A nyolcadik kulcs

 

 

Létezik-e kulcs, amely minden zárat kinyit? Fontos kérdés, s akit érdekelnek a lényeget érintő tudós dilemmák, olvassa el a Mozgó Világot, ti. a válasz, a válaszok válasza, minden feleletek nyolcadik kulcsa megtalálható benne, s amely kód nem más, mint ama híres, posztmodern polgári-liberális-tolvaj-kulcs: a neofita-pondró nyálkával „olajozott” antimarxizmus! Ott csikorog a Mozgó Világban, egyebek közt Kornai János („korszerűen képzett” közgazdász profi-professzor) amatőr-bölcseskedő agyi billentyűi, tekerentyűi által vezérelve: „Fiatal értelmiségiek sóvárognak valamiféle általános világmagyarázat után. Van, aki az istenhitben, esetleg valamelyik vallásban találja meg az átfogó magyarázatot. Manapság sok közgazdász vagy más korszerűen képzett társadalomtudós a racionális döntés elméletében véli felfedezni minden emberi cselekvés és társadalmi esemény magyarázatát. Az univerzális magyarázó instrumentum iránti erős igényt elégítette ki a számomra a marxizmus, pontosabban az a fajta marxizmus, amelyet a szellemi környezetemben élő marxisták magukénak vallottak és alkalmaztak. Nem jelentéktelen dilettánsokra gondolok, hanem olyan magyar honfitársaimra, mint Lukács György, a filozófus, vagy Varga Jenő, a közgazdász – világhírességek a maguk szakmájában. Úgy éreztem, hogy minél alaposabban megismerem Marxot és kiemelkedő követőit, annál biztosabban szoríthatom én is a kezembe a minden zárat kinyitó kulcsot.”

 

A „fiatal értelmiségiek” is emberek. „Haramiák”. Abban az értelemben, ahogyan: „a haramiák emberek”. Így a „fiatal értelmiségiek” is „kofák, kasok”, „csahos kutyák, nem farkasok”. Ők is alkudoznak. Vagy bölcselkednek. De leginkább együtt művelik a kettőt, s ami azt jelenti, hogy (közgazdaságilag) „mind-mind pénzre vált reményt”. A „fiatalok” általában aprópénzre, míg az állam fejőstehenének tőgyén – jogszerűen! – csimpaszkodva „filozofáló” vén kufárok nem adják alább félmilliárd forintnál. Tegyük hozzá: a József Attila-i remény nem azonos a Kornai-féle „korszerűen képzett” sóvárgással; vagyis ha a „fiatal értelmiségiek” valamelyest másfajta „haramiák”, különbek valamivel az átlagkofáknál, akkor entellektüel-másságuk éppen abban áll, hogy: nem sóvárognak. És különösen nem „racionális döntéselméletek” iránt. Mert miért is sóvárognának? Kérem, ha valaki a racionalitás iránti elmeérzékenységgel született (von Geburtshaus aus értelmes, rátermett), akkor számára a gondolkodás eo ipso természetes közeg. Mint pisztrángnak a patakvíz. Míg a Mozgó Világban filózgató dr. prof. Szakbarbár professzor „logikája” szerint Kodály Zoltán sóvárgott a szolmizálás után.

Tessék nekem elhinni: Kodály éppen attól Kodály, hogy nem sóvárog, hanem fogja azt do-re-mi-fát, és könyörtelenül szolmizál vele! Ez a fesztelen létállapota. Az értelmiségi pedig azáltal értelmiségi, függetlenül a korától, képzettségétől, hogy ő sem sóvárog, hanem gondolkodik. Ha pedig „világmagyarázaton” gondolkodik, akkor azon, de mindig az unikális agyvelejével dolgozik.

 

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

 

A „fasiszta kommunizmus” szóösszetétel nyilvánvalóan nem azt jelenti József Attilánál, amit a különféle rendű-rangú, színű-szagú „összehasonlítgatók” belemagyaráznak a híres szintagmába (a Kornai-, Ormos-, Heller-féle „relativizálók” az egyik, a Bogár-, Tőkéczki-, Schmidt Mária-szerűek a másik oldalon, a Gerő Andrások, Babarczy Eszterek pedig ügyesen, „középen” könyöklődve), hanem azt mondja József Attila, hogy a gyermeknek is, a felnőttnek is (vö. Thomas Mann üdvözlése) mesére van szüksége. Minden embernek. Horribile dictu még a „fiatal értelmiséginek” is! Túl azon persze, hogy az ember specifikuma abban áll, hogy alapvetően természeti, másodsorban isteni meghatározottságú lény. Talán még a „fiatal értelmiségi” is. Az ember tudati viszonyulásait (így a gondolkodását is) döntően az életben maradás, a szaporodás, illetve a megélt vagy „csak” látens haláltudat határozza meg. S ha elfáradtunk természeti-isteni meghatározottságainkban, akkor: „pihenni vágyunk”. Részint a „nyugalmas ágyat” áhítjuk, részint azt, hogy: „ne menj el, mesélj”. Igen ám, csakhogy a rossz (új, újabb és még újabb) kollektív mesék valójában csalfa ideákról, kancsi ábrándokról szólnak. „Fasiszta kommunizmusokról”: „fasiszta” szocializmusról, „fasiszta” nácizmusról… „fasiszta” fasizmusról… „fasiszta” fölvilágosodásról, „fasiszta” racionalizmusról, „döntési elméletekről”, „fasiszta” marxizmusról, antimarxizmusról… „fasiszta” antifasizmusról, „fasiszta” humanizmusról… „fasiszta” liberalizmusról. Tudniillik még a humanizmus meséje is „fasiszta”! Hogy miért? Mert minden „dünnyögve” előadott „mese” („izmus”) óhatatlanul torzul el. Némelyik már eredendően gnóm. Minden „világmagyarázó” „értelmiségi” olyan rendet ígér (József Attila szerint), melyet nem a szabadág szült (vö. Levegőt), hanem a szabadságtalan (európai) ember ([Ó Európa…]); márpedig, ha a haramiák emberek, akkor az emberek haramiák értelemszerűen (merthogy szabadságtalanok); tehát József Attilánál messze nem mindegy, milyen sorrendben állnak szavak. Vagyis a „haramiák emberek” indulatmentes fenomenológiája az ember alaptermészetére utal, mely ezáltal jóval lesújtóbb megállapítás, mint a szinte naponta hangoztatott: „az emberek haramiák, gonoszak, rosszabbak, mint az állatok stb.” indulati minősítés.

Tehát az ember-szülte – majd a különféle mesékben, izmusokban újra és újra „eldünnyögött” – rend „arra való, hogy ne legyen a gyerek hiába s ne legyen szabad, ami jó”.

Vagyis például a tipikusan „világmagyarázó” liberalizmus szerint: az ember legyen szabad (általában az ember és elvontan szabad, s ami ilyeténképp nem jelent semmit, a világon semmit!, túl azon persze, hogy szükségképpen „fasiszta” liberalizmushoz vezet), míg József Attila szerint ne az ember, hanem az legyen szabad, „ami jó”. Nüansznyi (látszólag semmi), ám mégis lényegi a különbség a két megközelítés között – József Attila ezért nem liberális. És nem is humanista. Mint ahogy (költészete) számára a „proletárság” is csak ürügy.

 

Dacolva Marx optimizmusával, vagyis sokkal inkább József Attila pesszimizmusát tartván megokoltnak, azt mondom: az ember (valószínűleg) soha nem fogja megérteni, hogy az ún. „gyermekáldás” is akkor „jó”, ha a gyermeket eleve „hiábavalónak” érezzük, tekintjük. A gyermek a marxi, József Attila-i, Ancsel Éva-i logika szerint nem arra volna való, hogy szeressen, hogy szeressük, nem arra való, hogy „egyszer majd jobb legyen az élete, jobb, mint a miénk volt stb.”, nem arra, hogy örököljön tőlünk vagyont, tudást, eszméket, értékeket… s vigye a család nevét az örökkévalóságig („a fiú a gyerök, amaz csak lyány” stb.), hanem arra volna való a gyermek, hogy egyszerűen csak: legyen. Ne szerethető, hanem rokonszenves legyen. Bárkinek. És bárki gyermeke nekünk! Ami persze kizárja a tradicionális, vérségi, törzsi determinációt (vö. Írás az éthoszról), így aztán a „komonista csajkarendszert”, a hippi-szellemet, a kibuc-mentalitást idézi meg a riadt (földhözragadt) lélekben, ám éppen arról van szó (József Attilánál), hogy ha a „közös” fogalma nem az ember vérében csörgedez újra (de már nem törzsileg determináltan, hanem mintegy lelki-cseverészve), ha a „szellem és a szerelem” még mindig a rozsdás psziché önző-polgári „sóvárgásaiban” nyikorog, akkor minden közösségi eszme szükségképpen válik – valamilyen mértékben és valamilyen módon – „fasiszta kommunizmus”-sá. Mindegyik! Még a legszelídebb idea is, mint pl. a hippi-szellemiség.

Paradoxmód lényegileg erről beszélnek (az optimista) Marxék is (A német ideológiában), ti. náluk az „öntevékenység” messze nem azonos az új eszméknek, „új meséknek”, sem a jámbor, sem az agresszív „dünnyögésével”, sem pedig a különféle kollektivista mozgalmak által generált új társadalmi rendszerek bevezetésével.

Marxék szerint az ember „levet magáról mindent [kiemelés – Gy. úr], ami addigi társadalmi helyzetéből rajta ragadt. Csak ezen a fokon esik egybe az öntevékenység [kiemelés – Gy. úr] az anyagi élettel, ami megfelel az egyének teljes egyénekké való kifejlődésének és minden természetadta [vérségi, törzsi, feudális, polgári, posztmodern stb.] jelleg levetkezésének; és ekkor felel meg egymásnak a munka átváltozása öntevékenységgé és az eddig feltételektől megszabott érintkezés átváltozása az egyének mint olyanok érintkezésévé” (vesd össze).

 

Tehát nem véletlen, hogy Ancsel Éva szerint a kommunizmus során megszűnik a szeretet. Elmúlik a szeretés iránti igény, egyszerűen azért, mert megszűnik az a történelmi ok, amely a szeretés vágyát, permanens éhségét kialakította és gerjeszti folytonosan az emberi tudatban; és ami csak az első pillantásra látszik borzalomnak. Nem szörnyűség, sőt épp ellenkezőleg! A szeretés iránti igényt a krónikus (olykor akut) hiány, hiányérzet involválja. Ahogy például Almási professzor elhiszi Heller professzornak, hogy a kutya szégyenlős jószág, úgy hiszik el egymásnak a „korszerűen képzett” és képzetlen emberek, hogy akkor csóválja hevesen a farkát a Burkus, amikor úgymond „boldog”. Tévedés. A hozzáértők számára közhely: a kutya akkor „boldog”, akkor kiegyensúlyozott, ha nem látszik rajta semmi, ha teljesen unottnak, az ember szemével nézve „szomorúnak” tűnik, illetve, ha van munkája.

 

Na most, mindez Marxnál, József Attilánál, Ancsel Évánál nem „világmagyarázat”, hanem: állapotleírás. Ilyen a világ. Változható, de nem változtatható; legalábbis nem a „közgazdasági racionalisták” tudós igyekezete, célorientáltsága révén kiizzadt „eredménnyel”. És itt óhatatlanul adódik a kérdés: József Attila verse szemben áll Marx 11-es „Feuerbach-tézisével” (mely szerint ugyebár a fiatal értelmiségiek a világot csak különbözőképpen magyarázták…)? Nem áll vele szemben, ti. a világ „megváltoztatására” „buzdító” „tézis” ugyanúgy állapotleírás, mint A tőke, vagy az Eszmélet (például). Nem „világmagyarázat”, nem „tanítás”, hanem fenomenológiája, diagnózisa, tudatosítása a dolgok értelemszerű (vs. értelmetlen) alakulásának, fejlődésének-visszafejlődésének. Valamely szöveg nem attól konstruktív, „pozitív”, alkotó, teremtő, forradalmi stb., hogy nagyprofesszori „tanítás”-ként bődül el a Magaskatedrán, hanem attól, hogy adekvát. Pontos. Logikai értelemben vett igazságo(ka)t tartalmaz.

Míg viszont Kornai professzor nem pontos, nem logikus; és ezért dörgedez nagyokat a levegőbe, úgy zeng „korszerűen képzett” antimarxizmusa, mint a bakareterát szuronyroham előtt. Kornai hájasan, terebélyesen bődül, egyszersmind véznán csipákol a Mozgó Világban: „A gazdasági élettel foglalkozó újságíró voltam abban az időben [az ötvenes évek elején]. Sokszor ütköztem bele visszás jelenségekbe; a pazarlás, a fegyelmezetlenség, a rossz minőség, a hiány százféle megnyilvánulásával találkoztam. Csupa olyan problémával, amelynek elemzéséhez Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle eszközt a kezembe. Miféle közgazdaságtan az, amelynek nincsen semmiféle érdemleges mondanivalója ezekről a nyilvánvalóan közgazdasági problémákról?”

 

Kornai itt is félreérti Marxot, azt a forradalmi gondolkodót, akiről ma már a kisiskolások is tudják: állapotleírással, helyzetkritikával, nem pedig valamiféle (mindenhatónak szánt) „Közgazdaságtan” fabrikálásával foglalkozott. Marxék számára (legkésőbb A német ideológia óta) teljesen világos: nincs szükség doktrínára (sőt, ellenkezőleg!), ti., ha jó a kritika, akkor abból a konkrét teendőt simán kikövetkeztetheti, akinek a forradalmat (vs. reformot, miegymást) aktuálisan meg kell valósítania. Ha viszont rossz a kritika, téves az analízis, elhibázott a logika, hamis premisszákat, argumentumokat, konklúziókat tartalmaz, akkor írhatna Marx (vagy bárki) bármilyen részletes bédekkert a Cucillilalizmusról (de olyat ám, hogy „még a Mari néni is megértse” stb.), nem érnénk vele semmit.

 

 

Mit szólna Kornai professzor, ha egy mocskos komonista pl. a fenti könyvének elolvasása után föltenné a „költői” kérdést valamely kotnyeles „havilapban”: „miféle közgazdaságtan az, amelynek nincsen semmiféle érdemleges mondanivalója” arról, hogy a megtakarított 120.000 forintomat milyen összetételű portfolióba fektessem?! 

Egyébként is, a professzor idézett szövege olyan, mintha a szerző utóvizsgára (esetleg kis-nagy-doktori habilitációra) készült volna vele a Testnevelési Főiskolán; mintha nem tudná a professzor (persze lehet, hogy valóban nem tudja), mi a különbség az Adam Smith-i „nemzetek gazdaságának vizsgálata”, a korai engelsi „Nationalökonomie”, a ricardó-marxi „politikai gazdaságtan”, illetve (s itt jön lényegi váltás) az úgynevezett „közgazdaságtan” (vö. P. Samuelson: Economics) között. A professzor agyba-főbe keveri ezeket a fogalmat, s így történhetett meg, hogy Marx ricardói (értsd: politikai) gazdaságtanán a samuelsoni „közgazdaságtannak”, az „ideológiamentes tudomány ideáljának” velejéig antimarxista kritériumait kéri számon. Mert ez történik a Mozgó Világban, s az olvasó simán tökön szúrná magát, ha nem akarná fájdalommentesen végignézni az olimpiát. Ráadásul nemcsak módszertani különbség van a két gazdaságtan között (Marx elemző, Samuelson eszmegyártó), hanem belső, lényegi differencia is: Marx a kapitalizmus politikai (gazdaságtani) kritikusa, Samuelson (Kornai stb.) a kapitalizmus közgazdaságtani apologétája.

Szóval, ez bizony durva „uv”, professzor úr, nem adhatok rá elégségest; s ha nem tetszik, forduljon bizalommal Dékán elvtárshoz (csak előtte lépjen be a Fidesz-frakcióba; higgye el, az sem esik majd nehezére)! Tehát, vagy elégtelen a dolgozat, vagy pediglen ez az egész úgy stílszerű, ahogyan van: Kornai professzor, két fontos, érdemi-emberi tevékenység, két szakszerű lágyékvakarás között, mintegy mellékesen fosott oda egy fos cikket a fos Mozgó Világnak. Így jön ki stilárisan az ekvivalencia. Háromszorosan és hirtelen. Kornai odarottyantott egy szellemi kupacot a lapszerkesztők orra alá, majd azok boldogan körbeszaglászták (talán még a lompos farkukat is csóválták hozzá), s híven leközölték. És miért ne tették volna?! Hiszen Nagy Professzor ganélt nékik Nagy Kéziratot, illetve korreferált (korábban) a Nagy Japánoknak a Nagy Yokohamai Nagyegyetem Nagyszületésnapi Nagykatedráján. Amitől azután minden nyilvánvaló baromság közölhető.

Szánalmas ős patkányok terjesztenek kórt miköztünk...

 

 

Kornai professzor szerint a tudósforradalmár rágjon-vágjon bele mindent részletesen a „fiatal értelmiségiek” szájába; s ami még érthető is (annyiban), hogy „genetikai alattvalóisággal”, belvárosi (Nádor utcai) jobbágytudattal valóban nem lehet elképzelni a tudós csócsálásnál radikálisabb észbeli individualizmust (s én ezt készséggel elfogadom), viszont az is kétségtelen, hogy ha doktriner szájbarágás zajlik az egyetemeken (a „havilapoknál”), akkor a „fiatal” minden lehet (főként közgazdász vagy főszerkesztő), csak értelmiségi nem. Értelmiséginek lenni nem diploma, nem törzsanyag kérdése. PhD-t minden obsitos bajvívó szerezhet. Kornai sem entellektüel. Ugyanis a valódi értelmiségi attól értelmiségi, hogy a logika iránt érzékeny, nem pedig attól, hogy mások „érdemleges mondanivaló”-i után sóvárog. A valódi intellektus a (forradalmi) megvalósítás, „megváltoztatás” során, nyilván a mindenkor „csodált szellemi géniusz”-ok szövegeinek segítségével, ám döntően a saját konkrét agyvelejét használva gondolja végig, hogy akkor most „mi a teendő” hic et nunc – miként azt a másik (immáron nem csodált, hanem rühellt) „szellemi géniusz” frappánsan megfogalmazta. (Kornai Lenint sem érti – lesznek rá döbbenetes példák.)

 

 

Kornai professzor szubjektív világmagyarázata így pöndörül tovább a Mozgó Világban: „Az univerzális magyarázó instrumentum iránti erős igényt elégítette ki a számomra a marxizmus, pontosabban az a fajta marxizmus, amelyet a szellemi környezetemben élő marxisták magukénak vallottak és alkalmaztak”.

 

Ezzel szemben nincs több „fajta” marxizmus. Egyfajta „marxizmus” van (attól kódult szegény Marx is, vesd össze), ezzel szemben létezik a marxi logika, melyet Kornai professzor már akkor „elvetett”, leelőzött, mint Zénón teknőce Akhilleuszt, amikor még a nyomába sem ért. Megközelíteni sem tudta, de nem azért, mert nem akarta (hiszen eleinte igyekezett a jámbor), hanem mert intellektuálisan nem volt rá alkalmas. Ezért a racionalitást, a logikát, a tudást, a tehetséget Kornainál is a sznobéria hivatott pótolni: „Az univerzális magyarázó instrumentum iránti erős igényt elégítette ki a számomra… az a fajta marxizmus, amelyet a szellemi környezetemben élő marxisták magukénak vallottak... Nem jelentéktelen dilettánsokra gondolok, hanem olyan magyar honfitársaimra, mint Lukács György, a filozófus, vagy Varga Jenő, a közgazdász – világhírességek a maguk szakmájában”.

 

Erről van szó: „világhírességek”! Ormos Mária szerint a Lenin vezette forradalom azért nem volt forradalom, csak „rendszerváltás”, mert Lenint „nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélték”. Míg viszont Varga Jenő, mint „világhíresség”, a „nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt” Lenin „beosztottja” volt. Azért használom a „beosztott” kifejezést, hogy érzékeltessem vele a két lábszagú kékharisnya (Ormos és Kornai) közötti nem létező különbséget. A Wikipédia (tekintélyes polgári forrásokra hivatkozva) így fogalmaz: „Varga Jenő a marxista, kommunista közgazdaságtudomány nemzetközileg elismert elméleti kutatója volt, a Tanácsköztársaságról írott könyve, sokoldalú tudása Lenin figyelmét is felkeltette”.

 

Tán’ csak nem!? A „nemzetközileg elismert” Varga Jenő keltette föl még az ismeretlen (Ormosék által „jelentéktelennek vélt”) Lenin figyelmét is? Nem fordítva történt? Nyilván fordítva volt – a lexikon tehát vagy hülye, vagy hazudik!

 

Mit jelent a Mozgó Világban Kornainak az az ízig-vérig hülye-nacionalista (zsidó-tamásbátya) kitétele, mely szerint: Varga Jenő és Lukács György „magyar honfitársak” voltak? Szerintem indokolt a kérdés (örülnék, ha P. Szűcs Julianna válaszolna rá, s már csak azért is, mert egyáltalán nem szégyen érteni azt a szöveget, amelyet főszerkesztőként közlünk fényes „havilapunkban”!), szóval, azért indokolt a kérdés, mert Lukács sem, míg Varga Jenő végképp nem volt Kornai „magyar honfitársa”. Teccik tudni?! Magyar származású internacionalisták voltak, vagyis számukra a magyar identitás éppúgy érdektelen, mint a zsidószármazás. Lukács 1956-ban nem nacionalistaként (itt értsd: lelkes hazafiként), hanem internacionalistaként szegült szembe az orosz birodalmi doktrínával.

Akkora elme-trottyantás, mint amekkorát Kornai professzor nagyméltóztatott kiszuszogni agyvelejének roppant ánuszán keresztül magyar honfitársai elé, csakis a Mozgó Világ révén büdösödhetett a napvilágra. Abból a havibajos havilapból, melynek az a P. Szűcs Julianna a főszerkesztője, akire a kilencvenes évek elején Balassa Péter, magyar honfitársunk úgy dörrent rá (ha jól emlékszem, a rádió Gondolat-jel című műsorában), hogy attól aztán a főszerkesztőasszony (is) igencsak összepucsította magát. Egy életre. Azóta is képtelen tisztára sutulni stréber bundabugyogóját, pedig hát, igyekszik a szentem megfelelni minden vonatkozásban! Így nyilván Kornai professzor is példás önkritikával zárja hazafias-honfitársi gondolatát P. Szűcs példamutató „havilapjában”: „Úgy éreztem, hogy minél alaposabban megismerem Marxot és kiemelkedő követőit, annál biztosabban szoríthatom én is a kezembe a minden zárat kinyitó kulcsot.”

 

Dicséretes mondat, ám amelynek már végképp semmi értelme. Tudniillik a „minél alaposabb megismerés” valóban föltétele (lehet) a konstruktív tudásnak (Marx munkáinak ismerete is!), ezt jól „érezte” annakidején a tudós, csak éppen rosszul sikerült megfogalmaznia preprofesszori életérzését – most. Ti. a példás professzor azt igyekezett volna elmakogni (most) a Mozgó Világban, hogy csak Marx ismerete kevés a világmagyarázó üdvösséghez, legyen bármily grandiózus a kommunista gondolkodó életműve.

 

 

Kornainak abban sincs igaza, amiben – látszólag – igaza van. Marx ugyanis szinte minden vonatkozásában speciális eset. Ha valaki komolyan tanulmányozza pl. A tőkét, képtelen végigolvasni a könyvet, annyi tudásbeli ága-boga van a szövegrengetegnek. Kenneth Harris szerint Wilson (munkáspárti) angol miniszterelnök azzal kérkedett, hogy ő nem olvasta el A tőkét, merthogy kuszabusza a könyv; de talán jobb lesz, ha szó szerint idézem: „Csak a második oldalig jutottam – odáig, ahol az a majd’ egyoldalas lábjegyzet van. Úgy éreztem, ez túl sok nekem: két sornyi főszöveg, és egy oldalnyi lábjegyzet”.

Hát persze. Ne lábjegyzetelgessen itt az elvtárs! Hanem írja a „főszöveget”, a „törzsanyagot”, közölje a tutit (és kizárólag a tutit!), mondja meg az elvtárs világosan az elvtársaknak, hogy: akkó mostan mi a vonal itten konkrétan, etásak!

Magyarán: ha az ember (mondjuk) A tőkét olvassa, akkor az ember elolvassa a lábjegyzeteket is (már amennyiben nem munkáspárti miniszterelnök az ember), továbbá összekotorássza a lábjegyzetek által involvált összes ismeretanyagot, s akkor úgy nagyjából ezzel el is telt az ember élete. Tehát, ilyen értelemben akár Marx is elegendő lehet a lényegi megismeréshez, vagyishogy az olvasó, ha megtekinti a lábjegyzetek lábjegyzeteinek lábjegyzeteit is, úgy Marx doktor segedelmével (s Kornai professzor elbűvölő metaforájával) „biztosan szoríthatja kezében a minden zárat kinyitó kulcsot”.

 

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull –
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy – s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?

Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna – mint sok asszony –
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!

Enyém most már minden éjjel –
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.