"A XIX. század elején több ezer lovas szekér és ko­csi kelt át naponta London hídján, aki tehette pedig a révésznek fizetett, hogy átvigye a Temze túl­part­jára. Valamit tenni kellett, hogy az emberek egy­sze­rűbben juthassanak át a másik oldalra. A meg­ol­dást az angolok egy alagút építésében látták, a baj csak az volt, hogy nem volt még a megépítéséhez szükséges technológia

 Az építkezés egyik problémát Bru­nel teveit továbbfejlesztve James Henry Greathead egy addig is­me­retlen technológiával oldotta meg, ami azóta is a víz alatti munkálatok alapfeltétele. Légnyomás alá he­lyez­te az épülő alagutat, azaz lét­re­hozta a „keszont”. A másik tec­h­no­lógiai találmány, ami lehetővé tette az alagút elkészültét, a fúrópajzs volt. Az angolok akkoriban úgy gondolták, hogy nincs ember, aki méltóbb lett volna a lovagi címre, mint Brunel, a fúrópajzs feltalálója. Az akkori szerzetet természetesen még nem úgy kell elképzelni, mint a 4-es metró fúrópajzsát, hiszen abban az időben még nem voltak elektromos meghajtású villany­mo­torok, sem hidraulikus megaprések vagy emelők, mint ahogy ultra­han­gos detektor sem segítette a mér­nö­kök munkáját. Az épülő alag­út­ban az egyetlen gépi erőforrást, a gőzgépet pedig nem lehetett be­vetni a füstmérgezés miatt. Bru­nel­nek azonban egy olyan szerkezetet sikerült alkotnia, amely csavarokkal és csigákkal mintegy ezer tonna nyomást fejtett ki. Tizennyolc év alatt készült el a közel 400 méter hosszú alagút, amit 1843. július 26-án a fiatal Viktória királynő és Albert herceg avatott fel. Az eredetileg gyalogosok számára épült alagút 1869-ben a londoni met­ró­hálózat részévé vált, ám idén már­ci­usban két napra újra megnyitotta kapuit a gyalogosok előtt, akik újra végig­sé­tálhattak ebben az építészeti remek­mű­ben."

forrás