Neelie néni irodájától Hannah Heller „filozófiájáig”

 

 

Az antiszemitizmus oka a (relatív) nyomor; a lelki és szellemi elnyomorodás, a nyomorodó ember nyomorult nyomorultságérzete. Ez mindenkinél így van.

Az antiszemitizmus hamistudat.

Minden antiszemita (tágabban véve: minden hamisan ítélő ember) szerint a világot az abszolút Jó teremtette, így a világ eleve tökéletes. Azért rossz mégis (vs. azért látszik rossznak), mert valami külső erő rontja, nyomorítja. Vagyis idáig az antiszemita s a nem antiszemita hamis tudattal élő ember között nincs különbség.

 

Olykor még a hivatkozásaik is azonosak.

 

 

Szögezzük le: Navracsics Tibor hazudik. Sumákol.

Szögezzük le: Navracsics Tibor politikai antiszemita. Ez tény.

 

 

Aztán, hogy mi lakozik a miniszter nyüves lelkében, azon magunk is mélyen elgondolkozhatunk, ha akarunk, ámde nem akarunk, ti. a kérdés másodlagos (sőt érdektelen!), miként az is, hogy mi lakozik Navracsics főnökének fölcsúti pszichéjében (vö. föl-fölvetett csút, földed lenyúlva, kisnagy országom, újra meg újra nábob lesz a fiad). A miniszterelnök is minimum politikai antiszemita. Miért? Mert Orbánnak a vitéz, fülkeforradalmi csatába hívó (verbunkó) szavai így zördültek el Tusnádfürdőn: „genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy történeti meghatározottság miatt (…) rontottak rá a sajátjaikra Kun Béláék”.

Ilyet persze Navracsics nem mondott, tudomásom szerint hasonlót sem, de nem is kellett mondania. Navracsicsnak (a „nemzeti oldalon”) nem a direkt zsidózás a dolga, miközben persze pontosan tudja, melyik térfélen focizik, tudja, hogy a Vezére a politikai riválisait (a „nemzetietlen baloldalt”) a hazára, a „sajátjaira” rárontó ellenségnek tekinti. Orbán nevesíti is az ellenséget: „Kun Béláék”; s akik (mi ne röstelljük a szót, mondjuk ki!) a zsidók.

Orbán (kódoltan) a zsidóban jelöli meg a nemzet s a „nemzeti baloldal” (külső-belső) ősellenségét. Ez tény. Míg Navracsics ugyebár az Orbán-kormány „felelős” minisztere. Ez is tény. Itt tehát a „felelős” szó azt jelenti, hogy a minisztert nem csupán a saját szavaiért terheli felelősség, hanem a miniszterelnök szavaiért is, vagyis Navracsics Tibor, ez a művészlelkű, az alliterációk iránt igen fogékony kormányzati főtisztviselő a kunbélázó kopjások koca-korpája közé keveredett. Serényen. Elvből? Politikai prakticizmusból? Nincs jelentősége. Aki kiáll az antiszemiták mellett (s még fizetést is húz érte), az antiszemita, fogalmazzon akárhogy.

 

József Attila szerint a világot nem a Jó, nem a Rossz, hanem – végső soron – a Semmi, a „nemlét” determinálja. A világ objektíve, belső ellentmondásosságában létezik. Ezért írja József Attila, hogy jóról és rosszról nem gondolkozom, miközben Déry Tibor lényegileg ugyanezt fogalmazza meg: „a természetnek is ellenzéke vagyok, mert a farkas megeszi a bárányt, és ez igazságtalan”.

Tehát Déry sem a (Jóra rárontó) külső démonban, hanem a természet alapjellemzőjében (az ellentétek belső-diabolikus harcában) föltételezi a rosszat, az igazságtalant, míg önmagát („ellenzékiségét”) tételezi jónak. Ehhez persze erő kell.

József Attila így kezdi egyik versét: az ember „mind-mind pénzre vált reményt”, vagyis, ha megszűnik a pénz uralma, beteljesülhet a humanista remény (ámde csakis akkor!), majd József Attila így fejezi be a költeményt: „Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát”.

Mindez azt jelenti, hogy a költő szerint az ember döntően természeti lény. Na most, ezzel a jelenséggel még az „ellenzéki” Déry sem kezdhet egyebet, minthogy (művészileg, irodalmilag) szembehelyezkedik vele, s ami látszólag nem sok, illetve látszólag több mint sok, ám az emberi létezésnek (mint specifikumnak) csak úgy lehet értelme, ha az ember nem vallásos apologétává, hanem mindennek (a természetnek is, a Jónak is!) tudatos ellenzékévé válik.

 

Ezzel szemben a korlátolt (az abszolút Jó-ban hívő, a „saját abszolút igazságait” „ölelgető”) elme (alias Heller Ágnes) szerint a világ minden bajának eredendő oka az absztrakt Gonosz. Aktuálisan az antiszemita közszereplő, s aki a Gonoszt magával Heller Ágnessel azonosítja. Nos, kérlek tisztelettel, ezt bírd ki bűbájos mosolygás nélkül!

A brutálisan buta halandó könyörtelenül kimondja: Heller Ágnes zsidóként ősforrása a Rossznak, zsidóként ősgonosz, míg a közepesen (ámde meglehetősen) ostoba miniszter de jure nem mint zsidót, hanem mint bűnelkövetőt jelenti föl a „filozófust”, ráadásul gyakorlatilag önmagánál, önnön politikai apparátusának belügyminiszterénél, illetve országos főügyészénél; s amely följelentésnek – mint kiderült – nincs köze sem a joghoz, sem a bölcselettudományhoz. Budai, Navracsics éppúgy zokni a filozófiához, mint Heller Ágnes (ezzel persze nem sértegetni akarom a két derék férfiút), s mivel Helleréket a jog fölmentette, a joghoz értő följelentők bizonyítottan politikai antiszemiták, gyaníthatóan: zsigeri zsidógyűlölők. Ez így logikus, mert, ismétlem, Navracsics docens jogászprofesszor, s akiről okkal föltételezhető, hogy ok nélkül nem csinál magából hülyét, még lojális miniszterként sem.

Tegyük hozzá: a szintén ostoba Ungváriék, Radnótiék, Hellerék szerint a kormány valójában a „filozófiát támadta”. Igen ám, csakhogy az inkrimináció akadémiai filozófusoktól származik, vagyis a kormányzat nem a filozófiát, hanem („ravaszul”) a zsidókat támadta. Ez is így logikus. Ha egyszer rászánom magam, s följelentek négy (vagy öt) zsidószármazású állampolgárt (és csak zsidókat!), akkor a beadványt tökéletesen alá kell támasztanom jogilag, szakmailag, már amennyiben – pl. igazságügy-miniszterként – nem vagyok teljesen cinikus, adok valamelyest arra, hogy ne tűnjek magam is tetves antiszemitának.

 

Navracsics Tibor „versus” Heller Ágnes. A „versus” azért áll idézőjelben, mert kettejük között (bevallom, számomra kissé kacajosnak tűnő) bölcseleti ozmózis figyelhető meg.

Navracsics így fogalmaz: „Nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között, azok ugyanis egyaránt szembeszállnak a szabad [kiemelés – Gy. úr] társadalommal”, továbbá: „a kormány álláspontja világos, nem tesz különbséget az 1956-os forradalmárok százait bebörtönző egykori belügyminiszter, a bebörtönzötteket halálba küldő ügyész és a zsidókat kínzó gettóparancsnok között, mert a rendszer címkéjétől függetlenül ugyanazt a gonosz szellemet képviselik [kiemelés – Gy. úr]”, végül: „Mi Hannah Arendt [kiemelés – Gy. úr] álláspontját osztjuk, aki A totalitarizmus gyökerei című könyvében úgy érvel, hogy nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között” (forrás)”. És akkor most érkezett el az ideje a fölszabadult, őszinte mosolynak, az önfeledt kacagásnak: „Talán Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is egyike az elsőknek, aki a holocaust, majd pedig a Gulág tényével szembesülve a gonosz ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”!

 

Már, hogy Heller professzor „filozófiai” hókuszpókuszt is belezagyvál a szövegébe? Naná, hogy bőszen belekutyulja a maga obligát „metafizikai, morálfilozófiai rejtélyét”, hiszen ebből él az „originális filozófuszseni”, a különféle álfilozófiai kavargatásokból. De most nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy a tusványosi Orbán Viktor Navra-csicskájának primitív „bölcselete”, annak primitív pertraktálása majdnem szó szerint azonos Heller Ágnes primitív (szintén arendt-i ihletésű) handabandájával („Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is…”).

 

A Magyar Narancs közli: „holocaust”, „Gulág” – „Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.

 

Heller és Navracsics. Az egyikben Ábrahám Bendegúz-vére csörgedez, illetve fordítva: a történelmi Árpád misztikus Ábrahám-vére („… én nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom. Tehát ott is van egy hazám, a szó misztikus értelemében. Nem a szó történelmi értelmében, mert történelmi értelemben nekem Magyarország a hazám”), a másikban pedig Dugonics, Jellasics, Latinovits, Sinkovits, Terzics, Sulic, Alilovics besenyővére buzog kormányzatilag, s persze Nagy Laci szerb-horvát-katalánvére (gyaníthatóan egy nagy rahedli közpénzből), s talán mindegy is, mert akár így, akár úgy, Heller sem, Navracsics sem tud mondani a világról semmi érdemit. Ámde nagyon akar! Így hát mindketten az ősrelativizáló, ős-összehasonlítgató Ánja Árentovics üresfejű Gonoszától lesznek piszkosul okosak, vagyishogy mindketten a „gyűlölködés történetét” írják. Az egyik a politikai antiszemitizmus, a másik az általában vett korlátoltság golyhóstollával. Így lényegi az egyezőség. Az antiszemita tahóság az arendt-helleri idiotizmusból táplálkozik „bölcseletileg”, az elvakult-cionosta bornírtság szintén, s persze az antiszemita dőreségből is. Paralel futnak-fonódnak, egymásba-magukba bőgve-búgva, egyébiránt Hellernek is így sikerült végleg bebábozódnia. Heller nyugodtan mondhatja: „bírálom az Orbán-kormányt, bírálom Navracsics Tibort”, azt viszont már (augusztus 23-a óta) senki nem állíthatja, hogy a félvilág szeme láttára (füle hallatára) lehazugozott, kigúnyolt politikai pudligár ne értene mélyen egyet a „balliberális” „filozófuszsenivel”, méghozzá az egyik legdöntőbb filozófiai kérdésben. Nota bene a Jobbiknak is ez az álláspontja: a világ (benne a kapitalizmus) azért rossz, azért tökéletlen, mert mindegyre ráront a „genetikainak talán túlzás lenne mondani” Gonosz. Illetve hazudok, mert Baráth Zsolték, Vámos Györgyék, Fricz Tamásék, Bayer Zsolték szerint már egyáltalán nem túlzás ezt „genetikailag kimondani”. És persze Babarczy Eszter szerint sem: „zsidók pedig vannak” (ne legyen félreértés, ez nem a Magyar Narancsban, ez az Élet és Irodalomban olvasható).

 

És akkor itt érkeztünk el a kiinduló kérdéshez: van-e különbség, s ha van, miben áll az eltérés egy gilvás-gennyes Bayer, Babarczy, Baráth (a három bűvös „B”), továbbá az alamuszi (a Neelie nénileg morálisan megfektetett, ám a tusványosi Orbán által újra semjénesre vikszolt) Navracsics Tibor sunyi, áttett antiszemitizmusa, illetve egy Szabó Dezső, egy Németh László, egy Csoóri Sándor, egy Makovecz Imre… intellektuálisnak nevezett zsidóellenessége között?

 

Vagyis a múltkori kérdéstől bravúrosan jutottam el – ugyanaddig a kérdésig. Merthogy ilyen ez az átkos, kacskaringós „szellemi kalandozás”, de nincs baj, legföljebb a híresen „rendmániás” Kornai professzor nem olvassa el becses soraimat, talán túlélem, ráadásul legközelebb már valóban a fölvetett kérdésre válaszolok.