Mottó: „az ember minősége nem változik” (Ormos Mária)

 

 

 

 Változatlanul 

 

 

Ormos Mária (minőségi történészként) nemzetközileg „kiformálódott” „képletről” beszél, amikor ezt írja: „A pártokban [többes szám – Gy. úr] napirenden voltak az elkeseredett viták, sor került kizárásokra, és olykor a ťbalosokatŤ, máskor a revizionistákat távolították el a pártból. Ezek a ťbalosŤ, az eredeti marxi elveket fenntartó, a forradalmi gondolatnak elkötelezett szocialista/szociáldemokrata csoportok lettek a pártrobbantás élharcosai [kiemelés – Gy. úr], és közöttük a legjelentősebb [kiemelés – Gy. úr] szerepet az oroszországi szociáldemokrácia balszárnya játszotta el, amely Vlagyimir Iljics Lenin körül gyülekezett. Egyébként a világon senki sem hitte még 1917 elején sem, hogy a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek [kiemelés – Gy. úr] vélt Leninnek Európa legelmaradottabb országában sikerülhet végrehajtania egy olyan rendszerváltást, amelyet a proletariátussal alig rendelkező országban ťproletárforradalomnakŤ mer elnevezni.”

 

Tehát Ormos Mária, mint morális minőség, önnön állítását cáfolva teszi nevetségessé magát, mint intellektuális minőséget, illetve intellektuális minőségként buktatja le magát, mint morális minőséget. Urbánus professzori bravúr.

Ormos azt állítja, hogy Lenin jelentéktelen. Persze, ilyet mondhat bárki, ezt várják a „balliberális” történésztől a Schmidt Máriák, Tőkéczki Lászlók, Czakó Gáborok, Bayer Zsoltok… s az emberi minőség ugyebár igyekszik buzgón megfelelni (gyakorlatilag mindenkinek), ti. a minőségi élet egy merő igazodás, helyezkedés, könyöklés, besúgás, denunciálás, kollégák eltiprása… ez így megy évezredek óta, miért épp a liberális demokráciában volna másmilyen az emberi minőség? Mindegy, a lényeg, hogy Lenin jelentéktelen, esetleg „Európa legelmaradottabb országában” bír némi befolyással, de hát ez, mint tudjuk, bliktri. Egyébként a másik, Lenint méltán lekicsinylő szokványállítás szerint, az emigrációban élő forradalmár éppen nem Oroszországban igazán ismert, még kevésbé tájékozott, pl. nem tudta, hogy a hazája „elmaradott ország”, azt pedig még kevésbé tudta (az ostobája), hogy „Európa legelmaradottabb országában” nem „sikerülhet végrehajtani egy olyan rendszerváltást”, amelyet aztán joggal „merhetne ťproletárforradalomnakŤ elnevezni”.

 

Tehát Ormos Mária szerint Lenin „nemzetközileg jelentéktelen”, ám ugyanazon Ormos szerint a teljes „szocialista/szociáldemokrácia”, sőt az egész nemzetközi „képlet” „szétrobbantásában” a „legjelentősebb” szerepe annak a bolsevizmusnak volt, amelynek legjelentősebb vezetője az a Lenin, aki: egy jelentéktelen figura. Csak épp a teljes nemzetközi „képletet” ő robbantotta szét. Gonoszul. És éppen ezért adtak ki Lenin ellen nemzetközi elfogatóparancsot, ugyanis minden demokratikus rendőrség pontosan tudta, olvasták a Mozgó Világban: Lenin jelentéktelen ember. Egy nagy senki! Míg viszont P. Szűcs Julianna, az igen!, ő már valóban valaki, olyannyira, hogy ellene nem is szimpla elfogatóparancs volt érvényben, hanem egyenesen a Mozgó Világ főszerkesztői székébe száműzték a szemét leninisták, azok a mocskospiszkos Kádár-komonisták.

Nehéz a jelentékeny emberek sorsa, ne irigyeljük őket!

 

Egyébiránt Heller Ágnes sem tudja eldönteni, szerinte Lenin jelentéktelen-e, vagy inkább démon, így azután ő is arra a szellemes végkövetkeztetésre jut, mely szerint Lenin egy sátáni jelentéktelenség. Igen ám, csakhogy ilyen nincs! Harmadrendű diabolusról csak a valóban jelentéktelen intellektusok (Ormos szavaival: minőségi emberek) hadoválnak a sajtóban. Mégpedig részint azért, mert kissé férges a lelkük, részint azért, mert meglehetősen pudvás az agyuk.

 

Tessék nekem megmondani, mit jelent ez az állítás: „a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt Lenin”!?

 

Mármost amíg nincs válasz, addig – sajnos – ismét csak be kell érnünk az én kegyesen kedves minősítésemmel: ez bizony sunyi patkányszöveg!

 

Mit akar közölni az olvasóval a minőségi történész? Hogy Lenin jelentéktelen? Ha igen, akkor miért nem azt írja? Mit jelent itt a „vélt” szócska? Azt jelenti, hogy a szerző vélelmezi jelentéktelennek Lenint? Vagy ő már biztos benne, csak a kortársak „vélték” (értsd: tartották) jelentéktelennek? Jó, de milyen alapon? Azon az alapon, hogy nemzetközileg nem ismerték? Ha nem ismerték, akkor honnan tudták, hogy jelentéktelen?

Nyilván az történhetett, hogy Lenin jelentős kortársai eltökélten olvasták az Iszkrát, a „Karl Marx 1818–1883” című kiadványt, eszelősen bújták Lenin, cikkeit, brosúráit, miközben mindegyre és mindegyre megállapították: Leninnek a Marxról, Smith-ről, Ricardóról, az „újkantiánusokról”, Lassalle-ról, Bernsteinről, Knight-ról, Liebnechtről, Kautskyról, a kapitalizmusról, a kommunizmusról, a forradalomról, a háborúról, a békéről, a nemzeti önrendelkezésről, az internacionáléról és még sok minden egyébről írt szövegei jelentéktelenek. S ami lehetséges, ám ez esetben a jelentős kortársak jelentősen nagy marhák voltak, már amennyiben egy jelentéktelen ember jelentéktelen szövegeit jelentősen olvasták. Vagy a kortársak is csupán „vélték”, hogy Lenin jelentéktelen? Nem tudták, csak (ahogy ma mondani szokás) „úgy gondolták”? Vagy arról van szó, hogy senki nem olvasta Lenint, viszont mindenki tudta, hogy a szerző jelentéktelen? Nyilván onnan tudták – ahonnan egyébként Heller is, Ormos is –, hogy nem olvasták. Ami persze – elvileg – elképzelhető, gyakorlatilag viszont kizárt. Ti. a Rákosi-érában is csak a hitvány karrieristák (Hellerék, Ormosék) „tartották”, vallották olvasatlanul géniusznak Lenint, miként most ugyanők, szintén olvasatlanul, „vélik” „jelentéktelennek”, egyszersmind sátánnak egykori idoljukat. Ma (főként) „nemzeti terepen”.

 

Mit igyekszik állítani a tudós történész? Nem tudja. Hiszen épp attól tudós, hogy nem tudja. Ítélkező tudós. S aki immár egészen elképesztő idiotizmussal (plusz alattomosan) vagdalkozik. Például: „Oroszország esetében elővehetünk a cári udvar politikájától kezdve a háborús megpróbáltatásokon keresztül a demokratikus erők gyengeségén át bármi más kiegészítő tényezőt, csak egyet nem szabad elfelejteni, azt, hogy az alternatíva hiányáért maga a bolsevik párt volt az első számú felelős vagy legalábbis a főfelelősök egyike. A polarizáció ugyanis nélküle itt sem jöhetett létre. Lenin, alighogy orosz földre tette a lábát, felmondott a polgári demokráciának. Ettől kezdve viszont a demokrácia megvédése valóban nem jöhetett szóba, a polarizációt ő maga teremtette meg, vagy legalább ő is nagymértékben hozzájárult. Az általa kialakított ťforradalmiŤ platformon nem lehetett szó a demokratikus fejlődés perspektívájának koalíciós védelmezéséről, az események szükségképpen a fent jelzett alternatívahiányos helyzethez vezettek. Egyúttal pedig ahhoz, hogy a nyugati hatalmak, amelyek eredetileg készek voltak az orosz demokrácia támogatására (már csak saját háborús érdekeik miatt is), a továbbiakban a veszedelmes tábornokok oldalára álltak. A tábornokok igazán veszélyes voltát pedig éppen e körülmény idézte elő.”

 

Nem szívesen ismétlem a szót, ám, ha muszáj, akkor muszáj: a szöveg „emberi” (értsd: patkány-) minőségre utal. A szerző mindenkit „fölment” (mentegetni igyekszik), csak a bolsevikokat nem: „az alternatíva hiányáért maga a bolsevik párt volt az első számú felelős vagy legalábbis a főfelelősök egyike”.

 

Mi az, hogy „vagy legalábbis”? Az „első számú felelős” vagy nem? Ha nem, ha csak a „felelősök egyike”, akkor ki volt az „első számú felelős”? Nem tudja a történész? Vagy tudja, csak nem mondja meg? Nincs „első számú felelős”? Ha nincs, akkor miért beszél róla a minőségi (Pulitzer-díjas) akadémikus? Ha nem tud valamit, akkor miért nem így mondja: „nem tudom”?

 

Ormos Mária szerint a „veszedelmes tábornokok” bájos békegalambokként turbékoltak Oroszországban. Illetve turbékoltak volna, mert ugyan nem tűntek a tábornokok „igazán veszélyesek”-nek, ám azután annál veszedelmesebbekké váltak (a bolsevikok miatt!), ti. arra kényszerültek szegénykéim, hogy a „nyugati hatalmak háborús érdekeinek” megfelelően támadják a szovjeteket, s főként a szinte bármi áron békére (a háború befejezésére) törekvő Lenint. Vagyis, ha Lenin is kiszolgálja a „nyugati hatalmak háborús érdekeit”, ha nem „árulja el Oroszországot a németeknek”, akkor a szegény-szegény „veszedelmes tábornokok” sem kényszerülnek arra, hogy kidomborodjék bennük „igazán veszélyes voltuk” a szovjethatalommal szemben.

Miközben történelmi tény (a minőségi történész vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni): az amerikai elnök nem az „orosz demokrácia támogatását”, hanem az orosz nemzeti önrendelkezés elismerését szorgalmazza 1918-ban. Wilson szerint szükségessé vált „Az összes orosz területek kiürítése és az Oroszországot érintő összes kérdések olyan rendezése, amely a világ többi nemzeteinek legjobb és legszabadabb együttműködését biztosítja arra nézve, hogy Oroszország akadálytalanul és korlátozás nélkül alkalmat kapjon saját politikai fejlődésének és nemzeti politikájának független meghatározására, valamint hogy biztosítva legyen Oroszország őszinte fogadtatása a szabad nemzetek társaságában az általa választott intézményekkel együtt [kiemelés – Gy. úr], sőt ezen a fogadtatáson túlmenően biztosítva legyen részére minden olyan támogatás, amelyre szüksége lehet és amelyet ő maga is óhajt” – írja Wilson elnök, ezzel de facto elismerve (sőt „támogatva”) az „alternatívahiányos” szovjethatalmat, méghozzá a németeknek előnyös breszt-litovszki egyezség dacára. Míg Ormos Máriát ez egyáltalán nem zavarja, szerinte méltányos volt az a nyugati intervenció, a „szabad világ” „keresztes-hadjárata”, amely óhatatlanul tette a „veszedelmes tábornokokat” is „igazán veszélyesekké”.

 

Ceterum censeo ennyire „liberális” csak az a veszedelmesen „balliberális” antileninista történész lehet, aki pont ilyen ostobán volt annakidején veszett „leninista”. Más magyarázat nincs. Tudniillik éppen Thomas Wilson geopolitikai liberalizmusa, illetve az európai intervenciósok „keresztes” indulata, motivációja jelzi, hogy a szovjethatalom elleni támadás a legkevésbé sem valamiféle éteri polgári krédó, politikaelméleti fölülemelkedettség égisze alatt, s még kevésbé a bolsevikok által okozott „alternatívahiány” megszüntetésének jegyében indult. Az „alternatívahiány” lehetett Karl Kautsky eszmei problémája, de semmiképpen sem a „keresztes-hadjárat” harcosaié, akik szerint a bolsevizmussal nem az a gond, hogy „alternatívahiányt” okoz, hanem hogy az „ateista sátán” cimborája; a bolsik nemileg is elfajzottak, istentelenek, a kommunizmusban a nők is, a csajkák is közösek és így tovább. Míg az ormosi (értsd: gyagyásan) ítélkező „logika” szerint Wilson éppúgy a liberalizmus árulója („idióta-jámbor liberalizmusával”), mint ahogyan Lenin az orosz nemzeti érdekek renegátja („sátáni pacifizmusával”). Noha, még csak nem is arról van szó, hogy az amerikai elnök ostobán naiv liberális lett volna, hanem az történt, hogy a konkrét helyzetben Wilson konkrét dekrétumát Amerika konkrét gazdasági-hatalmi érdekei diktálták konkrétan. A kapitalizmus – sajnos – ennyire konkrét és profán dolog.

 

Ormos Mária (mint minőségi tudósprofesszor) azt állítja egyik könyvében, hogy Sztálin „olvasgatott szocialista irodalmat, és tanulmányozta Marx írásait, nyilvánvalóan elfogadta azt is, hogy egyszer majd el lehet jutni az egyenlőség és bőség kommunista világába. Ehhez azonban nem készült gyakorlati forgatókönyv. Lenin 1917-től lépésről lépésre alakította, és ezekhez az improvizált lépésekhez már csak csatlakozni lehetett, de hinni bennük nehezen. Nem a hitvilág kérdése volt, hogy Lenin taktikáját valaki elfogadja-e vagy sem.”

 

És ha ezt valaki tudja, akkor az épp a velejéig cinikus, sunyi-karrierista: Ormos Mária. Vagyis ahogy mondani szokás: mindenki magából indul ki, így a minőségi-antikommunista történészprofesszor is természetesen. A szimplán karrierista Ormos Máriának ezért meggyőződése (ma is), hogy voltaképpen senki sem hihetett „az egyenlőség és bőség kommunista világában” (s különösen nem az a Sztálin, aki az életét kockáztatta a kommunizmusért stb.).

És miért nem? Hát egyáltalán nem azért, mert amúgy egy szaros kis törtető a nagy ítélkező (professzorasszony), hanem azért, mert: Leninnek nem volt „gyakorlati forgatókönyve”.

Volt persze, hiszen maga a minőségi akadémikus állítja (a következő mondatban), „Lenin 1917-től lépésről lépésre alakította” a forgatókönyvet. S attól most tekintsünk is el, hogy nem 1917-től, ti. például a Mi a teendő? című kézikönyv 1902-es kiadású, maradjunk tehát a „lépésről lépésre” lekicsinylő minősítésnél! Mindenekelőtt jegyezzük meg: az ilyen (Ormos-féle) nagyhangú történészek voltaképpen semmit nem értenek a történelemből: azt kárhoztatják Leninben, ami talán a legnagyobb erénye.

Lenin nem doktriner szobatudós, nem szobaforradalmár, nem olyasféle nagyprofesszori kisintellektus, akikért az Ungvári-, Almási-, Ormos-féle harmadrangú sznobok rajonganak („Heller Ági írt 40 könyvet”, „a szégyent ő villantotta bele a filozófiába” stb.), Lenin nem azt műveli (amit Dühring vagy Kautsky), nem íróasztalok, kávéházi asztalok mellett teoretizálva kotlik ki magából egy rakás, általa (s a hívei által) megfellebbezhetetlennek ítélt banális baromságot, hogy azután azt „forradalmi forgatókönyvnek” nevezzék el (Ormos Mária legnagyobb ámulatára), hanem ellenkezőleg: Lenin a valós forradalmat „írja”. Nagyjából úgy, ahogyan azt a konkrét történelem, a konkrét valóság diktálja. Konkrétan. Lenin ebben (is) konzekvensen követi a marxi „útmutatást”.

Aki olvas is (legalább valamicskét) arról, amiről beszél, pontosan tudja: pl. az Internacionálé 1868-as brüsszeli kongresszusán határozat született egy általános munkássztrájkról, s amelyet Marx brüsszeli „belga balgaságnak” nevezett (ő is kedvelte az alliterációkat), azt mondta: a munkásság „még nem elég szervezett ahhoz, hogy elegendő súlyt jelentsen a mérleg serpenyőjében”, míg a párizsi proletariátusról így vélekedett: „nem titkolhatjuk el magunk elől, hogy a húszéves bonapartista bohózat szörnyen demoralizált. Forradalmi hősiességre aligha jogos számítani”. Világos. Amikor viszont föllázadt a párizsi nép, Marx ódákat zengett a kommünről, anélkül persze, hogy egy jottányit is változott volna a történelemfilozófiai megítélése.

Ugyanez a paradoxon érvényes Leninre is. Lenin – egyebek között – azért tartotta elengedhetetlenül szükségesnek az ún. „élcsapat” megszervezését, mert a „munkásosztályt” filozófiai s nem szociológiai, még kevésbé hadtudományi kategóriának tekintette, pontosan tudta: „filozófiai kategória” nem képes ütőképesen cselekedni (vö. Karinthy: Barabbás), így az ún. „taktikázásai” (a forradalom „lépésről lépésre” való „alakítása”) során a legmesszebbmenőkig vette figyelembe az „egyszerű munkások” spontán akaratát (vagy nem akaratát).

 

Ezzel szemben Ormos Mária Lenin „nemzetközi” jelentéktelenségét épp abban látja, ami Lenint az összes „nemzetközi jelentőségű”, bolhászkodó doktriner fölé emeli: az egészen különleges (mondjuk ki: zseniális!) gyakorlati érzékében, hisz’ Lenin a világ legnagyobb országában volt képes megszervezni egy olyan politikai átalakulást, amely – miként John Reed fogalmazta – „megrengette” az egész „világot”. Sőt! Magát Ormos Máriát is velejéig „rengette meg”, legalábbis abban az értelemben, hogy Ormos (lényegi sztálinistaként, ezúttal egykori önmaga fonákján), még mindig azt hiszi, hogy a forradalom „forgatókönyv” alapján születik. Ormosnak per excellence sztálinista meggyőződése: „Lenin elvtárs” adós maradt az igazi „útmutatással”, a forradalmi bédekkerrel; s aminek hatvan évvel ezelőtt épp a fonákját „hitte” rendíthetetlenül: „Lenin elvtárs minden szava szent”, a lenini mű bibliai parancsolatértékű, forgatókönyv-fáklyaként lobogja be a dicső utat a dicső proletárforradalomban a dicső kommunizmus felé. Ma persze Ormos „gondolkodásának” ellentett az irányultsága, míg az „értelme” (értelmetlensége) ugyanaz: ha nincs előre megírt tudós „forgatókönyv”, forradalom sincs. Ormos szerint. Olyan ez, mint mikor a tudós háziasszony s tudós barátnői (már, hogy a professzornyicák is értsék, miről beszélek) megpróbálkoznak a főzéssel, s ami nem azért nem sikerülhet nekik, mert főzni sem tudnak, hanem azért, mert a gasztronómiai próbálkozás előtt a dilettáns háziasszony nem írt szakácskönyvet (önmagának s a barátnőinek) a halászlé megfőzéséről.

 

Jól látható: Ormos Mária sem tud „főzni” (egyébként „étkezni” sem képes intelligensen, disznómód zabál, teliszájjal dumál, óbégat, fröcsköli szét a fejéből a félig rágott, nyálas mócsingot), ám azért ítélkezik elevenek és holtak, szakácsok, séfek, kukták, mosogatólányok fölött, szakelemzést közöl a főzési-étkezési kultúráról. Például ugyanazon harsánysággal állítja: „Ami a döntéshozatal módját illette, láttuk annak esetlegességét, rendszertelenségét a náci államban, ami azonban egyúttal a mindenkori hitleri döntéseknek adott helyet. Ettől homlokegyenest eltérően Lenin annak idején nagy gondot fordított rá, hogy kidolgozzák a szovjet alkotmányosság szabályait.”

 

Tehát a szerző ismét önmagát cáfolja (hol azt állítja, hogy Lenin „improvizált”, hol azt, hogy „nagy gondot fordított” az „alkotmányosság kidolgozására”), ámde ez egyáltalán nem számít, ti. az a fontos minden „minőségi ember” számára, hogy valami módon azért csak sikerüljön összehasonlítgatnia Hitlert Leninnel.

 

Bevallom, képtelen vagyok megfejteni: szánalmasan fosik-e a matróna, ezért igyekszik túllicitálni, „túlrelativizálni”, túlkuglifejezni” a zsidózókat, bolsevikozókat, komonistázókat, vagy „csak” egyszerűen nem érti, miről beszél. Mert, hol az a baja, hogy Leninnek voluntarista-diktátori-totalitárius „sapka” volt a „gonosz” „kuglifején”, hol pedig az, hogy „lépésről lépésre” haladva skalpolta meg önmagát, s vele az orosz „polgári demokráciát”.

Természetesen az is elképzelhető, hogy ezek az emberek egyszerre pipogyák, gyávák és korlátoltak. Az tartja egyensúlyban az „önbecsülésüket”, hogy egyrészt nagyot nyalnak a kicsi Schmidt Máriáknak, másrészt lekicsinyilnek egy-egy nagy embert, s amitől kettős lelki-hasznot remélnek: (1) valamelyest biztonságban érzik magukat a neonyilas csahosokkal szemben (hisz’ ugyanarra a bolsevik gonoszra vicsorognak mindahányan), miközben (2) igen fölemelő érzés lehet göthös kisegerekként történelmi elefántokra rádübörögni.

Na most, Nyalika néniék nem veszik észre, hogy mindez semmit nem ér. Számukra sem! A szövegeikből jól kitűnik, sőt (pl. a tévében) az arcukról, a metakommunikációjukról is tökéletesen lerí: érzik, hogy a presztízsük gyakorlatilag nulla (sokan még a „genetikus” mártíriumukat sem ismerik el!), hiába a szervilis, kooperált „összehasonlítgatás”, „relativizálás”, a de facto együttműködés az antiszemitákkal, a neonácikkal. Hellerék, Kornisék a lelkük legmélyén érzik, sejtik: soha nem fogják tisztelni őket az emberek. Az antiszemiták a legkevésbé, pedig – sajátos groteszk – Révészék éppen a zsidófalók elismerésére, megbecsülésére ácsingóznak a leginkább. Míg az antiszemiták a „libsikére”, s ami, ha lehet, még az előzőnél is szánalmasabb viszonyulás. Így aztán a normális élettől egyre csak távolodunk (Adorno ámuldozna, ha élne), s amiből Ormosék arra következtetnek, hogy még hangosabban, még erőteljesebben kell gyalázkodniuk, vicsorogniuk, „kuglifejezniük”, még eltökéltebben kell összehasonlítgatniuk a „csúnya tojásfejeket” a randa „kuglifejekkel”, illetve mindőjüket a „rendes magyar arcokkal”, miközben ők azok, akik mindenkit rendre intenek a Magyar Narancs hasábjain: „az efféle összehasonlítgatás káros”.

 

A legenda szerint Déri János mondta Sándor Györgynek: ha nem vigyázol, még belelövöd magad a Dunába, s ami – mutatis mutandis – Ormos Máriáékra is érvényes: a végén még száműzik magukat a Gulágra.

Solymosi Eszternek az a nagy szerencséje, hogy nem volt kuglifejű kisdobos, különben most őt is meggyaláznák a Mozgó Világban – persze csakis elvszerűen, olykor egészen Baráth-ságosan.

 

Hogy miért van ez, hogyan lehetséges? Megmondom. Azért lehetséges, mert nem értik az emberek (sem Ormosék, sem mások): a gyűlölet különös, furcsa jelenség. Szinte kezelhetetlen.

Az ember valójában nem azért idegenkedik a gyűlölködőtől, merthogy az történetesen őt gyűlöli (azért is persze, de nem lényegileg azért), hanem mert az ember magától a gyűlölettől, a gyűlölködéstől irtózik. Akkor is, ha ezt nem tudja.

Az az ember, aki velem együtt gyűlöli a „közös ellenséget”, nem a barátom valójában! Hanem épp ellenkezőleg: olyan gyűlölőtárs, aki számomra is a gyűlölet révén válik, fokról fokra, egyre taszítóbbá, egyre viszolyogtatóbbá. Miért? Mert ugyan én is gyűlölök, ám magam is gyűlölöm magamban a gyűlöletet. Míg a másik emberben sokkal könnyebb gyűlölnöm a gyűlöletet, s a legkönnyebb nyilván abban, aki személyesen engem gyűlöl, de – mondom – a meghatározó mozzanat itt az absztrakt gyűlölet gyűlölete.

És pontosan ezért volt presztízse pl. Ranschburg Jenőnek, s ezért nincs semmi tekintélye pl. Heller Ágnesnek. Hangsúlyozom: semmi. Hellert a „barátai”, a „falkatársai” sem tisztelik. Ungvári professzor még arra sem méltatja, hogy a könyvének legalább a címét megjegyezze, míg Almási professzor így „magasztalja” Hellerben a „filozófust”: „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van”.

Hát nem sok. Lássuk be! Vagyis innentől ne freudi, hanem almási elszólásnak nevezzük a dolgot: Hellert szeretheti, aki szereti, viszont senki sem tiszteli.

A saját szememmel láttam: Kálmán Olga ülve fogott kezet a „filozófuszsenivel”, s nem (pusztán) azért, merthogy „be volt kötve” a műsorvezetői székbe stb., ugyanis – elfogadom, Kálmán Olga technikai okból nem tudott fölpattanni a helyéről az interjú végén, ám – egyetlen halvány gesztussal sem jelezte, hogy akár csak jottányit is tisztelné az ő magas-médiás színe elé kézfogásra járuló reszketeg „nagyasszonyt”. Míg a világbunkó Hajas Henrik úgy kezeli, úgy használja (szerkesztett műsorban!) a Széchenyi-díjas akadémikus-professzort (nevezett Ormos Máriát), mint valami alanyilag bűzlő szippantó-munkás a nyiszorgó, rozsdás aknafedelet. Ez is tény.

 

Szerintem Magyarország egyedülálló ország. Számos tekintetben. Akár a Trianon utáni, akár a Trianon előtti relációt vesszük. Ugyanis csak nálunk fordulhat elő, hogy állami magánemberek és privát hivatalosságok leleményesen tömörített hullát táskásítnak a Kárpát-medencében, merthogy csak így lehet „méltó módon megadni azt a végtisztességet, amely mindenkinek kijár”. Aktatáskával. Vagy reklámszatyorral. (Ebben nem akarok állást foglalni, ez már súlyosan felekezeti kérdés.) Továbbá csak így lehet országnak-világnak tudtára adni: a porított költő mennybéli lelke sem nem antiszemita, sem nem fasiszta!

Határozott meggyőződésem: ez kizárólag Magyarországon képzelhető el! Nem vagyok romanofil, nehogy félreértés legyen!, genetikai szakvizsgálattal tudom igazolni: nemhogy a talpam, de még a tenyerem se szőrösödött ki (mindig is példásan önmegtartóztató életet éltem), ám ami tény, az tény; még nekem is el kell ismernem (s már csak azért is, mert mindenki láthatta, aki nézte a tévét), a románok elképedve kapkodták a fejüket, hogy: hű!, hogy mire nem képesek ezek a furfangos magyarok! Mindenki láthatta: a románok összevissza futkostak a kvázi temetőben, báván vakargatták balkáni kobakjukat, nem értették, egymástól kérdezgették: „akkor most a táskában van a magyar halott, vagy nem a táskában!?!” Merthogy ennyire méltó végtisztességadást még a románok sem láttak. Hirtelen nem tudták, hol is vannak földrajzilag, mindeddig azt hitték, a pust'ie maghiară tőlük nyugatra, míg a pust'ie rus inkább keletebbre terül el. A románok agyában szerteborultak az égtájak. Mert azt persze tudják, hogy anno Moszkvában is elvszerűen balzsamozták be a komenizmus (комoнизм) szellemét…

Közbevetőleg: mint ismeretes, a Vietnámi balzsam mumifikálásra is tökéletesen alkalmas, ez a kenőcs gyakorlatilag mindenre jó, én például a hetvenes évek közepén bedörzsöltem vele a pöcsömet, azóta is megvan! Aki nem hiszi, kérdezze meg Unikális nénit, ő közelebbről is megvizsgálta, sőt a funkcionális mibenlétét is szakértelemmel kontrollálta:

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)

Kedves EG, kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...

Előzmény: cigányok ideje (13350)

 

Jó, most akkor én mit mondjak erre?! Ilyen hirtelen…

Egy tanárnő nyilván nem a levegőbe beszél, s ha igaz, amit állít, akkor az csak azért lehet, mert már a kommunizmusban is hamisították a Vietnámi balzsamot (a lengyel piacon vettem, viszonylag olcsón), ám akár így, akár úgy, mindenképp büszke lehetek rá, hogy (Leninnel szemben) nem vagyok jelentéktelen fórumozó, hisz’ polgári demokratikus körülmények között nem akárki indukál „mély együttérzést” egy „originálisan koros guru”-ban” (©Almási); mindegy, nem kérkedek tovább, ti. a lényeg az, hogy anno a Kremlből is kipaterolták az egyik hárombetűs (J. V. Sz.) intézményt. Az sem volt jó ott, ahol volt, így aztán kipaterolták, ámde! Sztálint az oroszok (másodjára!) szokványosan földelték el, vagyis előtte nem gyömöszölték bele a hullát egy kofferba (versus nem kofferba). És ami azt jelenti, hogy a pravoszláv-ortodox kultúrkörben eleve nem érthetik: a magyar ember is porból vétetett, a magyar ember is porrá lesz, ez igaz, viszont: a magyarság győzelemre született, a porból, ezért haló porának kizárólag miniszteriális aktatáskában lehet temetési méltó helye (versus másutt), nos, ezt az ortodox románok eleve nem érthetik, így a végső tiszteletadás unortodox módját sem ismerhetik. Azt hiszik a nagy dákó románok, hogy az „unortodox” szó az Ungaria Ortodoxia rövidítése neomatolcsi tájszólásban. Illetve így hitték. A táskás temetés napjáig. Na most, immár nem csupán a románok tudják, hanem mindenki: az unortodox temetkezési forma ősi hungarikum, az aktatáska organikusan kötődik mind a győzelmesen porladó havasi testhez, mind a magasan szárnyaló mélymagyar lélekhez, s melynek parlamentárisan kikövérített manifesztációja csakis Magyarországon képzelhető el. Esetenként a re-vizionált Nagy-Magyarországon. Osz-posz abban az újraegyesített (két) történelmi hazában, amelyben olykor Trianontól függetlenül is hősi keresztes-háborút indítanak az arra illetékesek a gyűlölet, a gyűlöletbeszéd ellen. Méghozzá úgy (a győzelemre született magyarok odüsszeuszi huszárvágásával), hogy az átkos gyűlölettel szembeni liberális közdelem egyik Szent György lovagja (alias Kornis Mihály) bátran kipenderül a csatamező kellős közepére, s így kiált hetykén a zord gyűlölködők felé: „mi jobban gyűlölünk benneteket, mint ti bennünket!”. Mármint a gyűlölet elleni harc jegyében. Mialatt a Magyar Narancs mindenkit figyelmezet: az efféle gyűlöletbeszéd káros.

Nem győzöm hangsúlyozni, mindez csak Magyarországon lehetséges! Vagyis az a szerencséjük a románoknak, hogy elcsatolták őket tőlünk Trianonnál, ti. ha itt maradnak, s hallják pl. Kornis ötletes beszólását (a gyűlölet ellen), bizony, önkezükkel hamvasztják el puliszkás korpuszukat, s maguk ugranak vakmerő stukafejest Orbán Viktor leleményes államtitkárának ősi általvetőjébe. A szép selymes lódingót most nem említem, ugyanis azt az éltes feministák szemérmesen takarják, egyelőre „csak” egyetlen könyvvel:

 

 

Akkor kell majd mind a 40 kötet, ha az enyémet is filozófiailag fogják elpalástolni, sőt – ahogy magamat ismerem – 40 könyv sem elég rá, szükség lesz hozzá az ifjabbik Originális néni összes diplomájára!

 

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a folyvást gyűlölködésbe vicsorodó, görcsös szimpátiakeresés helyett tessenek engem szeretni! Pró és kontra. Ami persze gyakorlatilag lehetetlen, elvileg viszont nem kizárt. Elvileg bárki szerethető, csak törekedni kell rá, s ha bekövetkezne a dolog (hálistennek), magam szavatolnám: egyre kevésbé gyűlölnék egymást az emberek.

Talán még P. Szűcs Julianna sem rühellné Karl Marxot! Mert ma még (ma már) igencsak rühelli szegénykém. Az ilyen irányú gyűlölködésben P. Szűcs a legbuzgóbb, legstréberebb liberál-dominikánus (domini canes = az Úr Csahosai), lesz rá példa, meglehetősen döbbenetes. Szerintem Faragó Vilmosnak  tetszik majd a legjobban, ugyanis táska-nyirő P. Szőcs nevén ő A Hellert Faragó ember; de garantálom: mindenki elámul majd, aki elolvassa!