Azt hiszem, a folyamatos egzisztenciális rettegés miatt tűnök mostanában ennyire hülyének. Én kérek elnézést, ha túl okoskodóra, pláne, ha kioktatóra sikeredett az esetleírásom.

De tény, hogy én is rettenetesen utálom ezt a helyzetet, nem is tudok vele igazán mit kezdeni. Ahogy meséltem is erről: huszonplusz éve, amikor dolgozni kezdtem, egy komolyabb cikket tényleg úgy írt meg az ember, mint egy szemináriumi dolgozatot, kutatott, interjúzott, összefoglalt, abban - kérem -, még volt matéria. Most meg én is _tanítom_ közművelődési szakembereknek, hogy az internet korában az győz, aki a sajtó keze alá dolgozik, magyarán ha szétküldenek valami frappáns, könnyen kezelhető anyagot, figyeljék csak meg, hogy perceken belül sok tucat honlapról köszön majd vissza. És igen, így lesz. Gondolhatod, hogy közben mennyire röstellem, hogy igazam van.

A legrémesebb az egészben, hogy ha ma valaki arra kíváncsi, mivel is foglalkozom én, odakattint a megfelelő helyre, és valami szégyenletes borzalmat lát: hiszen az én munkatársaimnak is töltögetniük kell a megfelelő rubrikát, hogy "frissüljön az oldal", így aztán felkerül szar-szappan-szalámi, annak rendje és módja szerint. Az meg, hogy a printben milyen remekül van szerkesztve az általam főnökölt rész, nyelvileg milyen míves, tartalmilag minő átgondolt, hát, azt meg a kutya se veszi már észre, mert napról napra kevesebben veszik meg - elvégre ott van "minden" a neten is, ingyér.

Kimentünk a divatból, el is fogunk múlni annak rendje és módja szerint.

(Ha bemutatsz egyszer a macskának, cserébe' megmutatom a kilátást a háztetőről. :) Hm? :)) )