Mottó: „Az efféle összehasonlítgatás káros…” (Magyar Narancs)

 

 

 

 

Duru-borongók

 

 

Eörsi István írja az Egy szatíra kudarca című publicisztikájában: „Szűcs tanár úr, aki a testnevelést oktatta a Berzsenyi Dániel gimnáziumban, megparancsolta a harmadik C-seknek, hogy függeszkedjenek egy kicsit a bordásfalon. Háttal a falnak lógtunk, lábunk nem érinthette a rudat. A C osztályokba azok a fiúk jártak, vallásuktól függetlenül, akik a nürnbergi fajvédelmi törvények hatálya alá estek. 1943 ősze volt. Szűcs tanár úr gyerektől gyerekig lépdelt, minden második-harmadiknak lekent egy frászt és közben ezt üvöltötte: ťMenjetek Ámerikába, a kommenisták hazájába.Ť Ezt a mondatot már akkor sem értettem, mert úgy tudtam, hogy a kommunisták a Szovjetunióban találhatók. Azóta tudom, hogy a Horthy-korszak hivatalos ideológiája, legalábbis a háború kezdetétől fogva, azonosította a kommunizmust és a liberalizmust. A kettőt egyébként minden fasiszta és félfasiszta országban sziámi ikreknek tekintik”.

 

Relativizálnak a fasiszták is. Ahelyett, hogy olvasnák a Magyar Narancsot. De nem olvassák! Szerintem ezért szaglik ki az egyébként igen pengés, szarkasztikusan fölülemelkedett Eörsi szövege mögül is némi földszintes indignáció: micsoda dolog ez, a kommunizmust és a liberalizmust sziámi ikreknek tekinteni?! Sőt Eörsi szerint nem csupán elvileg, ideológiailag káros, hanem teoretikusan is téves az „efféle összehasonlítgatás”, tudniillik a liberális Eörsi szerint nem a kommunizmus haladja a liberalizmust, hanem a liberalizmus haladja meg a feudalizmust és a kommunizmust. Márpedig ebben Eörsi István téved, vagyis a fönt idézett megbotránkozás ironikus parafrázisa így hangzik: a kommunizmust és a fasizmust minden idióta és félidióta (konzervatív és liberális) társaságban sziámi ikreknek tekintik.

 

A liberális Eörsinek nincs igaza. Nyilván nem úgy, mint Hellernek, Ormosnak, Kornainak, Almásinak, Faragónak, P. Szűcsnek s a többi tökfej-neofitának, ámde ő is nagyot téved, ti. itt egy egészen furcsa ideológiai paradoxon munkál, mely szerint: a liberalizmus, bizony, közeli rokona a kommunizmusnak is, a kapitalizmusnak is.

A liberális Eörsi ott téved, ahol a többi liberális (akik persze, a születetten szellemes íróval ellentétben, von Kreißsaal aus tökfejek), vagyishogy Eörsi a liberalizmust részint értéknek, részint önmagában álló történelmi, eszmei jelenségnek tekinti. Helytelenül, ugyanis a liberalizmus értelmetlen kapitalizmus nélkül (a „létező liberalizmusnak” a kapitalizmus az attribútuma), ugyanakkor a kommunizmus értelmetlen liberalizmus nélkül. Mindez teljesen világos lehet a marxi gondolat-„fejlődés” ismeretében. Azért van idézőjelben a „fejlődés” szó, mert ugyan Marx kronológiailag a liberalizmustól jutott a kommunizmusig, de Marxnál a kommunizmus – filozófiai műszóval – „megszüntetve őrzi meg” a liberalizmust, vagyis, ha szorosan vesszük: a kommunizmus nem tagadja a liberalizmust.

Akkor miért a zavar? Megmondom, azért, mert Eörsi is gyűjtőfogalomként használja a kommunizmust. Én itt leírhatom a „kommunizmus” szót minden definíció nélkül, mert ebben a topikban a dús szövegkörnyezet adja az értelmezést, a meghatározást, az viszont már nem tudható, hogy Eörsi mire gondol, amikor kommunizmusról beszél. Csak sejthető. És ez a legrosszabb!

 

A kommunizmus Marx eredeti szövegeit jelenti (nálam), vagy valami mást jelent (másnál), de semmiképpen sem több mindent, olykor egyszerre, illetve hol ezt, hol azt, kibogozhatatlanul, ugyanis a dolognak így már végképp semmi értelme.

 

Ma „A fejlett társadalmak” még a liberális Eörsi szerint sem „bírnak összhangot teremteni a technikai civilizáció, továbbá az ezt irányító és manipuláló hatalmak kozmikus méretei és az emberi dimenziók között; a fejletlen, elmaradott országokban pedig az éhhalál fenyegetése és – kevésbé végletes körülmények között – a fanatizmusok és diktatúrák gondoskodnak a formátlanságról”.

 

Itt a szerző nem használ markáns ideológiai gyűjtőfogalmakat („fejlett társadalmak”-ról beszél), ugyanakkor a szöveg világossá teszi: a kapitalizmus által determinált liberalizmus megszűnése szükségszerű. Hogy miért? Mert a „technikai civilizáció” jól láthatóan, érzékelhetően nő, duzzad, természetéből fakadóan: egyre „kozmikusabbᔠválik, míg az „emberi természet” (szintén a lényegéből adódóan) marad olyannak, amilyen; egyébiránt Ormos Mária is ezt a gondolatot maszatolgatja, amikor arról beszél, hogy a történelem változik, míg az „emberi minőség” nem változik; s kétségtelen, nagyjából erről van szó, csak persze Eörsi szintagmája egzaktabb, értelmesebb. Míg József Attila mindezt már zseniálisan (ergo még Eörsinél is érzékletesebben) fogalmazza meg: „bemásszák lelkünket a gépek, mint aluvót a bogarak”. Nos, ha ez így van (márpedig így van), akkor a következtetés önmagát kínálja: a liberalizmus vagy gyakorlatilag is föloldódik egy jövendőbeli kommunizmusban (elméletileg ezt már Marxnál megtette), vagy az emberiség „oldóik föl” („pereg lángba”) egy jövendőbeli apokalipszisban, nirvánában. József Attila ez utóbbira „tippel” („ha már elpusztul a világ…”), továbbá: amennyiben az Úr gyermeteg „vörös farkát” leszámítjuk, Madách is a pusztulásra gondol stb., ám ami elvileg nem zárja ki, hogy Marxnak legyen igaza. Tegyük hozzá: Marx szerint sem válik az „emberi természet” „kozmikussá”, nem futhat versenyt növekedésben a „civilizációval” stb., mégis az ember (Marx szerint) képes lehet uralni a viszonyait. Egyébiránt a híresen pesszimista-marxista József Attilánál is fölfedezhető az „optimista” „marxiság”, méghozzá lényegi összefüggésben:

 

Ki inti le – talán a földesúr? –
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

 

Ami persze nem azt jelenti, hogy a Kertész leszek, a Világosítsd föl!, az [Ős patkány terjeszt kórt…] költőjének ne volna igaza, merthogy ti. furcsa szerzet a zseni: akkor is igaza van, ha épp a homlokegyenest ellenkezőjét mondja valamely korábbi (későbbi) állításának (hiszen ezáltal zseni), míg a „liberális értelmiséginek”, a „tudósprofesszornak” akkor sincs igaza – paradoxmód –, ha szó szerint azt állítja, amit a lángelme. (Mint legutóbb bizonyítottam, Kornai szimpla Liska-epigon, a neves közgazdász Liska gondolait variálgatta egy életen át, miközben „csak” a lényegüket nem értette meg, s ezért „kozmikusak” Kornai tévedései – lesznek rá példák.)

 

Eörsi rámutat az idézett cikkben: „Az idei [1995-ös] szárszói konferencián nem egy szónok szidta egy pátosszal és lélegzettel a kommunizmust és a liberalizmust”.

Baj? Nem baj. Egyszerű tévedés. Baj akkor van, ha valaki tudja, hogy helytelen, amit művel, mégis csinálja, mert azt hiszi, ha ő gyakorolja a helytelenséget (ő persze mutatis mutandis), akkor az helyénvaló. Ormosék is nyilván ezért „szidják egy pátosszal és lélegzettel” a fasizmust és a kommunizmust. (Vagy a franc tudja, miért.)

Mindenesetre Eörsi így folytatja: „Csoóri Sándor egyenesen ťegy felelőtlen és kifáradt liberalizmus kísértetérőlŤ beszélt, mely ťbejárja a világot az egykori kommunizmus kísértete helyettŤ. Megkérdezhetném persze, hogy ha kifáradt, akkor miért vállalkozik ilyen grandiózus turizmusra [jogos a kérdés, sőt tegyük hozzá: még a stilárisan pengés, filozófiailag képzett Eörsi sem veszi észre: ha a Kommunista kiáltvány első mondatának valódi értelmét vesszük, akkor Csoóri sajátmagát gúnyolja; az emberek taplók; Marx sokat citált mondatát a „kommunizmus kísértetéről” (ein Gespenst) mindenki totálisan érti félre – Gy. úr], de komoly dolgokról komoly emberekkel nem illik élcelődni. Csurka István a liberális pártokat az ťAczél-szárnybólŤ, tehát a létezett kommunizmusból eredezteti, és jelenlegi, rejtelmes ťmegbízókraŤ célozgat, akik azonban már nyilván nem kommunisták, hanem a – hogy finoman fejezzem ki magam – kozmopolita nyugati nagytőke ördögi képviselői. Csoóri és Csurka történelemfilozófiájának esszenciáját már tizenkét éves koromban megismertem, a bordásfalon lógva, és most érdeklődéssel lesem, miféle hírek szivárognak ki a szárszói sátorból egy új bordásfal összeeszkábálási terveiről. Aki Antall József ťlátszólag nemzeti rendszerétŤ éppen abban marasztalja el, hogy ťa liberális jogállam hazugságára épülŤ, és ezért dörgő tapsban részesül, aki ťkirobbantan፠magát a ťliberális hazugságok alólŤ, hogy egy ťerős, célra szervezett államotŤ alapítson, és ezt a rossz bűzű antiliberális pecsenyét poshadt antikommunista szószban tálalja fel, az Szűcs úrtól, szépemlékű tornatanáromtól csak pedagógiai módszereiben különbözik”.

 

Vagyis újra a „zsidókérdésnél” lyukadunk ki, így azután nyilvánvaló, Ormosék, Kálmán C. Györgyék „összehasonlítgatásai” is a „zsidókérdés” által determináltak. Pszichésen. Hogy egészen világos legyen: Ormosék azért szidják „tele pátosszal” (és tele szájjal) a definiálatlan kommunizmust, nevezik magukat definiálatlanul „antikommunistáknak” (mint Révész), olykor egészen agyament módon zsidózzák le Rákosit stb., mert fáj a lelküknek, hogy őket viszont Csoóriék zsidózzák le; ezért hát Ormosék (akik „zsidók” is, „komonisták” is) duplán igyekeznek a félelmes Szörnyet valamelyest kiengesztelni. Túl azon persze, hogy Ormosék elképesztően buta emberek, általában fogalmuk nincs arról, amiről beszélnek, s így válnak egykori „édesapjuk” (Rákosi Mátyás elvtárs) engedelmes-lelkes-dominikánus kutyáiból Eörsi „szépemlékű tornatanárának” akaratlan-dominikánus csahosaivá. És ami a legviccesebb a dologban: a fasiszta „Szűcs úrra” s az antifasiszta kommunistákra egyaránt veszettül csaholnak a pétlen „Szűcs dominik” gyáván-alázatosan vicsorgó P. Szukái. Ezért P. canes.

 

De most hömbörödjünk vissza (bravúros lateinerségünkből) Eörsi metaforájához, mely szerint a Csoóri-féle antiszemitizmus a „rossz bűzű antiliberális pecsenyét poshadt antikommunista szószban tálalja fel”, ezért Csoóri – írja Eörsi – „Szűcs úrtól, szépemlékű tornatanáromtól csak pedagógiai módszereiben különbözik”.

 

Míg jómagam, hogy Eörsi zamatos almájában is találjak kukacot, a tautologikus jelzős szerkezet helyett egyszerűen csak a „bűzös” kifejezést használom, s akkor így hangozik a megejtő parafrázis: Hellerék, Ormosék, Kornaiék, Faragóék, P. Szűcsék, Révészék a bűzös antikomonista pecsenyét poshadt antifaszista szószban tálalják föl. Rátarti kihányás útján. Annakidején hevesen (kanállal, nokedli nélkül) falták be a bűzös-komonista pörköltet (az terül ki most belőlük még bűzösebb antikomonista rókabőrként), vagyis: a különféle P. Szűcs úrnők sem különböznek a különféle pétlen Szűcs uraktól. A mai Szűcs urak is üldözik a P. Szűcs úrnőket, egyszersmind „szent hajszára szövetkeznek” velük a kommunisták, bolsevikok, „szélsőbaloldaliak” ellen, így P. Szűcsék Eörsit is elüldözték (elszenthajszolták) a Mozgó Világtól.

Kiváló ütemérzékkel.

Én láttam Eörsi utolsó tévés megjelenését, hallottam, amit mondott, tanúsíthatom, Eörsi világossá tette, bevallotta: nem neki, hanem József Attilának volt igaza. A halál előtt immár pőrén álló Eörsi István szerint a tökfej-liberálisok (Vajda, Kis János, Bauer, Vásárhelyi…) is, a hipokrita liberálisok (Faragó, P. Szűcs…) is, de főként a neofita kapitalisták (Vitányi, Vicsek), bizony, harmadrangú emberek. Nem csak intellektuálisan, hanem morálisan is. Ezt tudatta Eörsi a tévében – József Attila Vigasz című versére utalva, egykori önmagát ama „kereskedők” közé sorolva, s innen már szó szerint idézem e tisztességes író, filozófus végső vallomását: „én sem voltam bolond a vállamra venni a szegények, elesettek, kizsákmányoltak sorsát”.

Ezt mondta Eörsi István. Majd (néhány nap múlva) meghalt.

 

Nem csupán hallottam, láttam is mindkét költő szavait, tanúsíthatom, az arcot fényképező fotóművész tehetséges alkotó, ti. a filozófus fizikailag is, szellemileg is pontosan ilyen volt a tévében:

 

 

Illetve ilyen:

 

 

Most pedig olvassuk el az Eörsi által fölelevenített költeményt:

 

Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.

 

Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

 

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli „balkánt” is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...

 

Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ – éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is mult. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.

 

Rólam, ma még, nem lehetne olyan fényképet készíteni, mint Eörsiről (sajnos), noha életem végére én is megtanultam: a bizalmatlanság nem azonos azzal, hogy nem tékozoljuk a bizalmunkat.

 

Megismertük a Faragó Vilmosokat, P. Szűcs Juliannákat, Vásárhelyi Máriákat?

Megismertük. Innentől a bizalom kérdése szóba sem kerül.

 

Vagy mégis???

 

Számomra ma a legérdesebbek, legtanulságosabbak a közéleti kommunikációban az úgynevezett „betelefonálós” műsorok. Szerencsétlen sorsú, „a munka világába visszaterelt” rokkant, elesett, éhező, fázó, lakásaikból, hajlékaikból (sőt még a hajléktalanságukból is!) kipenderített, kitaszított, megalázott emberek „telefonálnak be” a „drága Bolgár úrnak”, a „kedves Vicsek úrnak”, az „aranyos Zsoltikámnak”… s panaszolják („bizalmukat tékozolva”), hogy romlásba dőlt az életük, miközben látják, mások is „nyomorognak” stb.; így keseregnek az emberek, végeláthatatlanul, s az újságíróktól meg is kapják a méltó „vigaszt”: Vicsekék eminensen veszik a szívükre a nyomorgók gondját-baját. „Borongnak”, ahogyan kell, olykor „tudományosan” is, politikailag is fölvilágosítván a reményvesztett szegényeket, miszerint: a „mélyszegénység” oka „az elmúlt hatvan év szocializmusa”. Továbbá a Fidesz elhibázott gazdaságpolitikája (ez plusz „vigaszt” jelent a Fideszre morcos, „baloldali érzelmű” nyomorgóknak). És ami a legbájosabb: a másik térfélen ugyanezt mondják. Ott Vámosék, Kubinyiék, Pindrochék, Csintalanék, akik szintén a Fideszt kárhoztatják, azzal a különbséggel, hogy ők hozzáteszik: nem csupán a komonizmus, hanem a komonisták is bűnösek (a régiek is, a maiak is), míg a Fidesz azért vétkes, mert „késik az elszámoltatás, na de majd, az is meglesz egyszer, bízzunk az igazság végső eljövetelében!” (s ez nyilván a „jobboldali érzelmű” nyomorgóknak plusz „vigasz”).

Így borongnak tehát, „langyos vízben” borongva, lelki vigasztalásul, Vicsekék-Vámosék. A költővel szólván: e büdös nagy durungok „édes szivarja” „szagos kis dorong”; Vicsekék a manifeszt „borongásból” élnek, s láthatóan nem is rosszul. És legrongyoltabb lélek közöttük az a maximálisan arcátlan Hajas Henrik, aki – legyen bármi a téma – soha nem mulasztja el közölni, a kamerán át belevigyorogva a „mélyszegénység” képébe: van otthon néki a garázsban három Merdzsója (két külön pótkerékkel, elektromos öngyújtóval fölszerelve), sőt a lányának is vásárolt négy terepjárót, az unokájának meg ötöt. Jut a családnak. Hajas Henrik keményen megdolgozott a gazdagságért, alig-alig képes kipihenni magát (havonta) a Bahamákon. Na most, a „betelefonálók” gyűlölik is érte. Valami egészen elbűvölő keresetlenséggel átkozzák ezt a szemétládát, szinte napi rendszerességgel sürgetik: rúgják már ki a picsába, ám aminek semmi foganatja, ugyanis pontosan ez az ATV-sen angyali perverzió: Vicsekék külön-külön ájtatos képpel borongnak a „betelefonálós” műsorokban, majd (kedd esténként) kánonban alliterálnak: Hajas Henrikkel hergelik, alázzák azokat az embereket, akik a Vicsek-féle gonoszlelkű borongók kapitalizmusának kárvallottjai.

Esküszöm, visszasírom Vásárhelyi Máriát, aki ugyan gigantikus brutalitással, de legalább „szemtől szembe” mocskolta le az eredeti magántőke-fölhalmozás kisemmizettjeit, azokat az egykori munkásokat, munkavállalókat, akik most nem tudnak (Vásárhelyiék  szerint nem akarnak) élni a kapitalizmus, a liberalizmus adta lehetőségekkel, nem alapítnak például kft.-t, hogy Magyar Bálint nékik is (jogszerűen!!!) átutalhasson filozofálásra fejenként félmilliárd forintot (osszák szét egymás közt igazságosan!), ti. a háziállatok affektusaihoz ők is értenek annyira bölcseletileg, mint Heller Ágnes, vagy éppen Almási Miklós. S még ótvaros spiclik sem voltak 1959-ben. Legalábbis nem mind.

 

Éljen Vásárhelyi Mária! Aki Eörsiről „mindig is tudta, hogy Valaki”, csak azt nem tudta, a mai napig nem tudja, hogy milyen valaki. Vagy tudja? Tudja, s mégis a mind jobban tollasodó borongók politikai szekerét tolja, a durungok dorongjait, „édes szivarkáit” nyálazza? Miért? Mert már maga is borongó durung? Nem tudom. Egy biztos: Vásárhelyi Mária (köz)életem egyik legnagyobb  csalódása, tartsa ő (a lelke mélyén) bármekkora „Valaki”-nek is Eörsi Istvánt.