Anti-cogitationis

 

 

Beszéljünk alliterálva! Például pondró Pubi professzorról, s még mielőtt a „pondró” minősítés indoklására térnénk, szögezzük le: Kornai Jánosnak a Mozgó Világban közölt cikke alkalmatlan a szokványos vitára, alkalmatlan arra, hogy „ütköztessük” az egyik tudós (Marx) „nézeteit” a másik tudóséval, Kornai szövege csak arra jó, hogy általa pamfletszerűen fölvázoljunk néhány borzalmas jelenséget, majd megfelelő mértékben elképedjünk rajta.

Kornai a Mozgó Világban nem Marxszal vitázik, hanem a „marxistákkal”, illetve egykori sztálinista önmagával, noha a cikk szerzője nem exsztálinistának, hanem exmarxistának, exkommunistának tekinti becses személyiségét.

Be fogom bizonyítani: Kornai nem csak, hogy sztálinista volt (soha nem értette Marxot), hanem – ami dolog lényegét illeti – ma is az (a sztálinizmus alatt itt döntően jobbágymentalitást, szellemi igénytelenséget, primitív indulatvezéreltséget értek, és persze pondróságot).

Kornai velejéig cinikus attitűdjének tökéletes lenyomata az alábbi szövegrész a cikkből, egy Japánban tartott előadói beszéd írásos változatából: „a Kaganawa Egyetem most ünnepli megalapításának 80. évfordulóját. És mivel tudomásukra jutott [ti. a yokohamai Marx-konferencia szervezőinek – Gy. úr], hogy a magyar közgazdászok idén köszöntöttek 80. születésnapom alkalmával [figyeljük csak: nem azt mondja/írja a Nagy Professzor, hogy „én is idén lettem 80 éves” stb., hanem hogy: „idén köszöntöttek 80. születésnapom alkalmával”! – Gy. úr], tehát pontosan egykorú vagyok egyetemükkel, stílusos lenne, ha előadásommal részt vennék az évforduló megünneplésében. Mivel magának a meghívásnak személyes jellege van, megengedhetőnek látszik, ha előadásom hangneme szubjektív lesz.”

 

„Megengedhetőnek látszik”. Ormos Máriánál ugyanez: „elég jelentéktelennek vélt”, Szabolcsi: „egyike kevéssé sikerült verseinek”, Heller: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”, továbbá: „véleményem szerint”, „én úgy gondolom”, „vitára bocsátom” és így tovább, a végtelenségig.

A tökéletesen vitaképtelen, mindenkor „szubjektív” „értelmiségi” jellemzői ezek a fordulatok.

De fogadjuk el: a hülye japánok meghívnak egy hülye magyart fecsegni („szubjektív hangnemű előadást” tartani) a 190 éves Marxról, azon az alapon, hogy hülyék mindahányan, és 80 évesek. Rendben van. Tegyék! Ki vagyok én, hogy ítélkezhetnék?!

Viszont a Mozgó Világ nincs nyolcvan éves, én sem vagyok nyolcvan éves (mint potenciális olvasó), Vitányi pedig már rég elmúlt nyolcvan éves (csak jól tartja magát, egészségesen él, délutánonként nagyokat szunyókál a parlamentben), vagyis elméleti (pro forma nem bulvár) folyóiratban közölni „szubjektív hangnemű” locsogást olyasmiről, ami műfajilag zárja ki a „szubjektív hangnemet”, több mint szemérmetlenség. Mozgó-világiasság. P. szűcsiség. Olyan, mintha a kabátnyitogató bácsi azt mondaná a Klauzál téren: csak a kíváncsi nőknek mutogatom itt szubjektíve az én objektív bráneremet, ám azért nem árt, ha mások is látják, mi fittyed a kabátom alatt 80 évesen! Tudniillik a mutogató-professzor bácsi is volt pubertás (mondjuk így: pubi!), olyannyira, hogy még ki sem nőtt intellektuálisan a serdülőkorból, sőt minden valószínűség szerint olyan pubertás marad élete végéig, aki ma még így vall 80 esztendős szubjektív önmagáról: „A legérzékenyebb pubertáskorban érintettek előbb a zsidókat diszkrimináló törvények, később az üldöztetés megalázó élményei, a bujkálás, a szökés, a rettegés. Amikor Budapest ostroma véget ért, hamarosan világossá vált, hogy apámat Auschwitzba deportálták, és ott megölték, legidősebb bátyám pedig nem tért vissza a munkaszolgálatból. Annyit megértettem a történelmi tanulmányaimból és személyes élményeimből, hogy a Hitler-rezsim és magyar cinkosaik sodortak bennünket a háborúba és a népirtásba”.

 

Tehát érzékeny Pubi közgazdász is csak annyit értett meg a világból, amennyit bármely bunkócska Arendt, Heller, Ormos, P. Szűcs képes fölfogni belőle: az emberiséget 1914-ben is, így értelemszerűen 1939-ben is az absztrakt „Gonosz” (konkrétan pedig Lenin, majd „Hitler és cinkosai”) sodorták világégésbe, gázosításba (először Yperittel, majd Ziklon-B-vel), vagyishogy ez végső soron mind-mind az elvont Gonosz műve. A kapitalizmusnak nincs hozzá köze. Míg viszont az idézett folyóiratcikk nem a Gonosz, hanem a 80 éves Pubi professzor műve, s amely írás így folytatódik: a háború után „Számos párt alakult, és én igen hamar a kommunista párt híve lettem. Az első gondolat, amely oda terelt, az volt: a kommunista párt volt az egyedüli párt, amely évtizedekig következetesen, az üldöztetés kockázatait vállalva harcolt a későbbi náci uralomnak szállást csináló, a Hitlerrel való szövetséget kikovácsoló Horthy-rezsimmel. Ők voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták. Közöttük a helyem. Ezért csatlakoztam, és nem a társadalom szocialista átalakításának programja lelkesített, amiről akkor keveset tudtam, és amiről akkor még maguk a kommunisták sem igen beszéltek”.

 

És? Mi az még, „amiről keveset tudott” Kispubi professzor, illetve amiről a 80 esztendős nagypubertás bácsi sem tud gyakorlatilag semmit? Túl azon, hogy Pubi professzor lényegileg semmiről sem tudott semmit.

 

A kommunista párt valóban a legkövetkezetesebben volt antifasiszta, még némely zsidóknál is eltökéltebben harcolt a nyilasok ellen (vö. Moldova: A Szent Imre-induló, Eörsi: Jóbok könyve, Borda-Vágréti: A Braun-malom, stb.), már amennyiben a (magyar) zsidók harcoltak egyáltalán (vö. Kertész: Sorstalanság), míg a kommunista Ságváriék valóban harcoltak (meghaltak), miközben a kommunista pártban is voltak antiszemiták bőven. Na most, nem elsősorban ezért, de ezért is történhetett, amit egyébként Pubi professzornak látnia kellett volna már 1945-ben, ’46-ban, ’47-ben, hogy a kommunista pártba nem csak az üldözött pubertás zsidók, hanem az őket üldöző „kisnyilasok” is csőstül özönlöttek (sőt „nagynyilasok” is, pl. Bosnyák Zoltán), majd ahol azután ezek az emberek rétegesen helyezkedtek el. Mint közös üldözők. A közös üldözöttekkel szemben. Pontosabban: fölöttük. Ugyanis az történt, hogy azok az üldözött zsidók (s az őket üldöző nyilasok), akik arra számítottak 1944-45-ben, hogy szovjet megszállás alatt marad az ország, az Andrássy út 60. alatti épület földszinti, emeleti helyiségeiben helyezkedetek el, míg viszont más üldözött zsidók (s nyilas üldözőik), akik annyiban voltak „mások”, hogy ők Amerikában bíztak, a székház szuterénhelyiségeiben rendezkedtek be a maguk relatív kénye szerint. És mint ismeretes, a szovjetbarát üldözöttek (s egykori üldözőik) időnként le-lejárogattak meg-megkínozgatni az Amerika-orientált üldözötteket s egykori (főként „nagynyilas”) üldözőiket. Ez így történt.

 

A kommunista párt valóban „következetesen harcolt a fasiszták ellen”, viszont nem a zsidóbarátsága okán (a pártban mozogtak filoszemiták is, antiszemiták is), hanem döntően azért, mert politikai riválisai voltak a fasisztáknak, a két párt egyazon szociális forrásból igyekezett munkáslelkeket kihalászni a mozgalom számára. A sokszor nyílt, utcai verekedésig menő ellenségeskedésnek ez volt az alapvető oka, s nem annyira az ideológiai különbség, még kevésbé valamifajta humanista filoszemitizmus; az is jelen volt nyilván, ám a politikai harc elsődleges oka értelemszerűen politikai.

S mindezt legalább utólag illenék tudnia Pubi professzornak. Persze lehetséges, hogy Pubi professzor is tudja, akkor viszont (ha tudja) a magyar átlagolvasót nem illenék túl hülyének nézni, ha már a yokohamai Marx-konferencia minden résztvevőjét (plusz P. Szűcs Juliannát) joggal tekinti a 80 éves tudós az adott témában félrevezethetőnek: tájékozatlannak vagy/és ostobának. Mondom, abban az esetben, ha egyáltalán tudja a professzor, hogy miről fecseg „szubjektíven”.

Nagyon fontos, akár mottó is lehet: a „szubjektív” fogalma nem azonos a hülyével: a leegyszerűsítővel, prosztóval, primitívvel – már persze abban az esetben (nem győzöm ismételni), ha Pubi professzor amúgy ismeri a fentebb leírt tényeket. Ha ugyanis nem ismeri, akkor tudatlan-hülye a professzor. Dacára annak, hogy 1945-ben ő is járni kezdett a kommunistákhoz. És mi történt, amikor Pubi profpalánta járni kezdett a kommunisták előadásaira? „Amikor járni kezdtem a kommunista vezetésű ifjúsági mozgalom gyűléseire és előadásaira, hozzáláttam a párt által kiadott brosúrák olvasásához. Rokonszenvessé vált a szememben a párt ideológiája, meggyőzőnek tűntek a szocialista eszmék. Így jutottam el alig egy évvel a felszabadulás után Marxhoz. Tizennyolc éves voltam, amikor kezembe vettem A tőkét (német nyelven, mert akkor még nem állt rendelkezésre magyar fordítás), és legközelebbi barátommal együtt sorról sorra, igen alaposan, részletes jegyzeteket készítve áttanulmányoztuk.

Itt megállok egy pillanatra, hogy felhívjam a figyelmet az időbeni sorrendre”.

 

Én is megállok itt egy pillanatra (a jószándékú szövegidézésben), hogy újra fölhívjam a figyelmet kedves ceterum censeómra, illetve ama tipikus professzori pökhendiségre, mely szerint a tudós professzor hosszan, szájbarágósan fecseg valamiről, majd, dedósnak nézvén az olvasót, „fölhívja a figyelmet”. Arra, amiről éppen beszél. „Nekem, az ifjú könyvmolynak nem az intellektuális élmény adta az első, indító lökést Marx felé, hanem előbb jött a politikai közeledés, a bekapcsolódás a kommunista párt tevékenységébe, és azután a könyv, a marxi mű olvasásának hatása”.

 

Valóban?! Ki gondolta volna! Ekkora nota benét magam sem láttam, megmondom őszintén! Egyébiránt Kornainak semmihez sem adta „intellektuális élmény az első, indító lökést”. Kornainak nincs „intellektuális élménye”. Kornai nem intellektus. Kornai szimpla elmeiparos, szellemi kötött-foglalkozású beosztott dolgozó, kvázi értelmiségi szakmunkás.

Liska Tibor az intellektus! És pontosan (illetve fogalmazzunk visszafogottabban: jobbára) azért, mert a manus szakasztott antiprofesszor. A professzor (általában) közhelyeket variál, szofisztikál, valaminő szakzsargonban hadovál, s már ettől engedelmesen vágódik hasra a jámbor olvasó. Attól pedig végképp, ha a professzor (olykor, fényes kedve szerint) mintegy „originalitássᔠfokozódik. Például amikor Heller „affektusok”-at emleget, mialatt a zsírsertések szégyenkezéséről „filozofál”, vagy például amikor Kornai a gazdasági egyensúlytalanságot, egyensúlyhiányt átkereszteli „anti-equilibrium”-nak, a túlzott keresletet „szívásnak”, a túlkínálatot „nyomásnak”, miközben eltökélten cifrázza a bődületes banalitásokat; ám: az Almási professzorok, Travin professzorok éppen ettől vetnek hatalmas lelki hátasokat, és pontosan ez a dolog lényege, mármint hogy: nagy, eredeti tudósnak, intellektusnak képzelje a kicsinke szokvány-porofesszort mindenki. Hosszan citálhatnám az Antioroszlánból a Kornai nyelvi leleményein, terminológiai ügyességein sármosan gúnyolódó sorokat, de nem teszem, ugyanis tökéletesen elegendő, ha bizonyságul a legilletékesebb – Kornai János – Liskát „oktatgató”, tipikusan professzori szavait idézem: „Szeretném észrevételeimet aránylag kevés, de – nézeteim szerint – fontos kérdésre összpontosítani. Nem vettem át Liska Tibor terminológiáját. Ehelyett a közgazdasági köznyelv szokványos kifejezéseit használom. Nem törekszem újszerűségre; megjegyzéseim számos ponton hasonlítanak másokéihoz; sok kérdésben megegyeznek mások megállapításaival”.

 

Igen, csakhogy a Liska-filozófiának épp ez a lényege: igyekszik „túllépni” a „szokványos” gondolkodásmódon (s terminológián), „túllépni” az „értelemig és tovább”, míg a szokvány-professzor arra nagyon büszke ugyebár, hogy ő viszont „nem törekszik újszerűségre”, inkább „e mai kocsmában” jobbágyésszel „adja ocsmány módon a szolga ostobát”: „a közgazdasági köznyelv szokványos kifejezéseit használom”.

Persze. De csakis abban az esetben, ha legalább megijednie sikerül attól, ami valóban újszerű; s ha ez sikerült a professzornak, úgy az „anti-equilibrium”-ból, a „szívásból-nyomásból” ügyesen visszasomfordál a peckes-professzori tuti-szokványosságba. S ami azt jelenti értelemszerűen, hogy még hazudik is a professzor.

 

Fentebb ígértem, bizonyítani fogom: Kornai János pondró.

 

Tudni kell: a professzori hernyóság, szimplaság, gyávaság egyik legjellemzőbb megnyilvánulási formája e szokványos szellemi fúrólyuk: „nézetem szerint fontos”. Ugyanis Pondró professzor még annyit sem tud, hogy lényeges-e, amit állít, vagy sem. „Úgy gondolja”, hogy fontos.

 

Nézete, véleménye mindenkinek lehet. Ahhoz nincs szükség intellektusra.

A „nézetem szerint”, a „megítélésem szerint”, a „meglátásom szerint” szintagma (legyünk stílszerűek!) azért ökonomikus, mert kettős hasznot hajt, extraprofitot termel. Mindenekelőtt jelzi, mennyire, de mennyire szerény a professzor úr (pedig hát, néki már igencsak volna mire büszkének lennie!), illetve nem válik élből nevetségessé a professzor, ha bakot lő, hiszen ő csak a „véleményét vázolta” „aránylag röviden”, s amely nézet „nyugodtan vitatható, sőt vitatni is kell!” és így tovább és így tovább.

Csak egyetlen professzort mutassanak, aki így kezdi a szövegét: „az alábbi a bizonyított igazság…”! Miközben persze mindegyre „abszolút igazságokat” igyekeznek előállítani, elővezetni. Szerényen. Például, ha valaki azt közli, ő „antimarxista”, akkor ezzel voltaképpen két dolgot állít. Direktben, hogy ez az ő „saját véleménye Marxról, lehet rajta polemizálni stb.”, miközben – sunyin – azt állítja, tételezi, hogy: az „antimarxizmus” (a kategorikus „anti”-ság okán) abszolút igazság.

 

De egyelőre térjünk vissza oda, ahol Kornai professzor elkezdte az ő szokványosan anti-equilibriumos professzori nagytudományát: „Nem azzal kezdtem, hogy különböző eszmeáramlatok, közgazdasági vagy filozófiai iskolák közt válogatva választottam Marxot”.

 

Nos, ezt igen helyesen tette a professzor úr, ugyanis, ha valakit nem lehet „választani”, akkor az éppen Marx doktor (plusz József Attila, s még vannak egyen-ketten, Liska is ilyen). Hanem? Akkor mi a teendő Marxszal? Specifikusan. Megmondom: Marxot „csak” olvasni lehet. Egyébként olvasni nem szégyen, s ezt a professzor úr nyolcvanéves koráig sem tanulta meg; 2008-ban kelt az idézett vallomás, mely szerint a Mozgó Világ szerzője „nem azzal kezdte”.

Hanem? Mivel kezdte a professzor úr, mivel kezdődött a dolog?

„Azzal kezdődött, hogy különböző politikai mozgalmak, pártok és ideológiák közül választottam magamnak pártot, és a kommunista párt tette az asztalomra Marx munkáit”.

 

Az én „asztalomra” Botyánszki Doriska néni tette le „Marx munkáit”. Miközben nem tudtam (nem is érdekelt!), hogy Doriska néni kommunista-e vagy sem, Doriska néni könyvtáros néni volt, ebbéli szerény minőségében odalépett a könyvtár könyvespolcához, leemelte a könyvet, és már lehetett is olvasni. Nem szégyen az! Egyébként számomra az olvasás mindig is csak olvasás volt. Soha nem elvi alapon, nem származástanilag (von Haus aus) olvastam. Így ugyanis buta maradtam volna. Genetikusan. Mint például szegény Gerő András, aki a múltkor azt mondta a tévében (amit pl. Kertész Ákos is, csak a dolog fejetetején ítélkezvén), hogy az orosz nép genetikusan terrorista. Például (Gerő így mondta) „Lenin bátyja” (aki ilyen értelemben szuperterrorista, mert egyszerre van orosz és bolsevik alávalóság a génjeiben), továbbá: a szerbek is hagyományosan terroristák (mondotta Gerő az „antirasszista, liberális” ATV-ben). És mindez nagyon jó, a magyarra nézve, hiszen lám, nem gyilkos ruszki-bolsevik vér csörgedez a magyar ereiben, ám ugyanakkor nem is annyira jó (utalt rá Gerő), mert pl. „Rákosi, Kádár ellen soha nem kíséreltek meg merényletet”. Szögezzük le alliterálva: Gerő genetikusan (de)generált (von Bürgerhaus aus buta), nem tudta a tévében eldönteni, jó-e az nekünk, hogy a magyar genetikusan alattvaló (nem terrorista), vagy nem annyira jó, így azután Gerő (történészként) csak a tényt rögzítette: a magyar nem terrorista, ezért volt szamárság Kecskeméten a hagyományőrzőktől elkobozni a huszárfringiát. Mert a magyar huszár szablya nélkül nem magyar huszár. Gerő (történészként) a tényt rögzítette: a magyarember nem olyan, mint „Lenin bátyja”, a magyar soha nem ölt uralkodót.

Nem hát. Csak „agyonszurdalta” a királynét. Hátulról. Legalábbis Katona József szerint. Ámde nem Gerő történész szerint. Ti. a magyar genetikusan fortélyos: a királynét megölni nem kell félnetek… Tisza Pistát sem kell félnetek. És már csak azért sem, mert Tisza Pista geszti bolond volt, nem „kuglifej”. Ezért őt akár négyszer is…

 

Nem győzöm ismételni: ezek az emberek olyannyira buták, miként a segg. És nem (mindenesetben), mint a főd. Mi a különbség? A seggbuta embert a pszichológiatudomány „szalondebilnek” nevezi, míg fődbuta az a Bőndörös elvtárs, aki politikailag minden korban a legmegbízhatóbb tovarisnak minősül, például a mai Fidesz-frakcióban is van belőlük bőven. Kornai szalondebil (plusz pondró), van egy Széchenyi-díja, két Akadémiai Díja, elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét, s amely fölött már csak „nagykereszt lánccal” valagrend-fokozat létezik, ám azt magyar ember nem kaphatja meg, csak valami őexcellenciája, így bízvást elmondható: Kornai professzor a legvastagabban ordózott közéleti cápa a halpiacon. Ahogy Faragó Vilmos mondaná: okosabb, mint az egész ország együttvéve, vagy ahogyan Ungvári professzor mondaná: „írt 40 könyvet”, például „A gazdasági szerkezetek matematikai tervezéséről” 1965-ben, ámde! – teszem én hozzá – 2008-ban (s ezért seggbuta, nem pedig fődbuta a professzor) egyetlen épkézláb mondat„szerkezetet” sem sikerült „megterveznie” arról a Marxról, akiről önként s dalolva hadovált nagyokat a japánoknak, a Mozgó Világ olvasóinak, és ott is, itt is az ő nagyméltóságú (nyolcvanadik) születésnapját önmegünnepelendő.

 

Mint tudjuk, a nagyméltóságú (80-on inneni és túli) tudósemberek obligátmód (egymást oda-vissza nyálazgatva) hamisítják a tényeket (vs. nem ismerik azokat). Egy akadémiai orgánumon egy -vb- szignójú méltatóember így méltatja Kornai akadémikus oroszországi méltatását: „A méltatások nem előzmény nélküliek: két évvel ezelőtt Kornai János A gondolat erejével című önéletrajzáról, amely akkor jelent meg orosz nyelven, Dmitrij Travin politológus írt recenziót, amelyet maga Kornai professzor is a munkássága által keltett reakciók közül az legérdekesebbnek minősített az mta.hu kérdésére válaszolva. Ebben az orosz szerző a marxizmustól induló magyar közgazdászt a ťszocializmus sírásójánakŤ nevezte. Utalt arra, hogy Kornai János már akkor – az 1956-os magyar forradalom előtt – szakított a marxizmussal, amikor a kor közép-európai értelmiségének többsége még hitt a szocialista rendszer megreformálásának lehetőségében. Travin megfogalmazása szerint Kornai már akkor meg tudta magyarázni a szocialista gazdaság valóságos működési mechanizmusát, amikor a ťszovjet politikai gazdaságtan kutatói mindenféle mágikus ráolvasások formájában csak imitálták a tudományos tevékenységet.Ť A magyar közgazdász nem csak felismerte, hanem be is mutatta a hipercentralizált gazdasági rendszer működésképtelenségét. […] A szocialista gazdaság valóságos működésének elemzéséből adódott a következtetés: a szocializmus megreformálhatatlan. Azzal viszont magának Kornainak is szembesülnie kellett, hogy akkor nem tudta leírni, miként ťlehet az egypártrendszerből eljutni a többpártrendszerbe, a szocializmusból a valódi piacgazdaságba, a kapitalizmusbaŤ.”

 

De nem szembesült vele. Nemcsak Kornai. Senki. És éppen ezért tüntették ki a senkik a senkit pl. Leontief-éremmel.

Kornai ma sem tud leírni semmi érdemit.

Vagyis három megjegyzés a fenti idézethez, illetve abból kettő kérdés: ami ma van, az vajon micsoda? Ez volna a „valódi piacgazdaság”? Ez? Ahová „eljutottunk”? Mert, ha igen, akkor viszont Almási akadémikusnak nincs igaza, szerinte ugyanis ez nem a „valódi piacgazdaság”, hanem ez a „vadkap.” (Almási professzor ilyen jópofa professzor: azt írja a Mozgó Világban, hogy: vadkap.). Másik kérdés: van-e Kornai professzornak olyan könyve, amelyben elolvasható, „miként lehet az egypártrendszerből eljutni a többpártrendszerbe, onnan a fülkeforradalomba s onnan megint a többpártrendszerbe, illetve miként lehet a szocializmusból eljutni a vadkap.-ba, majd onnan a valódi kapitalizmusba”? Mert Almási professzor szerint egyszerű a dolog, szerinte néhány fiatal csávó Amerikában innovál, azután „beng”, újra dübörög a „termelő kapitalizmus”. Esküszöm, ezt mondta a tévében (Juszt László meg boldogan vigyorgott hozzá, ti. neki is ennyi az egész: beng), s persze lehet, hogy tökéletesen igazuk van, csak azt nem tudom, hol olvasható mindennek a matematikailag tervezett közgazdasági aritmetikája?

A harmadik pedig már egy par excellence megjegyzés: Dmitrij Travin vagy hamisít, vagy tudatlan. Ugyanis egyszerűen nem igaz, amit állít: „A magyar közgazdász nem csak felismerte, hanem be is mutatta a hipercentralizált gazdasági rendszer működésképtelenségét. Kornai János egyértelművé tette annak a jelenségnek a tarthatatlanságát, hogy a szocialista állam nem engedi csődbe jutni vállalatait. Inkább költségvetési pénzekkel fedezi a veszteségeket még a legkevésbé hatékony gazdálkodást folytatók esetében is. Létrejön az a jelenség, amelyet a Hiány c. könyv a költségvetési korlát puhaságának nevezett.”

 

Ezt Kornai nem „felismerte”, hanem olvasta. Kornai még nagyban „lázadozva” verte habosra a komonista nyálat a Szabad Népnél, amikor Liska Tibor a Közgazdasági Szemle hasábjain már valóban egyértelművé tette „a valuta konvertibilitásának” („keménységének-piuhaságának”), illetve a „tervutasításos rendszer szabályozott piacgazdálkodáson alapuló rendszerrel való felváltásának szükségességét”. Sajnos ez is tény.

 

 

Randa kuglifej.

Persze nem csak Liska, Máriás, Kopátsy, Péter György (A gazdaságosság jelentőségéről és szerepéről a népgazdaság tervszerű irányításában), hanem Erdős Péter is „csúnya tojásfej”, és még sokan mások, például Nagy Tamás (A tőke fordítója), iszonyúan pocsék emberek, ám valójában ők az úttörő, vezető reformista kuglifejek.

 

 

Míg Kornai 1954-ben is szép. Rendes magyar arc:

 

 

Ami szép, az szép.

Elismerem, mindez lehet esztétikai ízlés kérdése, így aztán maradok is inkább a tényeknél: a közgazdasági gondolkodás reformja nem Kornaitól számítódik! Hanem Sztálin halálától, méghozzá egy csapásra, varázsütésszerűen, s ami azt jelenti logikusan, hogy jóval Sztálin halála előtt (mondom, amikor Kornai még buzgón verdeste a csúnya kuglinyálat) már léteztek olyan szellemi műhelyek, melyekből azután gejzírként tört erő a közgazdasági reform, illetve annak számos orgánuma, pl. a Közgazdasági Szemle. Tehát, Kornai vagy olvasta Liskáék cikkét (A gazdaságosság és a nemzetközi munkamegosztás), vagy nem olvasta. Ha nem olvasta, akkor ugye (1956 táján) néki is sikerült föltalálnia a markcista csőben a reformista lyukat. S hogy olvasta-e vagy sem, nem tudom, akkoriban én még jószerivel nem is éltem. Gyanítom, hogy olvasta, s ilyen értelemben Kornai Liskáék követője (nem úttörője), miközben a Tudományos Akadémia -vb- szignójú munkatársa minden kritikai, egyértelműsítő, pontosító megjegyzés nélkül hivatkozik arra a Dmitrij Travin politológusra, aki szerint „Kornai János már az 1956-os magyar forradalom előtt szakított a marxizmussal”. Míg a Wikipédia – akadémiai forrásokra és magára Kornaira hivatkozva – így fogalmaz: „1956-ban végleg szakított a marxizmussal”. Na most, a „marxizmussal” lehet, hogy „végleg” szakított (noha a mai napig nem tudja, mi a marxizmus – erre lesznek példák), csak viszont a „szocialista tervgazdálkodással” nem szakított, tudniillik még 1957-ben is „csupán” a „túlzott központosítást” kárhoztatja.

Ne legyen félreértés, nem lekicsinylésképpen mondom, értő elemzők „radikális kritikának” minősítik Kornai könyvét, ám a tény az tény: „a rendszer túlcentralizált, utasításos, bürokratikus jellegének” mégoly „radikális kritikája” sem azonos a szocialista gazdálkodás (a „marxizmus”) elvetésével.

A Leontief-éremmel díjazott akadémikusprofesszor a Mozgó Világban így fogalmaz: „A nagy történelmi élmények – az országunkat feldúló háború, a holokauszt, a náci uralom alóli felszabadulás, a kommunista párt és vele a szocialista rendszer uralomra kerülése, az 1956-os magyar forradalom és annak leverése… – mélyreható benyomást tettek gondolkodásomra”.

Tehát – Kornai immár saját szavai szerint – a „marxizmusra” vonatkozó első (pró) „mélyreható benyomást” a „kommunista párt” (nota bene nem a Marx-szövegek, hanem a „a szocialista rendszer uralomra kerülése”), míg a második (kontra) „mélyreható benyomást” az „1956-os magyar forradalom és annak leverése” tette e Nagy Magyararcú, Magyar Nagyarcú Intellektusra. Mert ő már a forradalom előtt tudta, hogy lesz forradalom. Míg P. Szűcs Julianna a forradalom után is úgy tudta, hogy ellenforradalom volt a forradalom, majd Ormos Máriától (Pozsgay tolmácsolásával) tudta meg, hogy nem ellenforradalom, hanem népfölkelés volt a forradalom, Ormos pedig Vas Zoltántól értesült róla: sem nem forradalom, sem nem ellenforradalom, sem nem népfölkelés, sőt tulajdonképpen nem is volt, hanem lesz: „a nemzet ünnepe”.

Nos, egyelőre ennyit az akadémikusprofesszorok és orgánumaik pondró-hitelességéről. Illetve még annyit, hogy egészen világos legyen: ha az első („kommunista”) „benyomás” után a második („antimarxista”) „benyomás” 1956 leverése után érte a professzort, akkor a professzor nem lehetett az 1954-ben publikáló antisztálinista Liska Tibor közgazdasági orákuluma, hanem csakis fordítva történhetett.