Bocs, de kissé hosszú leszek.

 

A sürgősségi fogászati ellátás a Szentkirályi utcai klinikán volt éjjel-nappal. A Mikszáth téri egykori gangos lakóházban – aminek a bejárata a negatív sarok közelében volt – működött a Konzerváló és a Fogpótlástani Klinika. Azok ablakainak egy része nézett a fás térre, az udvari rendelők előtt nem volt fa. A Krúdy Gyula utca indulásánál volt a gyermekrészleg, ahol pl. a kétméteres Szívós István kezelte a kisgyerekeket nagy türelemmel.

 

A Mikszáth téri klinikák úgy működtek – mintha ezt is már leírtam volna korábban –, hogy háromféleképpen lehetett bekerülni.

 

1. Egy körzeti fogorvos beutalta a beteget azzal, hogy ő képtelen szakmailag megoldani a problémát. Valószínűleg ilyen sohasem történt.

 

2. A beteg vállalta, hogy TC fogják kezelni, azaz tanulmányi célra, amikor hallgatók kezelik.

 

3. Önköltségért – főleg a külföldiek – fogadták a beteget, de akkor nem a hallgatók, hanem a tanárok kezeltek.

 

A TC kategóriában a betegek java része a hallgató rokona, ismerőse volt, ezért eléggé sajátos hangulat uralkodott a kezelőkben. Azért is hívtak ismerőst betegnek, mert probléma lett volna, ha a gyakorlati időben nem lett volna betege a medikusoknak, meg mindenféle esetet is be kellett gyakorolniuk, arra volt nekik minimum eset követelményük. Itt azokat a hátsó fogakat is megmentették, gyökérkezelték, amiket az állami rendelőkben simán kihúztak.

 

A kezelés eléggé lassú volt, mert a hallgatók nagyon óvatosak voltak, ám időnként odalépett a teremben körüljáró és minden szék után kezet mosó tanár, aki átvette a fúrót és pillanatok alatt többet végzett, mint a medikus. Szóval gyakorlatlanok voltak még a fiatalok, de mivel sok idő juthatott egy betegre, sokkal jobb volt az ellátás, mint máshol. Például egy gyökérkezelés során háromszor készítettek röntgent: előtte, közben – ez volt a tűs kontroll, amikor a betegnek tátott szájjal, a fogból kiálló műanyag tüskékkel kellett a másik emeleten lévő röntgenbe menni és úgy megvárni (15-20 percig) a film laborálását, hogy megállapítsák, elegendő mélyen van-e a gyökércsatornában a tű –, valamint a tömés végén, hogy sikerült-e a művelet.

 

A nem rokon és ismerős beteggel is más volt a medikusok kapcsolata, mint máshol. Például volt olyan, hogy egy beteg lakásán este nyolckor becsöngetett az NDK-s medikus, hogy csak szól, hogy másnap nem 8-ra, hanem 11-re kell mennie kezelésre...

 

Itt az anyagok is korszerűek voltak, például az akkoriban ritka porcelánfog pótlást is ingyen megcsinálták, amit akkoriban egyetlen fogtechnikusnő készített a városban (valószínűleg az egész országban).

 

A pótlásnál volt olyan tanár, aki aranyat ajánlott – amit sokszor platinával kevertek, mert a 24 karátos arany önmagában elég puha lett volna –, de az nem látszott, mert be volt borítva porcelán sapkával, vagy hátul volt –, de azt a betegnek kellett fizetnie, sőt a kliniika aranykönyvét az Omker Bajcsy-Zsilinszky úti egyik boltjához elcipelve megvásárolni. Ott egy kis üvegkalickában ült egy idős férfi, aki a kiutalt aranymennyiséget egy – számológépszalaghoz hasonló méretű – aranylemez tekercsből vágta le, miután sublerrel lemérte a hosszát. Ez nem sikerült mindig pontosan, ezért még vágott hozzá pici darabokat. Mndezt egy kis papír szotyolás zacskóba téve adta át a vevőnek, aki azt vitte be a klinikára. Akkoriban nagyon kevés rendelőnek volt az ilyen 24 karátos fogarany felhasználására engedélye.

 

Akkoriban évi 8 kg fogarany fogyott évente országosan – ezt az MNB Emissziós Főosztálya tartotta nyilván –, de a mai napig nem tisztázott, hogy hová lesz ez az arany elhalálozáskor, különös tekintettel a hamvasztásra. Nincs egy bátor újságíró, aki kiderítené ezt.

 

Hát ez jutott eszembe erről a fogászatiszék-fotóról.