Kéklő bundabigyisták a vöröslő vérzivatarban

 

 

Ormos Mária két évvel fiatalabb Kornai Jánosnál. Nyilván ezzel magyarázható, hogy noha mindketten beléptek a „kommunista pártba” (Kornai először a MADISZ-ba, Ormos egyenesen az MDP-be), jelentős közöttük a különbség, s ami abból fakad, hogy Kornai 1945-ben sodródott a kommunista ifjúsági mozgalomhoz (nota bene ő sem 1944-ben, hanem amikor már látta: nyertek a kommunisták!), míg Ormos – érettebb fejjel! – akkor lett elvhű rákosista, mikor már egészen eszelősen tombolt a terror. Ezzel magyarázható, hogy Ormos simán elhallgatja belépésének okát (magyarán: lapít, mint liberálkupac a fűben), míg Kornai szívesen locsog a dologról, nem kerüli meg a kérdést, bár – szerintem – jobban járt volna, ha inkább megkerüli. Mert akkor (talán) elkerüli az alábbi mondatait is: a háború után „Számos párt alakult, és én igen hamar a kommunista párt híve lettem. Az első gondolat, amely oda terelt, az volt: a kommunista párt volt az egyedüli párt, amely évtizedekig következetesen, az üldöztetés kockázatait vállalva harcolt a későbbi náci uralomnak szállást csináló, a Hitlerrel való szövetséget kikovácsoló Horthy-rezsimmel. Ők voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták. Közöttük a helyem”.

 

Tehát, ha a Magyar Állatkínzók Szövetsége harcolt volna legkövetkezetesebben a „szállást csinálók” ellen, úgy Kornainak is közöttük lett volna a helye, csak akkor nem a MADISZ, hanem a MÁDISZ budapesti (kutyagyári) központjában vállalt volna politikai funkciót – egyetlen ékezet (ide vagy oda) nem akadályozhatja meg az eltökélt antifasisztát abban, hogy eltökélt antifasiszta legyen. Míg a legeltökéltebb antifasiszták (mint pl. Ormos) 1951-ben léptek az MDP-be, mert noha akkor is üldöztek, gyilkoltak zsidókat, de nem a származásuk miatt, sőt 1951-ben éppen Rákosiék „voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták”. Rajtuk kívül úgyszólván mindenki fasiszta volt. „Közöttük a helyem” – gondolta annakidején a még Kornainál is harcosabb, következetesebb, eltökéltebb Ormos Mária történészhallgató.

Tehát, ha P. Szűcs Julianna (legalább utólag) észreveszi, mit közölt a folyóiratában, nyilván Kornai professzort is eltiltja a laptól, miként tette azt (a Mozgó Világ hasábjain „liberális tökfejekről” értekező) Eörsi Istvánnal. Miért mondom ezt? Mert Kornai, eléggé el nem ítélhető módon, azt állítja, hogy a kommunisták (Kun Béláék) voltak a legkövetkezetesebb, legáldozatosabb antifasiszták Magyarországon a húszas, harmincas, negyvenes években. Nem a polgári liberálisok, nem a szociáldemokraták, hanem a kommunisták. Ami persze Ormosékat messze nem zavarja az „összehasonlítgatásban”. Ők is simán leírják, s nem is csupán sugallva („kódolva”), hanem expressis verbis közlik: a kommunizmus és a fasizmus között annyi a különbség, hogy a kommunizmusban nem volt szükség emberégetésre, mert „a hidegnek védtelenül kitett emberek többsége esetében a krónikus alultápláltság megtette a hatást a krematórium helyett is”.

 

P. Szűcs persze mondhatja erre: ő főszerkesztő, nem szól bele gigászi professzorok szakmai „vitájába”, nem ő dönti el, hogy a kommunisták antifasiszták-e vagy inkább fasiszták, ő csak szerkeszti az írást, főszerkeszti, s ami azt jelenti, hogy nem csinál vele semmit. El sem olvassa. Vagy ha átfutja is, nem szükséges, hogy értse a kézirat szövegét, éppen elég, ha leközli. Ez a dolga, ezzel bízták meg (még valamikor). Igen, csakhogy P. Szűcs valójában nem főszerkesztő, P. Szűcs egy művészettörténész szakliba, akit annakidején egy ideológiai folyóirat élére raktak gágogni, Nyers-kincstári-reformizmust terjeszteni.

A Pécsi Tudományegyetem közlése szerint P. Szűcs Julianna „magyar nyelv és irodalomtanár”, míg az én szíves közlésem szerint: mindkét kezét tőből kicsavarni annak a professzornak, aki P. Szűcs Julianna irodalomtanári diplomáját kiállította, aláírta, lepecsételte! Tudniillik olyan mondatok jelennek meg a hölgy lapjában, amelyek (irodalmi, nyelvi, stiláris szempontból tekintve) szégyent hoznak, nemcsak a landeszmani „zsidó kultúrára”, hanem még a bőgatyás, fütyülőbarackos népségre is; vagy ahogyan a fortélyos költő fogalmazta annakidején: a Mozgó Világban „ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat”, s ezáltal számos dilettánsan megfogalmazott mondat. Idézek egyet – jellemzésül – Kornai cikkéből: „Nemcsak ésszel, de szívvel-lélekkel hittem a kommunista eszmékben, és ezért védőgátak épültek ki, amelyek megakadályozták a marxizmustól, a szocialista tanoktól idegen eszmék behatolását”.

 

Vagyis az agyondíjazott szuperprofesszor „ésszel” is „hisz”. A Mozgó Világban. Sőt szívvel-lélekkel! Ezért azután „védőgátak épülnek ki”. Miközben az a szemantikai valóság, hogy még a „szívből-lélekből” sem következnek védőgátak; a „szívvel-lélekkel” azt jelenti a magyar nyelvben, hogy: teljes elánnal, odaadással, lelkesedéssel, esetleg: lelkiismeretesen, de semmiképpen sem jelentheti azt, hogy fanatikus hittel, illetve ostoba ésszel. Míg a Mozgó Világban (Kornai cikkében) ez olvasható: „Hasonló következtetésekre jut Amos Oz, a nagy izraeli író remek írásában: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?”.

 

Tőlem kérdezed?

Sehogy.

Vagy hagyjuk békén a fanatikust, vagy tegyük világossá: az illető megszállottan ostoba. Például rasszista. Mint például Ormos Mária. Nem szólva arról, hogy a „védőgát”-nak még talán a Mozgó Világban sem a „behatolást”, hanem az áthatolást, az áttörést kéne megakadályoznia. Valószínűleg a főszerkesztő már nem emlékszik rá (Kornai még kevésbé), ám a tény akkor is tény: a vastagszövésű, szorosan gumírozott bundabugyi az, amely a mindenkori „behatolást” igen nagy hatásfokkal képes meggátolni.

 

 

Szerintem már a puszta látvány is virtuális erényövként funkcionál, akkor is lankasztó volna, ha valóban bevezetnék a dugódíjat (jó pénzért sok mindenre képes az ember, de azért mindenre nem!), sőt a jelzett műtárgy akkor is gátolja a szakszerű behatolást, ha beleképzeljük valamely tanárnő összes diplomáját, illetve a másik tanárnő minden kis-nagydoktori, docens-kandidátusi szellemi cafrangját: „PhD, CSc, DLA, DSc: kandidátus (CSc) művészettörténész”. Vesd össze:

 

 

Apropó kékharisnya! Régebbről van itt egy még megválaszolatlan hozzászólás:

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43  (13353)

Kedves EG, kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel, ezért jobb híján arra fanyalodsz, hogy engem nézegess (lehalkított hanggal) és kárörvendj, hogy a mai nőket már megdugni se érdemes, mert túl intellektuálisak, noha esetleg ha a köténnyel kikötöznék őket a fakanálhoz, és úgy szállítanák le neked, abban még volna némi örömed.

Szomorú a te sorsod.

Mindazonáltal nem tennéd meg, hogy mindezt nem ebben a topikban, hanem valamely szexuális problémákra szakosodott topikban fejted ki?

Előzmény: Törölt nick (13349)

 

Némi örömöm azért így is akad, hiszen itt is elbűvölően keverednek a „szexuális problémák” az egyéb „szakosodásokkal”; megfigyelhető: metaforikusan rózsaszín (szocdem, balliberális), specifikusan pedig kékszín (feminista, kultúrsznob) bundabugyiban kavargatják a kultúrát az arra illetékes női intellektusok. Pedig hát, tessék nekem elhinni, nem azért nézegetünk (gyönge férfielmével) nőket a tévében, merthogy azokat megdugni sem érdemes már; kérdezem: miért ne volna érdemes?, nagyon is érdemes!, persze csakis akkor, ismétlem, ha a Tarlós bevezeti végre a dugódíjat, ti. kapitalizmus van, ingyen nem dolgozunk! Ráadásul fittyedt férfiésszel (punnyadt-perverz fantáziával) az is nehezen képzelhető el, hogy miként lehet egy originális tanárnőt köténnyel fakanálhoz kötözni. A „kötény”-ben a „köt” szótő nem azt jelenti, hogy köténnyel kötözünk, hanem ellenkezőleg, éppen a kötényt kötözzük. Illetve: kötözzük a kötényt, nem pedig belebújunk stb. Igaz, olykor-olykor kötözhetünk akár köténnyel is, ám kizárólag abban az esetben, ha kék köténykét (nem pirosat, nem zöldet, nem sárgát, hanem égszínkéket) álmodunk művészettörténetileg, színdinamikailag a kék harisnyában, kék bugyingóban Mozgó, mocorgó feminin Világ elé, s e harapós objektumot (szofisztikáltabban szólva) pinának nevezzük. Nem mindegyik kék (legalábbis nekem nem), tehát olykor valóban jobb, ha van előtte egy hercig kis kék kötény.

 

 

Szóval, egyáltalán nem azért tévézünk, hogy lássuk, halljuk a különféle Babarczy Esztereket (ha kell, ha nem), sőt nem is tévézünk igazából, egyszerűen csak be van kapcsolva a televízió, mint potenciális vendéget váró-közvetítő szerkezet. Mialatt jókat vacsorázunk, beszélgetünk, dominózunk, „hun házasodunk hun meg elválunk különb féle jerekekkel kísérletezünk” (legyártjuk, majd stimmelgetjük őket, tudásra, okosságra, illendőségre nevelve), s ha mindeközben megjelenik a képernyőn egy-egy Ranschburg Jenő, Jordán Tamás, Hegedűs Géza, Kern András, Sebestyén Márta… akkor így kiáltunk föl leplezetlenül, „szexuális problémákra szakosodott örömmel”: „Odanézz, a Csányi professzor! Add rá gyorsan a hangot!” S aztán így is lesz. Ha pedig eltűnik Csányi professzor, levesszük a hangot. Később megjelenik Vekerdy Tamás. – Tekerd rá a hangot! – Nem tekerem. – De tekerd!!! – Nem tekerem (Vekerdy általában unalmas közhelyeket bugyborékol, ráadásul mórikálja magát, az intonációja halálra idegesíti az embert). – Akkor add ide a távirányítót! – Nem adom, a távirányítás a férfi dolga, a nő maradjon meg a közeli, közvetlen viszonyok vezénylésénél, koordinálásánál… És ez így megy – optimális esetben – egészen addig, amíg a Vekerdy (vagy bármely más, asszonyszívet röcögtető, nyálas embernyalóka) el nem tűnik a képernyőről. Ha viszont sokáig beszél az illető, akkor a férfi kapitulál. Aznap estére. Mi tagadás, gyakorta megesik, hogy időlegesen föladni kényszerülünk a távirányítógombok kontrollálásának monopóliumát, ám ami a lényeg: olykor speciális megfontolással némítjuk el a tévékészüléket.

 

Korábban említettem: Heller Ágnest valójában a falkatársai sem tisztelik, noha Kálmán Olga nemrég határozottan leszögezte: ő személy szerint teljesen odavan a „filozófia nagyasszonyáért”. Tegnap újabb interjút készített vele, melyet én – nagy ravaszul – fölvettem magnóra, majd ismét megnéztem, ámde másodjára már hang nélkül. És nem azért, gyerekek, hogy nekem is fölálljon végre Heller néni látványától (sőt horribile dictu Kálmán Olga látványától sem, mert erre az egyre Babarczy Eszter jól ráérzett: nekem valóban nemigen tetszenek a vastagon sminkelt, mindentudón harcoska, okoska-fontoska csajszikák), hanem arról van szó, hogy: a metakommunikáció nem hazudik. És ha Kálmán Olgáé sem hazudik, akkor újfent leszögezhetjük: Kálmán Olga valójában nem tiszteli Heller Ágnest. Egyébként nincs is miért, ti. tegnap a tévében azt mondta a „nagyasszony” (stílszerűen: nagy hangon), hogy ellene karaktergyilkosságot kíséreltek meg.

 

Kizárt, hogy ez történt volna.

 

Mert hogyan jellemezhető Heller karaktere? Írt 40 könyvet, nem olvastam el mindet, de épp elegendőt ahhoz, hogy reprezentatív alapzatú legyen a végkövetkeztetésem: Heller (mind a 40 könyvében) intellektuálisan zokni. Részint sztálinista halinacsizmába, részint liberális gumicsizmába rohadt nejlonkapca; s azért inkább kapca (mint zokni), merthogy a „nagyasszony” morálisan is egy büdös rongy. Alávaló spicli, beköpte a hatalomnak a barátját és a mesterét – ez a tény. S ami „csak” nagyon valószínű: Heller beszervezett, majd „átdobott” agent provocateur. Képtelenség az ilyen karaktert tisztelni. Ezért legyilkolni sincs értelme. Eörsi István Hellert a Népszabadságban „agyalágyult értelmiséginek”, a Mozgó Világban „liberális tökfejnek” minősítette (másokkal egyetemben), s teljes joggal, ti. Heller Ágnes legutóbb is azt rikácsolta a tévében, hogy őt filozófus kollégák támadták meg, jelentették föl a politikusoknál, „irigységből”, „féltékenységből”, „gyűlölködésből”. Aki pedig ismeri Heller karakterét, tudja: nála a „gyűlölködés” szó antiszemitizmust jelent: „ők gyűlölnek minket, mi megvetjük őket”; na most, ez az egyik legagyalágyultabb tökfej-reflexió a kétségkívül létező intellektuális (és politikai) antiszemitizmusra (a másik Kertész Ákosé); miközben könnyen elképzelhető, hogy az antiszemita (ma így mondják: „nemzeti érzelmű”) akadémikusok Hellert erőteljesen rühellik, s mennél provokatívabb az öregasszony zsidó-peckessége, annál inkább. (Az én meghatározásom szerint az antiszemitizmust nem föltétlenül náci, fajirtó stb. indulat motiválja. Vagyis minden zsidóellenesség antiszemitizmus. Az is antiszemita, aki nem a zsidószemély, hanem „csak” a „zsidótermészet”, „kufárkodás” stb. „nemzetellenes”, sőt a kapitalizmust is megrontó hatásáról beszél.) Vagyis, ha Heller valóban kikezdhetetlen szakmai tekintély, nagyformátumú intellektus, morális integritás volna, úgy még primitív, bicskanyitogató zsidó-pökhendisége dacára sem mernék támadni, mószerolni, följelenteni a kollégái, ti. a valódi intellektualitás, művészi képesség, tehetség stb. hatalmas erőt, lebírhatatlan presztízst, esetenként teljes érinthetetlenséget kölcsönöz az adott karakter számára (vö. a Knut Hamsun-rehabilitációval). Ezt egyébként maga Heller is pedzegette már, például tavaly ősszel, amikor így nyilatkozott (ungarische Relation: Csurkáról Bánó Andrásnak) a tévében: „Ha föl tudná mutatni Csurka, hogy nagyszerű Shakespeare-t rendezett, más lenne az álláspontom, azt mondanám, hogy az felülírja az ideológiát, de nincs semmi, ami felülírja az ideológiát”.

Nos, nagyjából erről beszélek (tehát túl azon, hogy itt Heller megint egy jó nagy marhaságot mondott). Szabó Istvánnál a Mephisto „írja fölül az ideológiát”, a Kenedi-díjas Tar Sándornál A mi utcánk, sőt Karinthy Márton szerint Csurkánál nemcsak a besúgást, hanem a posztauschwitzi zsidófalást is „fölülírja” az Eredeti helyszín. Míg Hellernél nem „írja fölül” a hitványságot semmi. Illetve Ungvári szerint „Az én filozófiám története” (helyesen: Filozófiám története), Almásinál „a szégyenről írt aktuális és általános dolgozat”. Igen, csakhogy én elolvastam ezeket a dolgozatokat, s megállapítottam: radikálisan agyament blődséggel van tele, rogyásig, mindkettő. Heller állításai nem tévesek, hanem zagyválások, egy harmadosztályú szellemi szélhámos negyedosztályú handabandái. És pontosan ezért merték bemártani, följelenteni („lekaraktergyilkolni”) akadémikus kollégái a „nagyasszonyt”, vagyis erősen gyanítható: mások is tudják, minimum sejtik valamelyest, ami előttem teljesen világos: a helleri karakter politikailag (sőt büntetőjogilag is) szabad préda, mégpedig azért, paradoxmód, mert a „filozófus”, ha büntetőjogilag nem is (az ügyészség szerint), ám szakmailag, intellektuálisan teljesen kiszolgáltatott.

 

Heller azt mondta a tévében, hogy a kollégái „nem fogják szégyellni magukat” az ügyészség határozata miatt, merthogy „ezek az emberek nem szégyenlős természetűek”; szó szerint ezt mondta, majd csodálkozik, fölháborodik azon, hogy időnként följelentik a rendőrségen, plusz finoman lezsidózzák. Jómagam nem tudom, milyen a par excellence szégyenlős természet, illetve milyen a nem szégyenlős természet (ennek a témának a kutya-macska-szégyen-kutató filozófus a szakértője), egy biztos: Heller, miután ótvaros spicliként lebukott, egyáltalán nem szégyelli magát. Nem süllyedt a föld alá, sőt ellenkezőleg: mindegyre a nyilvánosság elé tolakszik öblös torokkal, ahogy mondani szokás: még neki áll följebb.

Az az igazság, hogy egyszer-kétszer már röstelltem magam kissé (hol ezért, hol azért), ugyanakkor én sem fogok szégyenkezni soha a helleri karakter „legyilkolásáért”. Sőt szívesen megismétlem: Heller dilettáns. Egyetlen kanyi fityinget sem érdemelt volna az államtól, sem jogtalanul, sem törvényesen. Ő persze azt állítja, „ért a pályázatvezetéshez”, azt állítja, megdolgozott a pénzéért. És lehet, hogy a „pályázatvezetéshez” ért, csak épp a pályázat tárgyához nem ért, így azután – értelemszerűen – nem is lehet képes elbírálni, hogy a pályázó (a nagy rakás állami pénzért) éppen akkora marhaságokat hordott-e össze, pályázat címén, amekkorákat Heller szokott egybezagyválni a könyveiben, vagy még azoknál is nagyobbakat. Mindenesetre Kanthoz nem ért a „pályázatvezető”, Shakespeare-hez sem. Mindkettőhöz saját bevallása szerint. Homéroszhoz pedig Falus Róbert klasszikafilológus szerint nagyon hülye (forrás: Élet és Irodalom).

 

Heller Ágnes azt mondta a tévében, hogy őt „övön alul ütötték” meg az irigykedők, a gyűlölködők. És hogy ez „rosszul esett neki”. Hát, nem tudom. Miért nem húzott magára három vastag bundabugyit (fölér egy Csont-Chakón márkájú szuszpenzorral), hiszen tudhatta volna, előbb vagy utóbb odaütnek egyet. Övön alul.

Eörsi tévedett? Hellernek mégsem a nyakán van a tök(fej)e?

 

 

Így még elmegy valahogyan (szerintem), viszont nem ajánlom, hogy most arról képzelegjünk, minő szabadságvágy dörcöghet a harcos pályázatvezetőnő „öve” (liberális bugyi gumija) alatt. Maradjunk inkább boldog tudatlanságban! Sőt térjünk is vissza gyorsan Kornai János eszmei színeváltozásainak pikto-analíziséhez! Azt már tudjuk, hogy Kornai professzornak is a veres marxizmustól kékült el a feje Japánban, így vált később a Mozgó KékVilág tudós publicistájává, míg P. Szűcs Julianna ab ovo irodalomtanár. A demokratikus Világnak felelőtlenül-felelős szerkesztője, így aztán ő is poszt-veres kádári múlton feszülő neofita-kék csipkeliberalizmusban várja a történelem végét:

 

 

Mint tudjuk, a történelem vége filozófiailag már el is érkezett, helyenként konferenciálisan is terjed, például Fukuyamából Yokohamába maga Kornai professzor szállította át, majd hurcolta hazánkba is, ahol azután P. Szűcs Juliannával polgári (szerzői-szerkesztői) vegyes párosban terjesztik a szemantikai kékkórt: rongálják a magyar nyelvet.

 

Most pedig nézzük a szöveg tartalmát! „Nemcsak ésszel, de szívvel-lélekkel hittem a kommunista eszmékben, és ezért védőgátak épültek ki, amelyek megakadályozták a marxizmustól, a szocialista tanoktól idegen eszmék behatolását”.

 

Tessék nekem megmondani: hogyan hihetett Kornai „ésszel”, de különösen „szívvel-lélekkel” a kommunista „eszmékben”, ha – bevallása szerint – nem csak Marxot, de még a „marxista szerzőket” sem ismerte!? Kornai annyit tudott a kommunizmusról, mint bármely Pelikán elvtárs. Filmesztétikai tény: a börtönben a smasszer szemenárijumi beszámolóra készül, épp a „proletárdiktatúrát” tanulja, s fölszólítja a kivégzése előtti utolsó vacsoráját keserves jó étvággyal fogyasztó Pelikánt, hogy hát mondaná el néki: „mi a proletárdiktatúra”, mire a politikailag jól képzett gátőr így válaszol, szó szerint idézem: „a proletárdiktatúra az, hogy ütni kell a fasisztát”. Szívvel-lélekkel. Kornai professzor mai megfogalmazásában: „a kommunisták voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták. Közöttük a helyem”.

 

Kornai tehát Marxnak „csak” a lényegét nem értette (ma sem érti), Kornait még a dialektikus szövegek sem billentették ki folytatólagosan vallásos révületéből, noha Marx minden mondatán átsüt kedvenc jeligéje: „de omnibus dubitandum est”. Kornai „csupán” erre nem érzett rá, helyette, már ahogy az a születetten korlátolt tovarisoknál lenni szokott, „szívvel-lélekkel hitt az eszmében”. Sőt Kornainál az eszme ma is többes számban áll, szerinte (s az ő filozófiailag doktorált főszerkesztője szerint) több „kommunista eszme” létezik. S azokat Kornai többször is elolvasta. Bizony! És amely eszmék által megdúsult az ő tudós elméje, továbbá lelkileg is gazdagodott. Ámde!!! És itt jön a roppant tanulság: a japánok csak ámultak-bámultak, amikor magának, a 80 esztendős Kornai professzornak a szájából hallották a professzor egykori benyomását: „Ha nem is első olvasásra, de később, amikor már sok mindent elolvastam és megtanultam marxista szerzők munkásságából, még egy jelenség tett rám nagy hatást. Az volt a benyomásom, hogy aki marxista, az olyan kulcsot kap a kezébe, amellyel minden zárat kinyithat”.

Ezt, bizony, tolvajkulcsnak nevezzük. Manapság pedig efféle egyetemes eszköz Kornai(ék) kezében, szívében-lelkében: az „antimarxizmus”. Míg a korai Kornai szerint a „marxizmussal” „Olyan elemzési apparátus és olyan fogalomrendszer kerül [minden káder elvtárs] birtokába, amelynek univerzális a magyarázó ereje. Legyen az történelmi esemény, gazdasági probléma vagy akár egy éppen most látott színházi előadás értékelése, a marxista kezében ott vannak az eszközök, amelyekkel az elemzési feladatot megoldhatja. Ez fölényérzetet alakít ki benne.”

 

Nos, pontosan ez a kulcsszó: „fölényérzet”.

 

Döntő kérdés: kialakulhat-e prosztó fölényérzet abban az emberben, aki legalább csöppnyi értéssel olvassa Marxot?

Továbbá: kiben alakul ki, hogyan alakul ki a primitív fölényérzet általában?

 

Azt tudjuk: Heller Ágnesben, Ungvári Tamásban, Németh Sándorban, Landeszman rabbiban a fajtudat révén alakul ki az obligát fölényérzet (Kertész Ákosban szintén, de nála „művészien”, „metaforikusan”), vagyis ami Helleréknél von Genhaus aus magasabbrendűségi tudat, az a szerényebb, visszafogottabb „fölényérzetű” polgárok szóhasználatában „csak” von Haus aus fölényérzet. Míg számos esetben (például Vásárhelyi Máriánál) a kettő között elmosódik a határ: border-bornír-line. Így például Almási professzort zsidó-, sváb- és kulákszármazása egyszerre tölti el kulturális (operabarát) fölényérzettel.

 

Moldova írja Az utolsó töltény első kötetében: „A hely, ahová a gólya lerakott minket, természetszerűleg meghatározza a sorsunkat. Aki, mint Che Guevara mondja, a szájában ezüstkanállal jött a világra, az már a startnál alig-alig behozható előnyt szerez, aki viszont egy nyomortelepen, vagy egy Isten háta mögötti tanyán született, az egy életen át magán cipeli induló helyzetének a terheit. Mindvégig megérződik rajtunk, hogy ha gyermekkorunkban nekidőltünk a falnak, egy fedő esett a fejünkre vagy egy Dante-kötet”.

Látszólag pontosan így van, ám én olyan „ezüstkanalas” professzorral is találkoztam (sőt szinte csak olyat ismerek), kinek gyermekkorában vastag, súlyos lexikon zuhant a fejére… és aztán úgy is maradt… mintha fejbe rúgta volna a ló… olyannak maradt, élete végéig.

Kornai János is fölényérzettel született, Moldova és Veress Miklós egybekovácsolt parafrázisával szólva: még le sem rakta a gólya, már volt majoritása.

Kornai is zsidó-fölényérzettel született? Vagy csupán egyszerű polgári fölénytudattal? Nem derül ki a szövegből, de nem is érdekes (ennek csak Hellerék, újabban Vásárhelyiék, illetve az antiszemiták számára lehet jelentősége), ti. Kornai professzor így fogalmaz a yokohamai egyetemen (majd a Mozgó Világban): „Tizennyolc éves voltam, amikor kezembe vettem A tőkét (német nyelven, mert akkor még nem állt rendelkezésre magyar fordítás), és legközelebbi barátommal együtt sorról sorra, igen alaposan, részletes jegyzeteket készítve áttanulmányoztuk”.

 

Világos. Kornai azért „vette a kezébe” A tőkét „német nyelven”, mert akkor „még nem állt rendelkezésre magyar fordítás”. Ez tökéletesen érthető. Mi egyebet tehetett volna, ha egyszer „nem állt rendelkezésre magyar fordítás”? De vajon mi közük van ehhez a japán professzoroknak? Miért kell ezt külön hangsúlyozni? Nem szólva arról, hogy a Mozgó Világot szívvel-lélekkel olvasó sznobok eleve (von Gen/Haus aus) tudják, hogy Kornai professzor is von (Gen)Haus aus művelt professzor. Tudniillik pontosan ettől buzog bennük a kollektív fölényérzet, fölénytudat. Jó, nem vagyok álnaiv, tudom, ez valójában talmi fölényérzet, s amelyet ezért Kornaiéknak folyvást erősítgetniük kell önmagukban/egymásban, már hogy a fölényérzetüknek legalább a talmisága megmaradjon: Kornai professzor már tizennyolc évesen „német nyelven” olvasta A tőkét! Bizony ám! Persze csakis azért – ne tévedjünk! – mert akkoriban „még nem állt rendelkezésre magyar fordítás”.

Ősi bölcsesség: ahány nyelvet beszélsz, annyi nyelven lehetsz hülye.

 

„Könyveket bújó kamasz voltam, valósággal faltam nem csak a világ szépirodalmi remekeit, hanem filozófiai és történelmi műveket is, ám 1945 előtt Marx egyetlen írását sem olvastam. Sem otthon, a jómódú polgári családban, sem az iskolában, ahol a felső középosztály fiait oktatták, nem akadt senki, aki marxista irodalmat adott volna a kezembe. Mégis egy-két évvel később már öntudatos marxistának vallottam magam.”

 

Mert a japánoknak ezt is tudniuk kell: Kornai professzor már kamaszként roppant művelt, a filozófiát is ismeri (Heller már „négy évesen kész filozófus”, a japánok az övük alá döfnék a seppuku-kardot, ha tudnák), Kornai „egy jómódú polgári család” sarja, a „felső középosztály fia”. Továbbá azt is tudniuk kell a japánoknak, hogy a magyar jómódú, felsőközéposztálybeli, von (Gen)Haus aus művelt családban egyetlen ember nem akadt, aki ismerte volna Marxot. Miért is? Szándékosan? Vagy véletlenül? Miért nem Marx pottyant a von Kuhstall-mauer aus művelt magyar polgár fejére, amikor nekidőlt a liberális falnak? Mi ebben a dicsőség? Mintha Kornai-Babarczy koedukált filozófiát olvasnánk a Jancsi és Juliskában: „a civilizáció legfontosabb örökségének a ťmerjünk gondolkodniŤ (kanti) parancsát tekintem, de ha nem vagyok ennyire nagyképű, azt is mondhatnám, hogy ez afféle családi örökség. Nálunk mindig mindenki fejjel ment a falnak – és minden tizedik esetben áttörte” – ám nem akadt senki, aki Hilary Putnam-irodalmat adott volna a kezeme.

 

Az ember nem tudja hirtelen: röhögjön-e, vagy inkább szánakozzék. A mosoly a kézenfekvő, miközben teljesen nyilvánvaló: aki ennyire sznob, az valahol, legbelül, a szívében-lelkében      konzekvensen zokog. Kornai így fogalmaz: „Mégis [kiemelés – Gy. úr] egy-két évvel később már öntudatos marxistának vallottam magam”.

 

Mi az, hogy „mégis”?! Éppen azért! A polgári gőg és korlátoltság talaján egyenes út vezet a „marxista” gőgig, korlátoltságig, majd vissza. Kornai ma is, Japánban is, Budapesten is az ő nagyszerű, tradicionálisan von Vermögend-Ober-Bürgerhaus aus műveltségével kérkedik.

Ja. Ungarische unterbürger Kinderidiot. Kornai ebbéli minőségében bírálja Marxot, miközben egyetlen halványkék hangot sem ért tudós kritikájának tárgyából. Erre lesznek mellbevágó példák. Legközelebb…