Hős-phalloszok a komonista vész-peteszékben

 

 

A Mozgó Világ „kulturális-közéleti havilap”. Beszéltünk s még beszélünk is róla. Ám előtte nézzük a 2000 című folyóiratot, amely viszont „irodalmi és társadalmi havi lap”, illetve nézzük a 2000 szerkesztőjének, Kovács János Mátyásnak a Közgazdasági Szemle 2009 októberi számában közzétett sajátos megjegyzését: „Bródy András sokáig egy humánus marxista ťújratermelésiŤ modell megalkotására tette föl az életét, Kornai Jánosnak az egész általános egyensúlyelmélettől elment a kedve, Tardos Márton pedig a létező szocializmus olyan intézményi reformjaiban bízott, melyek kizárják a sátáni megoldások lehetőségét”.

 

A „sátáni” jelzőt nemigen kedvelem (megmondom őszintén), a „sátán”-t, a „gonosz”-t mint alanyt (főnevet) se túlzottan, s nem azért, mert mintha bárki legonoszozása, leördögözése fájna a puha lelkemnek (nem fáj, magam roppant Lucifernek tartom magam), hanem azért, mert ezek a fogalmak voltaképpen nem jelentenek semmit. Illetve jelzik, hogy a szavak használója nem igazán tudja, miről beszél. Ezért átkozódik. Nem tudja, mi miért történik (szerinte) a vitatott kérdés kapcsán, ezért lesz kézenfekvő (számára) az arendt-i, helleri, tardosi… magyarázat: a gonosz Rákosi Mátyás „sátáni megoldása” volt például „az első ötéves terv irányszámainak fölsrófolása”, míg Ormos Mária történészprofesszor a sátániságot (történelmileg és szociálpszichológiailag) Rákosi csúnya tojásfejével magyarázza.

Nekem úgy tűnik, Kovács János Mátyásnak sincs túl jó véleménye a doktrinerektől. S talán joggal, ugyanis ha igaz, hogy „Kornai Jánosnak az egész általános egyensúlyelmélettől elment a kedve”, akkor két eset lehetséges: (1) Kornai életműve meghatározó jelentőségű, tudományos mérföldkő stb., csak az alkotó – valami miatt – nem ismeri föl önnön nagyságát, korszakosságát, vagy (2) Kornai rádöbbent, hogy „elméletének” intellektuális értéke, tudományos jelentősége, ha nem is matematikailag, de gyakorlatilag nagyjából a nullával egyenlő.

Valószínűleg önmaga előtt is röstelli már (valamelyest) vérgennyes antimarxizmusát, ezért magyarázgatja a Mozgó Világban – igen szánalmasan! –, hogy hát akkor ő mostanság (vagyis miután kiderült, hogy a kapitalizmus teljes virágba borulását nem a Sátán Birodalma gátolta meg 70 éven keresztül), szóval, hogy ilyenformán Kornai professzor tiszteli is Marxot meg nem is. Jellemző vallomásrészlet a Mozgó Világból, s amely szöveg a 2000 szerkesztőjének, a Közgazdasági Szemle tudós szerzőjének szarkazmusát igazolja, vagyishogy Kornai így vallotta meg eszmeileg viharosnak tűnő múltját Japánban: „Most pedig a szubjektív elbeszélés kereteibe visszatérve szólni szeretnék arról, mi az, ami számomra a leginkább tanulságos a ma is érvényes marxi gondolatokból. Ez a zseniális elme a gondolatok és analitikus eszközök valóságos zuhatagát árasztotta felénk. Ebben a rövid esszében néhány igen lényeges eszméjével szálltam vitába, és jeleztem, hogy a magam részéről nem fogadom el [kiemelés – Gy. úr] őket. Ám – ha saját nevemben szólhatok a továbbiakban is [szólhatsz! – Gy. úr] – van számos fontos marxi hozzájárulás a tudományos gondolkodáshoz, amelyet továbbra is elfogadok [kiemelés – Gy. úr], és ezeket igyekszem fel is használni”.

 

Fogalmazzunk finoman: ki nem szarja le, hogy egy Kornai mit fogad el „a maga részéről” és mit nem?!

Kornainak melyik konkrét állítása bizonyítható? Kornainak melyik konkrét ítélete állja meg a helyét konkrétan, intellektuálisan?

Marxnak melyik konkrét állítása cáfolható konkrétan?

Ezek a releváns kérdések.

Vagyis egyáltalán nem véletlen, hogy Kornai szemantikailag sem cáfolja Marxot, vagyis a „szellemi géniusznak” nem az állításaival, hanem „néhány igen lényeges eszméjével száll vitába”.

 

Milyen „eszméjével”? Who the fuck is „eszme”? Hogy jön az ide? Mi köze az eszmének a szakközgazdászi szakelemzéshez?

Kornai hol azt állítja, hogy a politikai gazdaságtan érvénytelen („Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle [kiemelés – Gy. úr] eszközt a kezembe”, szemben a „közgazdaságtannal”, amely abszolúte érvényes), hol meg azt állítja, hogy a (marxi) politikai gazdaságtan olyan diszciplína, amelynek Kornai „igen lényeges”, ám csak „néhány” „eszméjével” kegyeskedik „vitába szállni”.

 

Újra kérdem: melyik az a konkrét marxi állítás, amely konkrétan (logikailag, tudományosan) cáfolható?

Az nem érv, hogy Kornai professzor hol ezt gondolja Marxról, hol azt, hol amazt. Általában. Szerinte Marx „szellemi géniusz”, „zseniális elme” (orrba-szájba, amit akarsz), na de: „Meg szokták kérdezni tőlem, marxista vagyok-e. A feleletem egyértelmű nem. Manapság Kelet-Európában az is tagadóan felel, aki 1989-ben még nyugodtan tanította a „dial-mat”-ot vagy „pol-gazd”-ot (a doktriner marxista dialektikus materialista filozófia kurzust vagy hasonlóan dogmatikus marxista politikai gazdaságtan kurzust). Az én fenti kijelentésemnek mások a személyes előzményei. Amint az elején elmondtam: marxistaként indultam. Ám 1956 novemberében, miután a szovjet tankok már betörtek Budapestre, politikai állásfoglalásként bejelentettem a kommunista párt helyi titkárának: vegye tudomásul, hogy nem vagyok marxista. Ez sok nehézséget okozott későbbi életemben, egy olyan akadémiai világban, amelyben a szó szoros értelmében kötelező volt marxistának lenni”.

 

Nos, Kornainál hülyébb embert én nemigen ismerek. Tudniillik mindenki pontosan ennyire hülye. Na jó, egy-két kivétellel, mondjuk inkább így: a professzorok általában. Akik még eltökélt „marxistaként” ilyenek:

 

 

A Mozgó Világból tudjuk: lényegileg ötvenhat után is ilyen a tudósprofesszor, csak a komonizmus végső bukása, a tőkés fölszabadulás után válik maradéktalanul boldoggá, önti el arcát örömpír, felhőtlen vidámság, valahogy így:

 

 

Persze P. Szűcs professzor kivételével:

 

 

Ne legyen félreértés, P. Szűcs Julianna nem kívülről ilyen, s belülről is csak akkor, ha markcista kéziratot pillant meg a Mozgó Világ főszerkesztőségében. P. Szűcs professzor ma már a legeslegDemokratikusabb Koalícióban agya-ragyog, illetve a legkoalíciósabb demokráciában, mindenesetre igen liberálisan, toleránsan, pártosan, vitányisan, vásárhelyesen, bauerosan, dauerosan, s mindig csak annyira, amennyire egy liberálisan-toleránsan graciőz hölgynek vicsorognia muszáj. Merthogy nagyon muszáj!

Tegyük hozzá: még ez sem P. Szűcs professzor, hanem Kiszel professzorasszony impozáns portréja:

 

 

Hogyan jön ide?

Az antimarxista reveláció által megtermékenyült tudóslogika allegóriájaként, esztétizált megjelenési formájaként. Ne feledjük, az allegória a görög allosz (αλλος) szóból származik, s amely nem keverendő össze a phallosszal, ez utóbbi ugyanis az a professzor, aki logikailag „rendmániás”-nak tekinti magát. Szerinte Marx kikezdhetetlen (Kornai szavaival: „lenyűgöző, éles”) logikája csak annyit ér, mint egy sötét hüvelyben kimúló liberális spermasejt (a sok millió közül az egyik), mely ugyebár hiába tüsténkedett a Tünde-pete intellektuális involváltságában, valahogy mégsem lett belőle bájos Donatellácska. Soha. Biológiai törvényszerűség. Tudós-falinaptár végképp nem lett belőle! Hogy miért? Hᒠmee’ begyüttek az oroszok! Ez minden bajok forrása. A spermákat is a ruszkik ölték halomra a komonizmusban (vö. havivéres megtorlások), így csak kevés (viszonylag életképes) ondókornainak sikerülhetett a Tudományos Akadémia jó meleg (osztályvezetői) petefészkéig fölfurakodnia magát (erről bővebben alább).

Moldova fegyvert fogott, amikor visszakanyarodtak a „távozó” ruszki tankok (persze könnyű volt puskát szereznie, ti. a többi forradalmár éppen akkor hajigálta el az övéit!), de azért lássuk be: Moldova bátorsága sehol nincs a Kornaiéhoz képest, a professzor ugyanis nem lövöldözött vaktában, összevissza, hanem heroikusan toppantott a lábával a „helyi párttitkár” előtt (amúgy pedig, mint komor bikáé, olyan volt járása, mint barna éjfél, szeme pillantása), s a komonizmus képébe vágta keményen: „nem vagyok marxista”.

– Hᒠmᒠmié’ nem? – csodálkozott a fürgeeszű párttitkár.

– Azé’, me’ begyüttek a ruszkik, azé’!

Vesd össze: „János nem futott el, csak felállott szépen, / S a titkárt bevárta az utcaközépen”.

 

 

Ez pontosan így történt. Egyébként magam sem vagyok egy dupla hérosznál kevesebb, sőt több, így csupán azt nem értem, mi közük a bőszült bikáknak (a muszka tankoknak, a muszkavezető titkároknak) a marxi (vagy bármely) logikához?

Továbbá mi köze a logikához a hitnek, a bizalomnak, a lelki elkötelezettségnek? Kovács János Mátyás így fogalmaz a Közgazdasági Szemlében: „Bródy András sokáig egy humánus marxista ťújratermelésiŤ modell megalkotására tette föl az életét”.

És? Ez a feleségére tartozik, esetleg a szeretőjére (ha volt neki). Mármint, hogy kire-mire tette föl az életét a tudósprofesszor. Mit alkotott? Ez a kérdés. Valamely állítása (tétele stb.) mennyiben igazolható, mennyiben cáfolható? Kovács János Mátyás szerint „Tardos Márton a létező szocializmus olyan intézményi reformjaiban bízott, melyek kizárják a sátáni megoldások lehetőségét”.

Bízott benne. És? Később nem bízott benne. Beült a gyökér-kapitalisták pártjának parlamenti csoportjába, sőt, úgy rémlik, frakcióvezető is volt egy ideig. És? Ez mit bizonyít? Mit cáfol? Kovács János Mátyás szerint „Kornai Jánosnak az egész általános egyensúlyelmélettől elment a kedve”.

Mire én rögvest tökön szúrom magam, komolyan mondom!

Kornainak elment a kedve. Először a marxizmustól ment el a kedve (és ezt a helyi párttitkárnak is megmondta, de meg ám!!!), aztán az „egyensúlyelmélettől” ment el a kedve. Értem, de miért? Merthogy most meg kimentek a ruszkik? Orbán elzavarta őket! Ráadásul még a helyi párttitkárnak sem szólt róla, pedig rokona a párttitkár, s aki ezért úgy megsértődött, hogy alig lehetett kiengesztelni később egy rahedli murvabányával. Egyébként ezt nevezzük, Marx nyomán, felcsúti-félázsiai eredeti murvafölhalmozásnak. Vagyis csak az nem egészen világos (még), hogy Kornai professzort mi tántorította el „a marxi gondolatoktól”. Már, hogy a ruszki tankok? No-no! – ez nem ilyen egyszerű, gyerekek, ugyanis a tankok csupán a „marxistasággal” állították szembe a professzort (elment a kedve), míg a „marxi gondolat” nem azonos a „marxistasággal”. Ennyit azért már illene tudnunk! Tehát pontosan ezért teszi föl így a kérdést (önmagának) a híres professzor a Mozgó Világban: „mi ábrándított ki a marxi gondolatokból” (für alle Fälle kérdőjel nélkül).

Erre válaszolunk legközelebb (kérdőjelekkel is), mi ketten, a professzor meg én, mégpedig úgy, hogy magamra vállalom a kommentálás minden terhét, ünnepélyesen ígérem, azzal a professzor úrnak nem lesz gondja, éppen elegendő, hogy leírta, amit leírt, tőle már nem várunk többet!

 

Na most, mindez (amit eddig írtam s amit még ezután írok) természetesen csak abban az esetben érvényes, ha igaza van az Institut für die Wissenschaften vom Menschen tudós munkatársának, a budapesti 2000 s a bécsi Transit szerkesztőjének, az ELTE professzorának, Kovács János Mátyásnak, vagyis, ha Kornai professzornak valóban „elment a kedve az egész általános egyensúlyelmélettől”.

 

Ezt én nyilván nem tudhatom (kis pont vagyok hozzá), gyanúm viszont lehet. Márpedig, ha a gyanúm „különböző”, akkor a helleri zsenifilozófia (mely szerint „az igazság az, ahogyan a tényeket értelmezzük, és az mindig különböző”, „az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként” stb.) értelmében a sejtésem abszolút igazság, vagyishogy az indoklás csupán ráadás. Dacolva a helleri zsenialitással, én most nem „értelmezzem”, hanem csak rögzítem a tényeket.

Tény: ha nem volna igaza Kovács János Mátyásnak, akkor Kornai professzor nyilvánvalóan az „általános” és speciális „egyensúlyelméletével” foglalkozna. Bizonyítaná, hogy K+K=m.c² (ahol a „K+K” a Kornai-Kapitalizmus), bizonyítaná, hogy a Lehman Brothers-szel kiegyensúlyozott európai gazdaság tömege a fénysebesség négyzetével suhan a jólétinél is jólétibb Kapitalizmus felé. Kornai professzor (Bródy professzor nagy rajongójaként matematikailag is!!!) levezetné, hogy a totális pénzügyi válság (akut háborús helyzet stb.) nem érte váratlanul az „általános egyensúlyelmélet” híveit. Mert a Kornai-elmélet föltételezi, sőt nemcsak szükségszerűnek, de kifejezetten hasznosnak tartja a válságot (mint olyat), s hogy a professzor már 1971-ben tudományosan jelezte a mai krízis eljövetelét (Anti-equilibrium), illetve az „általános egyensúlyelmélet” azt is tartalmazza értelemszerűen, hogy mikor szűnik meg a válság, mikor leng ki az Ökobalance-inga a legalább részleges Ökokánaán felé (10 év múlva?, 20 év múlva?). Igen ám, csakhogy a professzor nem ezt bizonyítja (legalábbis nem Bródy-matematikailag, pl. A beruházások matematikai programozása, A gazdasági szerkezet matematikai tervezése c. Kornai-művekben), hanem helyette valami egészen szánalmas, vidéki tempóval Yokohamába kacsázik, majd ott (a szamuráj-seppuku, kamikaze-kultúra földjén) azon hőzöng, hogy ő milyen halált megvető bátorsággal vágta a szeme közé a „helyi pártitkárnak” annakidején: „nem vagyok marxista”, majd mindennek súlyos, alig-alig elviselhető következményeként vállalt a komonizmusban különféle osztályvezetői állásokat, akadémiai stallumokat, nevezzük a nevükön: pártállami funkciókat.

Ha Kornai infantilis kérkedését Heller idióta hőzöngéseivel (s a Központi Bizottsághoz címzett levelének tartalmával, stílusával) vetjük össze, akkor bizony élhetünk a gyanúperrel (persze csakis a sajátmagunkhoz ölelt abszolút igazságunk örvén), hogy az orwellien gonosz Kádár-rezsimben csak olyan ellenzéki érzelmű, gondolkodású emberek tölthettek be tudományos intézetekben vezetői tisztségeket, közép-magas pozíciókat, akik közben ide-oda-amoda jelentgettek is szépen, ügyesen. S nem föltétlenül belügyileg bekartonozottan, hatalmilag iktatva, vagyis profi módon, ahogyan azt Hellerék, Csurkáék, Esterházyék, Szabó Istvánék… csinálták, hanem „csak” fül-be-súgva. A „helyi párttitkárok” fülébe sutyorogva, s ahonnan az információ eljuthatott a legilletékesebb helyekre (már amennyiben nem épp a „helyi párttitkár” volt a legilletékesebb). Tudniillik vagy így volt, vagy nem. Vagy a permanensen osztályvezető Kornai professzor is besúgó volt (valamilyen szinten), vagy pedig nem volt a rendszer totalitárius (kafkai, orwelli) diktatúra. Vagy: Kornai is hülyén hazudozik, óvodásan hőzöng Japánban (majd a Mozgó Világban, s amely az undornak külön színezéket ad, ismerve P. Szűcs hatalomra kerülésének rövid történetét), amikor magát helleri mártírnak állítja be.

 

Kolosi Tamás nevezi a rendszerváltást az „osztályvezető-helyettesek forradalmának” (már amennyiben a múzeumok, a vendéglátóipari vállalatok – spicli-gyanús – igazgatói, vezérigazgatói relatíve, metaforikusan „osztályvezető-helyettesek”), míg én – Kornai (szövege) nyomán – a rendszerváltást a Textilipari Intézetekben, Számítástechnikai Központokban, Közgazdaság-tudományi Intézetekben senyvedő, a gyilkos muszka-komonizmust százszorosan megszenvedő osztályvezetők (és nem helyettesek!) mártír-mennybemenetelének nevezem. Tehát annyiban lehetünk lírikusabbak Kolosi Tamásnál, amennyiben olvassuk a Mozgó Világot.

Mint tudjuk, Faragó Vilmos is kolosi értelemben volt par excellence főszerkesztő-helyettes Aczél uralma alatt, ám őt kirúgták a helyettesek helyettesei (Váncsáék), Faragó máig méltatlankodik ezen, s szubjektíve joggal, az egykori istápoltjai (kegyencei?) hálátlanok voltak vele szemben, ámde objektíve semmi nyivákolnivalója nincs. Ő is csak azt tette a maga idejében, amit mindenkor minden metaforikus és nem metaforikus osztályvezető-főszerkesztő-helyettes csinál. Faragónak pechje volt. Visszakapta, amit adott. Részben Heller is visszakapta (Hankisstól), nota bene csak részben, ti. Ungváriék, Faragóék, Almásiék, P. Szűcsék, Vicsekék… máig imádják ezt a szar spiclit. Vajon miért? Futnak a mocskuk után? Nem tudjuk. Csak sejtjük.

 

Ami bizonyos: ha minden liberális, „balliberális” vértanúra „egyházat alapítanánk” (mint pl. Heller Ágnes sajátmagára), akkor országunkban a hívőlelkületű hazafiak dúskálnának a felekezeti alternatívákban.