Az antimarxizmus három al-forrása és három

al-kotórésze

 

 

Kezdjük a kotórészekkel! Az első és legfontosabb kotórész: a homlokegyenest; korszerű, tudományos elnevezésén: anti-dialektikus anti-materializmus. A második rész: az anti-történelmi anti-bakterializmus, melynek mozgalmi indulója így kezdődik: „Az én szerzőm közgazdász, közgazdász, közgazdász…”, végül a népszerű menetdal poénja: „teheti, mert kis-mutyi, nagy-mutyi, sok-mutyi Magyar Állam fizeti, hát szeretni kell”.

Igen, ezt még a cocilizmusból átigazolt bakternő írta (elő) nékünk a demokrácia első évtizedének második felében. Eörsi Istvánnak is előírta (volna)! Azt mondta a többszörösen és oda-vissza nagyharcos főbakternő, hogy aki a neo(fita)liberális mutyizó-suttyókat nem szereti (legalább most és minimum annyira, mint Kabos Gyula a „vasutyi” rózsáját), az nyilvánvalóan azért nem szereti, merthogy egy szélsőbalos fölforgató a mocskos disznaja. Eörsi is fölforgató. Tehát pontosan azért beszélünk aktív polgári bakterializmusról, mert minden bakter vasutas, de (még) nem minden vasutas bakter. Sajnos. Vagyis a harmadik alkotórész a szaktudományos antikomonizmus (erről bővebben később), míg az antimarxizmus három al-forrását maga a Nagy Szaktudós (Kornai professzor) taglalja ideológiailag az immár hamisítatlanul Nagytőkés Sínen Mozgó Világban.

 

Kornai antimarxizmusának főforrása Kornai nem-anti marxizmusa, ti. ez általában is így van: a „marxizmusból” fakad a legeltökéltebb antimarxizmus. Vagyis ami a lényeg: a főforrásnak van három al-forrása (Kornai „vonzerőnek” nevezi), melyek közül kettőről már beszéltünk. Az egyik a szerző rendmániája. Kornai professzor „német nyelven” is rendmániás, míg Marx doktor szintén „német nyelven”, s ha nem is mániásan, de rendesen ír, tehát Kornai óhatatlanul vált Marx rokonlelkévé, vagyis így lett a „vonzerő” az egyik döntő momentuma a professzor nem-anti marxista előéletének. A másik al-forrás a „sóvárgás”. Kornai „fiatal értelmiségiként” „sóvárgott” egy „átfogó magyarázat után”, s amely globális, iránymutató interpretációt Marx főművében, A tőkében vélte fölfedezni.

Végül nézzük, mit „említ” a „vonzerők” „között harmadikként” a manapság már a tőkés liberalizmus után sóvárgó professzor!

„A vonzerők között harmadikként említem, bár valójában párhuzamosan hatott a másik kettővel: érzelmileg is mélyen hatott rám Marx szenvedélyes elkötelezettsége az elnyomottak, a kisemmizettek oldalán. A sors úgy hozta, hogy 1944, az utolsó háborús év kiszakított a polgári otthon kényelméből. Pár hónapon át nehéz fizikai munkát végeztem egy téglagyárban. A többi munkás barátságosan befogadta a vézna, de igyekvő fiatalembert. Jártam a lakásaikban, akarva-akaratlan összehasonlítottam az otthoni megszokott tágas, elegáns lakást az ő szűkös otthonaikkal, az otthoni bőséges étkezést az ő sovány kosztjukkal. Kialakult és azóta is él bennem a szolidaritás érzése. A tőke megrázó olvasmány volt ebből a szempontból is, ahogy széttéphetetlenül összekapcsolódik benne a hideg közgazdasági elemzés és a meleg emberi érzés, a kizsákmányolás miatti harag.”

 

Ez egy szimpla, nyálkásan filiszteri ömlengés, sok szót nem ér, csak azért említem, mert nem akarok kihagyni a pamfletból egyetlen Kornai-sort sem, illetve azért, mert e liberál-bendőszagú, nyúlós vallomás két lényegi mozzanatra is ráirányítja a figyelmet.

Az egyik, hogy az „elnyomottak, kisemmizettek” minduntalan rájönnek: igaza van József Attilának (Vigasz), az emberek csak „tékozolják bizalmukat”, ha hisznek „a polgári otthon kényelméből” hozzájuk („szűkös otthonaikba”) aláereszkedő, irántuk „szolidaritásérzést” tápláló-mímelő, az „elnyomottak, a kisemmizettek” sorsán „borongó’, a „kizsákmányolás miatt haragvó” Kornai Jánosoknak. Rádöbbentek erre az ötvenes évek elején is (1956-ban nyilvánvalóvá tették: nem csak Gerőéket, de Nagy Imrééket, Donáthékat, Kéthlyéket, sőt Veres Péteréket, Mindszentyéket sem tudják elfogani legitim vezetőikül), majd voltaképpen ugyanerre döbbentek rá a rendszerváltás után is. Mármost a két történelmi rádöbbenés összeadásából hasznos tanulságként kijön egy jókora semmi. Továbbá az is minduntalan bizonysággá válik, hogy az egyszerű, szolid, mondjuk így: normális ember számára nincs valódi kiút. Mert vagy újra és újra rábízza sorsát (annak „irányítását”) a kizsákmányolókra, a Kornai Jánosokra (az Orbán Viktorokra, Gyurcsány Ferencekre, Vitézy klánokra, Hankissokra, Vonákra, Vásárhelyikre, Bauerokra...), így tovább „tékozolva” folyamatosan csökkenő „bizalmát”, vagy maga is gátlástalan basává, kizsákmányolóvá válik. Nincs harmadik lehetőség.

Ismerünk persze jámboran vs. sunyin „dünnyögött” meséket arról, hogy valahol, a messzi-messzi, mitikus álvalóságban létezik szolid, normális, „emberarcú” kiskapitalizmus (kispolgári-kiskert-kis-Magyarország), ám, ahogy világszinten is csökken a kizsigerelhető erőforrások (emberi és természeti potenciálok, tartalékok) mennyisége, úgy válik egyre bizonyosabbá (mind többek számára egyre világosabbá), hogy nem létezik biztonsággal kontrollálható kapitalizmus. A tőkének saját törvénye van, s amely alapállítás Marx megfogalmazásában így hangzik: „a tőkés termelési mód a termelőerők fejlődésében olyan korlátra talál, amelynek semmi köze sincs a gazdaságnak, mint olyannak a termeléshez ; s ez a sajátos korlát tanúsítja a tőkés termelési mód korlátoltságát, pusztán történeti, átmeneti jellegét; tanúsítja, hogy az nem a gazdaság termelésére szolgáló abszolút termelési mód, ellenkezőleg, a gazdaság fejlődésével bizonyos fokon konfliktusba kerül [kiemelések – Gy. úr]”.

Kornai: „Ahogy haladtam előre az olvasásban, mindinkább lenyűgözött a mű [A tőke] éles logikája, a gondolatmenet és az érvelés szigorúsága, a fogalmak használatának precizitása”; s amely szigorú, precíz, éles logika végkövetkeztetése szerint (ezt persze már én teszem hozzá) a történelem nem ért véget a kapitalizmussal. E „precíz” hegeli „logikát”, Kornaiék ma sem tudják cáfolni, ugyanakkor mélyen csalódtak a Nagy Vonzerőben (nota bene saját korlátoltságuk okán: involuntarizmus!), ezért hát úgy döntöttek, hogy akkor innentől az ő személyes („szubjektív”) csalódottságuk hivatott cáfolni a racionalizmus egyik alaptörvényét. Kornaiék szerint nem igaz, hogy ami keletkezik, meg is szűnik. Nem szűnik meg! És különösen akkor nem, ha a jelenség (pl. a kapitalizmus) nyilvánvaló belső ellentmondással terhelt. A „precíz” Kornaiék „logikája” szerint döntő érv a kapitalizmus örökkévalósága mellett, hogy az emberiség több millió éves történetéből Kornaiék „szubjektíve” megéltek cca. 50-60 esztendőt, s ez idő alatt ők személyesen tapasztalták meg: minden halandó (keletkezik és pusztul), csak a Kapitalizmus halhatatlan. És persze a Fülkeforradalom. Naponta hangzik el a zsibbadt apologéták fogatlan szájából a szellemtörténet egyik legidiótább (Churchillnek tulajdonított) bon mot-ja: a kapitalizmus, a demokrácia nem jó, de még nem találtak ki nála jobbat.

Természetesen kitalálni nem is fognak (legföljebb Orbánnak s az ő halhatatlan Jobbkezének lehet rá esélye), ti. a demokráciát sem találták ki, hanem az mintegy magától keletkezett. Majd egyszerre csak, hopp, vége lett. Majd a feudalizmusnak is vége lett. Újfent demokrácia keletkezett (Európában), s ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy na, akkor most már jöhetnek a történelemi évmilliárdok, a mai naptól minden marad úgy, ahogyan van, a viszonyok véglegesen beálltak.

 

A Teremtő által teremtett végérvényességet (fukuyamásan szólva: a „történelem végét”) mindig is a klerikális agyú tovarisok proponálták, sőt oktrojálták (különféle inkvizíciók révén), nem pedig a logikailag „rendmániás” racionalisták. S ez akkor is így van, ha Kornaiék a Teremtő paradicsomát (ma) „liberális kiegyensúlyozottságnak” nevezik. Kornaiék még azt sem tanulták meg egykori „nagy tanítójuktól”, az általuk ma is csodált „szellemi géniusztól”, hogy a kommunizmussal nem véget ér a történelem (mint ahogyan az semmivel sem ér véget!), hanem (marxi közhely) a kommunizmussal kezdődik az emberiség valódi történelme. Ha kezdődik.

 

A demokrácia nem jó. De van nála jobb. És ez még akkor is így van, ha Orbánnak újra sikerült nevetségessé tennie magát, midőn bejelentette (ő persze a libero-klerikalista Kornaiék szimpla fonákján filózgatva), hogy hát akkor majd a Fidesz-kereszténydemokrata-kormány fogja „kitalálni” itt a történelmi megoldást, már amennyiben, neadjisten, antidemokratikus módon kell a (keresztény)demokráciát megmenteni.

Na most, ha van valami értelme Orbán szövegének (márpedig van valamicske!), akkor bizony abban messze nem eredeti a miniszterelnök úr. Tudomásom szerint Magyarországon Urbán László vetette föl először konkrét tanulságként s brutális nyíltsággal (méghozzá az 1987-es „Bibó-konferencián”, az ELTE jogi karán, Gombár Csaba rá a tanúm), hogy a különféle (demokratikus és diktatórikus) politikai rezsimek alapvetően gazdasági determinációk szerint váltogatják egymást. Főként az elmaradottabb országokban. Például Chilében. Ahol olykor demokrácia van, olykor diktatúra, majd megint demokrácia (vagy valami majdnem hasonló) és így tovább a történelmi végtelenségig. Urbán arról beszélt a konferencián, 1987-ben (akkor ti. a „reformközgazdászok” már bőven a „gazdasági fordulat”, plusz a „politikai reform” lázában égtek), hogy a valódi, ütemes gazdasági modernizáció nem demokratikus nyivákolással, hanem könyörtelen racionalizmussal, ha kell, katonai diktatúrával mehet végbe. Abban nem vagyok biztos, hogy a „katonai” kifejezést is használta Urbán, arra viszont tökéletesen emlékszem, hogy Chilére, Törökországra, Dél-Koreára hivatkozott, s hogy azután sorra pattanjanak föl a padok közül a Bibó-demokraták, demokratikusan véreset hörögve, mondván: „Bibó forog a sírjában”, ámde Urbán joviálisan mosolygott. Azt mondta, neki tulajdonképpen mindegy, csináljanak a jó demokraták Bibó-demokráciát („demokratikus szocializmust”), az is finom, csak hát, sajnos, nem lesz belőle se fordulat, se reform. Gombár nem fejtette ki a véleményét, ő volt a semleges moderátor, mindenkinek rendesen megadta a szót, abbéli a pozíciójában ennyit tehetett a reform érdekében. Egyébként az egyik legérdekesebb vita volt, amelyen valaha részt vettem, s aminek persze semmi jelentősége, vagyis azt akarom mondani (orbi et urbi), hogy a mai Orbán az egykori Urbánnak csak unalmasan hangicsáló epigonja.

Miközben az egykori „marxista” buzgalmár (Kornai) ezt írja: „érzelmileg is mélyen hatott rám Marx szenvedélyes elkötelezettsége az elnyomottak, a kisemmizettek oldalán. A sors úgy hozta, hogy 1944, az utolsó háborús év kiszakított a polgári otthon kényelméből. Pár hónapon át nehéz fizikai munkát végeztem egy téglagyárban. A többi munkás barátságosan befogadta a vézna, de igyekvő fiatalembert”.

 

Mindegyre bebizonyosodik: „az elnyomottak, a kisemmizettek” „sorsán borongó”, érzelgő „kereskedők” (részint „a vézna, de igyekvő fiatalemberek”, részint a vastag, félmilliárdos tételekben utazó par excellence vigécek, vigécnők, a vértehetségtelenségükhöz képest dúsgazdag Heller Ágnesek) sorsa, illetve az elesettek, kisemmizettek, kizsákmányoltak sorsa kibékíthetetlen viszonyban áll egymással. És ezen az sem változtat, hogy a hipokrita „borongók” egy jó része történelmileg üldözött zsidó. Egyébként a nagyon buta Kornai is erről beszél a Mozgó Világban. Nagyon bután! Tudniillik minden szalondebil (olykor egészen imbecillis) agyvelő számára kézenfekvőnek tűnik: ha a zsidót is üldözik, a munkást is „üldözik” (kisemmizik, kizsákmányolják), akkor „közös a sorsuk”, s azt közösösen kell vállalniuk! Logice!

Kornaiék közül sokan így érvelnek (mármint a „marxista” Kornaiék közül): Jézus is zsidó, miközben Jézusnál nincs hűségesebb, igazabb barátja, támogatója a szegénynek.

Igen ám, csakhogy egyrészt: Jézus „jászolban született” (ahogy a Biblia írja), míg a „borongó” „zsidó” „kényelmes polgári otthonban” él (ahogyan Kornai írja), s ahová Bauerék, Vásárhelyiék – politikai portyázásaik után – mindig biztonsággal visszatérhetnek. Mint tudjuk, Gyurcsány is keserűn borongva tért haza az ő (nem is oly apró) villájába a nem túl tágas, nem túl kényelmes panellakásban tett (már-már gyalázatosan hipokrita) „vendégeskedéséből”. Továbbá, hogy „Jézus jászolban született”, nem pusztán azt jelenti, hogy Jézus is szegény, szerény, egyszerű, szolid teremtés, hanem azt jelenti, s ez a döntő, hogy: Jézus nem elnyomó. Teccik tudni?! Hanem fölszabadító. Míg az absztrakt „zsidó” fogalma a nép szemében a gátlástalan, szemforgató kizsákmányolással azonos. Egyébként Bauerék ma már nem is a kizsákmányoló minősítést, hanem annak a különféle jelzőit nehezményezik, sérelmezik, vagyis magukat nem álságos, képmutató, hanem cinikus kizsákmányolóknak tekintik, nota bene nem brutális racionalistáknak (mint Urbán), hanem a kapitalizmus fostos kis haszonélvezőinek (Vásárhelyi erről zengett ódát a Mozgó Világban).

Mindebből következően az antiszemitizmus és a nem antiszemitizmus között nincs éles határ. Eörsi elképedésére („azt hittem, a szocializmusban megszűnt az antiszemitizmus”), ez a válasz. Az antiszemitizmus lappang, hol elcsendesedik (de meg nem szűnik!), hol fölhorgad újra, ugyanis: az antiszemitizmus lényegileg nem a bornírt solymosieszterezéssel, ballibsizéssel, kunbélázással (ez „csak” a forma, a felszín), hanem lényegileg a kizsákmányolás-ellenességgel (az antikapitalizmussal) azonos. Vagyis a kizsákmányolás-ellenességnek két alapvető formája alakult ki a történelem során: az egyik a marxi logika, a másik az antiszemitizmus. A marxi logika természetesen nem azonos pl. a Kornai-féle, Tojás Gáspár-féle, Krausz Tamás-féle „marxizmusokkal”, melyek pl. thürmeri, Nagy Imre-i, rákosista alakzatukban óhatatlanul mosódnak össze az antiszemitizmussal.

A nép (ez itt neutrális fogalom, általános képződmény) a „zsidót” nem Jézussal, illetve nem a Moldova Györgyökkel azonosítja, hanem a Kornai-féle, P. Szűcs-féle „vén huncutokkal és gonosz ostobákkal”. A primitívecske, barbárocska népi fölfogás szerint pl. Moldova „nem is lehet valódi zsidó”, merthogy szegény, nyomorgó családba született, így rendes, szolid, becsületes embernek maradt minden körülmények között, és az is marad élete végéig! Szemben ugyebár a „vén huncutokkal és gonosz ostobákkal”.

Mármost annál antiszemitább a nép, mennél kevésbé tartja ostobának (mennél „okosabbnak”, „műveltebbnek”, „képzettebbnek”, illetve – ahogy Ady írja – „huncutabbnak” véli) a „gonosz zsidót”. Jómagam például a „zsidók”, „zsidóbérencek” egy részét, a Heller Ágneseket, Kornai Jánosokat, P. Szűcs Juliannákat, Vitányi Ivánokat, Faragó Vilmosokat, Vajda Mihályokat, Hajas Henrikeket, Ormos Máriákat, Tojás Gáspár Miklósokat… – viselt dolgaik, megnyilvánulásaik miatt – rongyembereknek tartom. „Szubjektíve”. Noha messze nem az a döntő (szerintem), hogy én milyen embereknek tartom őket, ti. mindennek ellenére nem vagyok antiszemita. Mégpedig azért (szerintem), mert intellektuálisan sem vélem magasabb rendűeknek a fent nevezett hitvány embereket (szemben például a szegény Hankiss Ágnesekkel, Csintalan Sándorokkal, Bayer Zsoltokkal, ők el vannak alélva, Hellerék „okosságától”, „zsenialitásától”); egyébként pedig pontosan ez lehet a mondandóm „lényegének kiemelése” (ha már a „kiemelést” reklamálták itt a múltkor).

A vakarcsokat nem gyűlöljük! Csak akkor, ha közben démonizáljuk őket. Hülyén. Például – mutatis mutandis – Hellerék, Kornaiék, P. Szűcsék, Ormosék, Gerőék, Vásárhelyiék azért átkozzák szimplán Lenint, Marxot, mert intellektuálisan nem találnak rajtuk fogást. Egyébként a szellemi nyomorékok legnyomorultabbjai még Rákosit is mélyen alulról szagolják szellemileg, és pontosan ezért gyalázzák – rasszista módon – a kopaszsága miatt is. Miközben persze antirasszizmust prédikálnak.

Tegyük hozzá a differenciáló tárgyilagosság kedvéért: a szintén kapitalista (értsd: nagyon buta) Vicsek Ferenc nem tűri el az általa moderált műsorban a kisliberális nagybetelefonálók spontán, öntudatlan, ámde annál dühödtebb rasszizmusát, például, amikor Orbánt a testmagassága miatt gúnyolják, vagy épp „szellemesen” lecigányozzák a miniszterelnököt tévében. Ezt Vicsek nem tűri. Míg az ATV más műsoraiban dühöng a vérgennyes rasszizmus. Például a zsidó-magasabbrendűség hirdetése, például karácsonykor, Jézus származására utalva (konkrétan Ungvári és Németh Sándor részéről), illetve fölzeng a turul-magasabbrendűség is, Rákosi „csúnya tojásfejére”, azzal szemben az antiszemita Nagy Imre „rendes magyar arcára” utalva (konkrétan Hajas Henrik és Ormos Mária részéről).

Szellemi férgek. Nem csoda, ha már-már a reszketésig gyűlölik a szellemes Lenint, Marxot. Én is rühellnék mindenkit, akinél butábbnak érezném magam.

 

Emeljem ki a lényeget? Jó, kiemelem: a Kornai-féle, P. Szűcs-féle, Ormos-féle, Vitányi-féle (vö. a Havas Szófia-afférral), vagyis az agresszíven korlátolt komonistázás nem egyéb, mint antiszemitizmus a fonákján. Sőt Ormos Máriánál nem csak a fonákján, hanem a „színén” is megjelenik a rasszista mocsok. Mint tudjuk, Gerő András is élből zsidózta le az ATV-ben az egyik szocialista politikust, s oly elvadultan, hogy amikor kifogásolták néhányan a nyílt zsidózást, Gerő nem bocsánatot kért, hanem még neki állt följebb, még peckesebben (s ha lehet, még idiótábban) közölte a nézővel: ő „történész”, neki „joga van” bárki származására nyilvánosan rámutatni, akár vállalja az illető a zsidóságát, akár nem; ti. az ATV-ben durván lezsidózott politikus nem közölt a származásáról, identitásáról semmit. Ezért nem írom le a nevét, az én szememben csak az zsidó, aki nyilvánosan vállalja származást (vallását, identitását stb.). Ha viszont önként tudatta, méghozzá mindenkivel, hogy ő kicsoda-micsoda, akkor onnantól nálam intellektuálisan, morálisan még Auschwitz sem lehet menlevél számára. Én még a „holokauszt-túlélőt” is spiclinek nevezem, ha egyébként az: tisztességtelen, hitvány besúgó! Így természetesen az ember értelmi képessége is független attól, hogy amúgy „holokauszt-túlélő”-e, vagy sem; a mártíromság nem üti fölül a korlátoltságot.

 

Kornaiék, mint korábban utaltam rá, manapság szervilisen igyekeznek együtt üvölteni az antiszemita és antikomonista jónéppel (a Mozgó Világban, a Magyar Narancsban, az Élet és Irodalomban, a Népszavában, az ATV-ben, a Népszabadságban, mindenütt), azt remélve, hogy a komonistázással tompíthatják a klasszikus zsidózás élét.

 

Tévesen remélik!

 

Szögezzük le: a kizsákmányolás (illetve annak különféle megjelenési formái: az éj nagy odva mélyén töprengő nemzeti nyomor, a szegénység, éhínség, ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség) népi-„értelmiségi” megtapasztalásából, kollektív tudatosulásából, jól láthatóan, nem a marxi konklúzió értése, elfogadása, hanem (az „elit” körében) a kvázi marxizmus (bornírt kontrájaként az antimarxizmus), míg a „hitetlen, csodára váró” nép körében a „jól bevált” antiszemitizmus kerekedik ki. Adorno (is) tévedett, Auschwitz óta a világ csupán annyit változott, hogy (talán) karóba (gázkamrába) nem húznak (nem vonszolnak) ma már, ám újra és újra megtapasztalt történelmi tény: az antiszemitizmus nem szűnt meg.

 

Eörsi István kérdése: miként lehetséges, hogy még mindig vannak antiszemiták, ráadásul egyre szaporodnak, mint a balhák?

Megmondom. Azért van így, mert Marx, József Attila nem bonyolult ugyan, ám a népség szemében követhetetlennek (így igaztalannak!) tűnik, miközben a marxi gondolatiság mély (a mélység és a bonyolultság nem ugyanaz!), vagyishogy az „elit” sem érti Marxot. Mélységiszonyuk van (bathophobia, „német nyelven”: Tiefenfurcht). Az emberek csak hiszik, hogy értik József Attilát. Hovatovább Marxot el sem olvassák, ámde fecsegnek róla (lesz még példa rá a Mozgó Világ Kornai-cikkéből).

Vagyis?

Marad az antiszemitizmus. A direkt zsidógyűlölet (cigánygyűlölet, idegengyűlölet, homofóbia stb.) általában a nép számára, míg az elvhű antikomonizmus (de facto antiszemitizmusként) a „balliberális elit” számára.

Akkor adódik némi zavar (persze nem az Ormos-féle, Hajas Henrik-féle, Gerő András-féle mélyhülyék között), ha a Kálmán C. Györgyök szó szerint hallják visszacsendülni ennen primitív antikomonizmusukat a Bayer Zsolt-féle zsidófalók szájából. Na, ekkor, ijedtükben, elkezdenek egy kicsit prédikálni a „relativizálás”, a „méricskélés”, az „összehasonlítgatás” helytelenségéről, s azt hiszik, hogy ezzel (a szimpla moralizálással) megoldhatóvá vált a részint történelmileg, részint gazdaságilag determinált probléma. Kérem, még a Magyar Narancsban is „összehasonlítgatnak” az amúgy pengés humanisták, ők persze valamivel intelligensebben teszik, de hát, lássuk be, ez is tipikus „méricskélés”: „Az 1919-es proletárdiktatúra terrorisztikus intézkedéseit, túszszedéseit és kivégzéseit igen alaposan vizsgálták a Horthy-korszakban született történeti munkák. Váry Albert ügyész 1922-es könyve (A vörös uralom áldozatai Magyarországon) 590 kivégzettet sorolt fel név szerint, jelezve egyszersmind, hogy alighanem még pár száz áldozatot hozzászámolhatna listájához. Váry ideiglenes végösszege máig irányadó, bár Arthur Koestler például 500-nál kevesebb kivégzettről írt egyik művében”.

 

„500-nál kevesebb”? 500-nál több? Nem teljesen mindegy? Relevánsan (értsd: történelemfilozófiailag) ugyanis a kérdés óhatatlanul így vetődik föl: mi az oka, részint a fizikai elnyomorodásnak (az éhenhalásnak vs. a túlhízásnak), részint a lelki elsivárosodásnak? Nos, erre a kérdésre a Magyar Narancs „válasza” gyakorlatilag így hangzik: nem a zsidó az oka annak, ami a kapitalizmusban rossz. Értem. Hanem viszont? Akkor micsoda? Mire a viszonylag tisztességes, ám a mafla banalitásba butult válasz: a kizsákmányoláson alapuló szisztéma nem jó, viszont nincs nála jobb, mert a rapid éhenpusztulás (vs. a túlsúlyosodás, túlhájasodás), „még mindig jobb”, mint az egalitáriusan lassú, totális elsorvadás. Ez is világos; bár ízlés dolga; ami viszont egyértelmű: ez a „válasz” intellektuális mércével mérve: nulla. Ráadásul demagógiának is kevés, mert a viszontválasz mindegyre az antiszemitizmus lesz, dafke, mely szerint a kizsákmányolás (és minden nyomor) attribútuma: a „zsidó”. Írhat akárhány „kivégzettről” „Arthur Koestler az egyik művében”. Ha viszonylag sok áldozatról ír Koestler, akkor is a „zsidó”, ha viszonylag kevésről ír, akkor is a „zsidó” a gonosz. S főként azért, mert a jónép 99,99 %-a nem tudja, ki a faszom az az Arthur Koestler, nem is érdekli. Nem szólva arról, hogy Arendt, Heller és a többi tapló szerint nem a zsidó, hanem Hitler, Lenin, Sztálin (sőt Marx) a gonosz, illetve ők az absztrakt Gonosz konkrét géniuszai.

 

Mi a különbség Morvaiék és Hellerék között? Már ami a dolog lényegét illeti.

Tegyük föl, Koestler téved, a „kivégzettek” száma a fele (250) annak, amennyit ő saccol! És? Tegyük föl, a „kivégzettek” száma a duplája (1000 fő) annak, amennyit Koestler kalibrál? És? Ahogy az arcátlanul üres közhely mondja: „egyetlen halott is sok”. Annak, akinek a kivégzők az életére törnek. Illetve 1000 halott is kevés. Annak, akinek az 1001. forradalmár-ellenforradalmár fenyegeti az életét.

Nem az az értelmes (történelemfilozófiai) kérdés, hogy hány embert végeztek ki (valakik, valahol, valamikor), hanem hogy miért ölték meg azokat, akiket megöltek! Egyébiránt minden értelmes fölvetés „miért”-tel kezdődik, míg az „értelmiségi elit” semmitől sem retteg jobban, mint ettől a jámbor kérdőszócskától, ezért az „elit” minduntalan így teszi föl a kérdést: „mi a véleményem?”, majd idülten „válaszolgat” önnön hülyeségeire.

 

Külön ajánlom a Magyar Narancs figyelmébe Eörsi László véleményét. Eörsi Heller Ágnest gyaníthatóan egy rohadt spiclinek tartja (akkor is annak véli, gyaníthatóan, ha nem így fogalmaz), ti. ezt írja: Heller egy szimpla szarházi, de mivel az Eörsi-falka illusztris tagja, meg kell védenünk, tehát tudja meg ország-világ: Heller (s innen szó szerint idézem) „Második férjével, Fehér Ferenccel A magyar felkelés rövid története címmel  írt kötetével – ami nálunk 1981-ben, szamizdatban jelent meg – hitet tett az 1956-os forradalom mellett. Ez az életút mindenképpen tiszteletet parancsol, nemcsak a mai közéleti szereplőkhöz viszonyítva”.

Jó, akkor nézzük, mi az, konkrétan, ami – Heller bevallása szerint! – „tiszteletet parancsol” a történészben, s ami nyilvánvalóvá teszi, hogy Eörsi László vagy maga is spicli (valamilyen módon, valamilyen szinten, valamilyen formában), így Eörsi voltaképpen Hellerben „mosdatja” önnön lelkének szennyes „szerecsenét”, vagy: nem olvasta – történészként!!! – sem A magyar felkelés rövid története, sem a Filozófiám története című Heller-könyvet. Vagy pedig: teljesen mindegy. Eörsi Lászlóból is úgy ömlik a mentális mocsok, miként a többi zsigeri balgából (vs. hazudozóból). Ungvári Tamás azt mondta az ATV-ben, hogy Hellernek ne a hétköznapi pondróságaiba „kössünk bele”, hanem a „filozófiai” zseni-vallomásába, ha már egyszer olyan nagy a pofánk. Mondotta, ajánlotta Ungvári. Rendben van, „kössünk bele”! Ezt írja Heller a Filozófiám történetében az ő „tiszteletet parancsoló” könyvéről: „A megtorlásokról írottakban ugyan a valóságosnál magasabbra tettük a kivégzések számát, de mivel semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre, ezt nem tekintem hibának. Minden forradalomnak vannak legendái, s amíg a történetírás nem léphet színpadra, addig a legendáknak megvan a maguk jogosultsága” (140. oldal).

 

Ha megvan, akkor az „ellenlegendáknak” is megvan. Nota bene Hellerék „elfelejtették” közölni az olvasóval a „megtorlásokról írott” könyvükben: nem ismerjük a „kivégzések számát”, de föltételezésünk szerint kb. ennyi meg ennyi lehetett stb. Miért nem ezt írták? Azért, mert ők ugyebár „jogosult legendákat” fabrikáltak. Magyarul: hazudtak. Mint két „emigráns” patkány. Sőt ma is azt állítják – elképesztő cinizmussal –, hogy nekik jogukban állt hazudozni. Merthogy ők „emigránsok” voltak. Azért az idézőjel, mert az én becses gyanúm szerint Hellerék nem emigránsok, hanem agent provocateur-ök voltak Ausztráliában is, Amerikában is, Nyugat-Európában is. Biszkuék megmajmolták velük a teljes nyugati „intelligenciát”. Természetesen nincs rá közvetlen bizonyíték, „csak” közvetett, mint pl. az idézett Heller-idiotizmus („a legendáknak megvan a maguk jogosultsága”), vagy mint pl. Hellernek a „Központi Bizottsághoz” címzett besúgói levele.

 

Természetesen még csak véletlenül sem szeretném a Heller-Fehér-Eörsi László-féle szemetet egybesöpörni a Magyar Narancs lüke („összehasonlítgató”), de korrekt tájékoztatásával („Váry Albert ügyész… 590 kivégzettet sorolt fel név szerint… Arthur Koestler… 500-nál kevesebb kivégzettről írt”), ám vegyük tudomásul: a Magyar Narancsban közölt számok sem érnek többet, mint pl. az a történelmi szám, amely szerint a magyarországi proletárdiktatúra 1919-ben volt. Történelemfilozófiai vonatkozásban a halottak száma is csupán egy pőre adat, önmagában – történelmi-tartalmi „kontextusából” kiemelten – semmit nem jelent. Sem az 500 (-nál kevesebb), sem az 590. Sőt az „ömlesztett” áldozatok száma morálisan sem jelent semmit, s nem csak azért, mert (miként a Magyar Narancs írja) „a rendszerváltással újra fölelevenítődött Váry névsora – annak ellenére, hogy abban olyan személyek is fölsoroltattak, akiket rablás, fosztogatás vagy egyenesen saját felnőtt fiuk meggyilkolása miatt ítéltek halálra a kommün négy és fél hónapja során”; ugyanis, ha nem történészi az analízis, hanem erkölcsi, moralizáló, akkor minden „kivégzés” hátterét (eredetét, okát stb.) külön-külön kell megvizsgálni. A forradalmi logika szerint még az az ember is lehet hős, aki a „saját felnőtt fiát gyilkolta meg” a forradalom idején. Lehet persze alávaló gyilkos is. Míg, ha eltekintünk a forradalmi logikától, akkor minden vétek eo ipso bűn, ami a forradalomban történik, hiszen a forradalom maga az ősbűn (a szent status quo fölforgatása stb.). Nyilván nem a hipokriták szerint. Szerintük ugyanis csak az a bűn, amelyet az ellenforradalmárok (illetve az ellenforradalmárok szerint a forradalmárok) követnek el. Így válhat valamely „forradalom” „mártírjávᔠa köztörvényes bűnöző, illetve latorrá a vértanú. Vesd össze: „a mi zsidónk nem büdös, a mi komonistánk nem bűnös, a mi köztörvényes bűnözőnk a gyilkos önkény mártírja”.

 

Mint ismeretes, Ormos Mária történész azzal igyekszik notóriusan lejáratni Rákosit az ATV-ben, hogy újra és újra elmondja: a hírhedt politikusnak „kuglifeje”, „csúnya tojásfeje” volt, nem pedig „rendes magyar arca”. Vagyis: Rákosi egy ocsmány zsidó. Ormos Mária szerint. Miközben a relatíve rigorózus Mancs így fogalmaz az idézett cikkben: „a legitimista történetíró, Gratz Gusztáv mindkét [az 1918-as és az 1919-es] forradalmat kárhoztató monográfiáját (A forradalmak kora, 1935) akadémiai díjjal jutalmazták. A Tanácsköztársaságot az elaljasult csőcselék uralmaként tárgyaló Gratz nem takarékoskodott a dehonesztáló jelzőkkel, sem akkor, amikor a kommün intézkedéseiről, sem akkor, amikor annak vezetőiről kellett ítéletet mondania. ťTársai cinikus, üres és tehetetlen fecsegőnek mondjákŤ – írta Varga (Weiss) Jenő (sic!) kereskedelmi népbiztosról, s ugyanő Korvin (Klein) Ottóról megállapította, miszerint az ťalacsony, púpos, rút külsejű ember voltŤ. A legellenszenvesebb portrét azonban vitán felül Kun (Kohn) Béláról rajzolta: ťAz alacsony, köpcös ember, akinek puffadt, durva arcvonásaiban [kiemelés – Gy. úr] különösen élvezetvágyra mutató vastag ajkai és ravasz, gyanakvó szemei tűnnek fel, az idegeneket a megrögzött gonosztevők arcára [kiemelés – Gy. úr] emlékeztetiŤ”.

 

Képzeljük el, mit mond a legitimista Gratz (Ormos) Gusztáv Kun (Klein) Béláról, ha még kopasz is a nyomorult bolsevik! Vagyis, az eddigi tudományos médiaértékelés szükségképpeni folyományaként, az ATV legközelebbi Hajas-műsorában, az immár frizurás legitimistává magasztosult Ormos (Gratz) Mária manifeszt tör majd lándzsát a „szentkorona-tan” mellett. Sőt én egyáltalán nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a harcedzett vénasszony a rendes magyar liberális éj leple alatt saját kezűleg mázolta össze zsidó-bolsevik-festékkel a mocskospiszkos („farkastorkú”) Károlyi (Klein II) Mihály szobrát. Szűcs (Pé) Julianna cipelte hozzá művészettörténészi buzgalommal a pemzlit és a festékes-köblit. Vagyis, visszakanyarodván a Mozgó Világ Kornai-cikkéhez, leszögezhetjük: az antimarxizmusnak van egy negyedik (kiegészítő) alkotórésze is, s amely nem más, mint a gratzi-ormosi legitimizmus. És ami alapvetően azért alakult így, mert: „Korvin (Klein) Ottó alacsony, púpos, rút külsejű ember”. Ormos akadémikusprofesszor történettudományos megközelítésében: a randa veres zsidónak nem volt rendes magyar háta. Ez a balliberálisan tudományos igazság. Kitartás, éljen Hajas Henrik, éljen Gratz Gusztáv!