Szerkesztői Szűcs-öltések a professzori szőrös-bőrön
Kornai professzornak egyetlen mondata sem állja meg a helyét intellektuálisan, számos mondata pedig több vonatkozásában is toprongy. Például: „Összeomlott bennem a meggyőződésem morális fundamentuma”.
(1) A meggyőződésnek nincs morális fundamentuma. A meggyőződésnek logikai alapzata van, és pontosan ez különbözteti meg a hittől, amelynek – ha nem is szükségképpen, de – lehet morális talpazata. Különösen értelmetlen Kornai állítása a „kommunista meggyőződésre” vonatkozóan. Egyébként a professzor hol „hithű”, hol „meggyőződéses kommunistának” vallja magát, miközben (mint később kiderül) se hite, se meggyőződése, kommunista meggyőződése pedig végképp nem volt, soha, így azután ma is derekasan kevergeti a „hit” és a „meggyőződés” fogalmait.
A kommunizmusnak azért nincs morális fundamentuma, mert az lényegileg van túl „jón és rosszon”; voltaképppen úgy, ahogyan Nietzsche írja: „jenseits von Gut und Böse”, míg József Attila így fogalmazza meg: „Jóról és rosszról nem gondolkozok”. Sőt – mint tudjuk – a kommunizmus az „értelemnél” is „tovább” van. Ancsel Éva szerint meghatározó a különbség az erkölcs, az ethosz (εθος), illetve az éthosz (ηθος) fogalmak között, ezt írja (s bizonyítja!) az Éthosz és morál című esszéjében: „az éthosznak nincs etikai öntudata”. Vagyis a kommunizmus nem amorális, nem immorális, hanem posztmorális. A kommunizmus vonatkozásában a morál indifferens, Marxnál a kommunizmus nem az erkölcs (ethosz), hanem az éthosz alapzatán áll (pontosabban halad), s ami azt jelenti praktikusan, hogy a kommunista lehet morális lény, de nem kommunistaként. Miként a művésznek sincs folyamatosan ihlete, illetve ahogyan a műélvezőnek lényegi, de nem permanens állapota a katarzis.
Gondolkodhatunk meggyőződéses kommunistaként, cselekedhetünk hithű kommunistaként (bár ez utóbbinak semmi értelme), miközben, hic et nunc, szigorúan tartjuk magunkat az adott morál konkrét szabályrendszeréhez, nem lopunk, nem ölünk, nem paráználkodunk (legalábbis egy bizonyos életkoron túl már csak visszafogottabban).
Az erkölcsnél – intellektuálisan – nincs unalmasabb dolog. Még az etika is unalmas (attól függ persze, hogy ki műveli), míg a puszta erkölcs maga az agyhalál, s ami – ismétlem – nem azt jelenti, hogy itt és most nincs szükség morálra, hanem azt jelenti, hogy a valódi intellektus számára az erkölcs olyan, mint a kifinomult gourmand meisseni tányérján a sóba-vízbe (félig) főtt krumpli.
(2) Amikor Kornai professzor azt írja, hogy „benne” „omlott össze” a „meggyőződés morális fundamentuma”, akkor ezzel azt mondja, hogy megszűnt erkölcsi páriának lenni, ti. megrogyott tüzes pszichéjében a morál, noha épp az ellenkezőjét szeretné eldadogni a jámbor.
És hogy ez miért van így? Mert a közgazdász professzor éppoly likas fuszekli a fogalmazáshoz (von Sparstrumpf aus művelt filiszter-stiliszta), miként az ő karrieristisch főszerkesztője, az a geistig-fußkäse-blaustrumpf-takaros asszonyka, aki esztétaprofesszorként avatott lobbanékonysággal különbözteti meg Monet és Manet ecsetvonásait, s ami dicséretes dolog, ám egyáltalán nem jelenti, hogy olyan kulturális havilapot kelljen szerkesztenie erőnek erejével, melyben nem a képzőművészet, hanem az írásművészet (volna) a meghatározó momentum.
Tehát (3) a komonista Akadémiai Díjjal , a kapitalista F. E. Seidman-díjjal, az újfent komonista Állami Díjjal, az Alexander von Humboldt-díjjal, az Erasmus-éremmel, a Deák Ferenc kutatási díjjal, Széchenyi-díjjal, Francia Becsületrenddel, a Díj a Magyarság Hírnevéért ordóval, a John von Neumann Medal-lal, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, Budapest díszpolgára címmel, a Prima Primissima díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal, a Húszéves a Köztársaság Díjjal, a neofita-posztkomonista Leontief-éremmel, végül a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével kitüntetett, majdnem Nobel-díjas (értsd: Hazafias-Magyar-Nobel-díjas) tudósprofesszor azt akarta elmakogni a Mozgó Világ legendás hasábjain, hogy az ötvenes évek első felében összeomlott körülötte a kommunista hit morális fundamentuma, s ez benne, a lelkében (erkölcsi fölfogásaival ellentmondásba kerülvén) pszichés feszültséget keltett, s amely komonista-polgári hemmungot később „a gondolat erejével” sikerült föloldania.
A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.
Ami persze Kornai professzornál nem így történt, noha nagyjából ezt szerette volna szorgalmasan elnyekeregni, ám mivel dilettáns esszéista (tehát nem pusztán amatőr, hanem kifejezetten kontár, pancser, furvézer, fuser, paccer, tandler, avatatlan irodalmi himpellér), sikerült von Retirade aus kidurrantania magából épp az ellenkezőjét annak, amit közölni igyekezett szimatos környezetével magyar, majd angol, orosz, lengyel, japán és kínai (elmentek fingani) nyelven. Illetve még az ellenkezőjét sem, ugyanis a professzor idézett mondata valójában nem jelent semmit. Dacára annak, hogy mindenki hasra vágódik előtte (szerkesztő, olvasó, buta ember, nem annyira buta ember, gyakorlatilag mindenki), „holott – vagyis egy klasszikus Megyesi-parafrázissal élve – arról van szó csupán, hogy Kornai professzor egy fasz”. Ideológiai falkanyállal puhított, szakmailag zörgő-börgő, politikailag fölfittyedt szőrös-bőr.
És hogy mennyire az, lesznek még rá bizonyítékok a Mozgó Világból.
