi „tanokat” „veszi semmibe”. S teszi ezt az a „közgazdász egyetemi tanár”, akinek csak a színe váltott a fonákjára, illetve a fonákja az ellenfonákjára. Ma nem a burzsujt üldözi, mint tette azt a negyvenes-ötvenes évek derekán (petyhüdt burzsoából vídia-prolivá hirtelenült zsidó-üldözöttként), hanem az agyilag gátolt, egykori üldöző-komonista-önmagát üldözi. Ma is agyilag gátoltan.
Aki butának született, buta marad élete végéig. Maximum közgazdász egyetemi tanár válik belőle. Így hát, 80 évesen, méltán ünnepli önnön személyiségét, stílszerűen a minden gátlás nélküli neofiták „őspatkány-fészkében” (a Mozgó Világban), ahol serényen ömleng: „Felmentve éreztem magam az alól, hogy a számomra elfogadható gondolatokat ütköztessem a szemben álló gondolatokkal”.
Múlt időben! Merthogy ma már nem érzi magát fölmentve. Nincs rá szüksége, hiszen ma már objektíve, társadalmilag (akadémiai díjjal, Széchenyi-díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend közép- és nagykeresztjével megjelölten) van fölmentve a gondolkodás alól. Vagyis abszolút mértékben. Így válik a szubjektum objektummá, így bábozódik át a „közgazdász egyetemi tanár” pszichiáter-filozófus professzorrá: „Ez a szellemi állapot egyébként nemcsak meggyőződéses kommunistákra jellemző, hanem többé-kevésbé más fanatikus hívőkre is. (Hasonló következtetésekre jut Amos Oz, a nagy izraeli író remek írásában: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?) Az inkvizíció ügyésze vagy bírája, az öngyilkos merénylőket halálba küldő terrorszervezet funkcionáriusa, a hittérítő, a fundamentalista prédikátor vagy a megszállott karizmatikus politikus lehet művelt és intelligens, rendelkezhet jó intellektuális képességekkel, de a gondolkodását saját fanatikus hite mereven és áthatolhatatlanul elzárja az ellenérvek elől. Meggyőzhetetlen bármiféle higgadt, racionális érveléssel mindaddig, amíg a hit morális támasztékai erősek a saját lelkében”.
Ebben a szövegben pedig már minden megvan, ami (a nőpárti Sándor Klára szép, gyöngéd, női szavaival élve) „ocsmány” és „dögletesen undorító”.
Erről írok legközelebb.
